https://verskucko.com

Címke: Várnai Zseni

  • Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

    Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
    amíg a lelkem égőn rátapadt,
    s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
    az ifjúság már tőlem elszaladt.

    Lemostam minden kendőzést magamról,
    hajamat sem festettem újra már,
    mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
    s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

    Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
    fejemen, ím, örökös hó ragyog,
    így hordozom ezüstös koronámat,
    és hófehéren újra szép vagyok.

    E szépség más, mint volt az ifjúságé,
    nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
    magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
    és ez a szépség nem lesz hűtelen.

    Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
    az életen, mely szép és változó,
    hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
    így hömpölyög a nagy és mély folyó.

    Lassabban járok, fűszálat se sértsek,
    mert minden élet mérhetetlen kincs,
    napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
    ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Vénasszonyok nyara

    Talán egy kicsit magamról beszélek,
    mikor szívem e fényért lelkesül,
    végső sugára ez a nyár hevének,
    mielőtt még az alkony rám terül.

    Ez őszi nap a szőlő érlelője,
    s piruló alma issza melegét,
    e fénytől várok én is új erőre,
    magamba szívom forró delejét.

    Fáradt szívem csókjától újra éled,
    csontomig ér a gyógyító sugár,
    talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
    s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

    Vénasszonyok nyarának is becézik
    ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
    mintha tündérek ujjai sodornák
    aranyszálait, ettől oly mesés.

    Kiket zord évek vad vihardúlása
    oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
    hadd üljön meg, mint szentek glóriája
    öreg anyók fáradt ezüst fején.

    Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
    mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
    legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
    ez jár nekünk… ugye, kis ősz anyák?!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Anyám

    A csendes éjben anyámra gondolok,
    szívemben most az ő szíve dobog,
    szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
    nem volt egyebe, csak a szeretet,
    szájától vont meg minden falatot,
    és ha mi ettünk, ő is jól lakott.

    Játékot venni nem tudott nekünk,
    varrással kereste a kenyerünk,
    ő mesterkélt ünnepre szép babát,
    levágta hozzá dús hajfonatát,
    gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
    hullottak rá gyöngyének könnyei.

    Láttam a föld sok szép kirakatát,
    de nem találtam hasonló babát,
    oly tündérszépet, oly kedveset,
    nem ért más hozzá, csak a szeretet…
    a szeme kék, a haja barna volt,
    s a kóc mögött picinyke szív dobolt.

    Anyám elment, nem érte meg szegény,
    hogy a világ forduljon tengelyén,
    pedig hogy várta, várta mivelünk…
    hogy nekünk is virradjon ünnepünk…
    ó, most ha élne, vehetnék már neki
    ruhát, cipőt, s nem kéne küzdeni.

    Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon
    szeressük őt, mert elmegy egy napon,
    és visszahozni többé nem lehet
    az elmulasztott jó szót, tetteket,
    a késő bánat mit sem ér neki,
    az élőt kell szeretni, érteni.

    Ma újra érzem, látom, hallom őt,
    s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
    és újra szép és újra fiatal,
    s mintha szívéből zengene a dal,
    amit írok e csöndes éjszakán…
    Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Álmok…

    Vasárnap csöndje
    sutyorog köröttem.
    Föl keljek?
    Ne keljek?
    oly messziről jöttem
    az álmok ködéből,
    hol szárnyaim nőttek,
    és neki vágtam
    az örvénylő levegőnek.

    Mi mindent álmodtam!
    Már szinte elfeledtem,
    csak úsztam a levegőben
    ez maradt meg bennem,
    oly könnyen repültem,
    szinte testetlen voltam,
    hol merre lebegtem?
    Tán’ éppen a holdban.

    A földre lenéztem;
    kék csillagot láttam,
    különös álmokat
    álmodom mostanában.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Ki a legszebb a világon?

    Tündöklésem szép idején
    nem néztem a tükörbe én,
    két kisgyerek szemefénye
    volt az arcom tükörképe,
    s szólt a szívem: – Édes lányom,
    ki a legszebb a világon?
    – Te vagy a legszebb, anyám,
    hidd el nékem igazán!

    – Édes fiam, mondd meg nékem:
    ki a legszebb e vidéken?
    – Édesanyám, Kedvesem,
    nincs nálad szebb, senki sem! –
    Csillagtükrön néztem arcom,
    mint egy tündér királyasszony,
    aki hol volt… hol nem volt…
    de ez nagyon régen volt.

    Fiam elment messzeségbe,
    nem nézhetek a szemébe,
    s másnak mondja: – Kedvesem,
    nincs nálad szebb senki sem!…
    Kislányomból kisasszonyka,
    csillagszeme rám ragyogja,
    mint egy fényes tükörkép:
    – Szebb a jóság, mint a szép!

    Tó tükréhez megyek s kérdem,
    ki a legszebb a vidéken?…
    Tó tükrét a szél kavarja,
    arcom girbe-gurba rajta…
    – Hamis a tó! – Futok messze,
    csorba tükör a kezembe,
    csorba tükör felel nékem:
    – Nem az vagy már, aki régen!

    Kedves, öreg Szülőanyám,
    Te mondjad meg, de igazán,
    elhervadtam, csúnya vagyok?
    Édesanyám szeme ragyog:
    – Hidd el nékem, édes lányom,
    te vagy a legszebb a világon…
    S ahogy szólott, könnye fénylett,
    arcom benne tündérszép lett.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mert messze vagy…

    Mert messze vagy, mert messze vagy,
    Te vagy a legszebb a világon,
    arcod, mint a halvány hold dereng,
    s fényt harmatoz az égi tájon,
    mint a hold, amelynek foltja nincs,
    csak végtelen, szelíd ezüstje,
    és nappal ékes rózsa vagy,
    rózsa, amelyen nincsen tüske.
    Mert messze vagy, mert messze vagy,
    olthatatlan a szomjúságom,
    hangodat, hogyha hallanám,
    nem lenne több szomorúságom,
    hogyha látnám szép arcodat,
    le nem venném a szemem róla,
    s titkon néznélek éjjel is,
    álmodban, amikor nem tudsz róla.

    De messze vagy, de messze vagy,
    mint minden, ami szép és jó volt,
    talán azért, mert messze vagy,
    oly naptalan, hideg az égbolt,
    talán a nap téged kísér,
    s vigyáz reád, hogy baj ne érjen,
    mert vad viharok dúlnak ott,
    amerre jársz, a messzeségben!
    Sokszor álmodtam: visszatérsz,
    s lehullt vágyam szárnytörötten,
    nagy erők csapnak össze most,
    futunk, futunk az égő körben.

    E kör bezárt köröskörül.
    sorsunk kezében van a kulcsa,
    a vonatok, a repülők,
    hajók és emberek útja.
    Ha visszatérsz, ha visszatérsz,
    mint fecske, ki a tavaszt hozza,
    a fény is visszatér veled,
    s megfordul majd az idők sodra,
    a zaklatott szív elpihen,
    s békén kinyit a szív virága,
    ha visszatér a nap szeme
    újra mosolyog a világra!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Be szép

    Angyali kisded
    Anyjának lenni,
    Bölcsöt rengetni,
    Nótát zengeni
    Be szép.

    Gügyög? hangra
    Gügyögve felelni,
    Nyűgös síráson
    Elkeseredni
    Be szép.

    Piciny kezecskét,
    Lábacskát csudálni,
    Ébredést lesni,
    Aluvást várni
    Be szép.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Csodálatos

    Miért keresnék távoli csodákat?
    hiszen, hogy élek, maga is csoda!
    Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
    csodálni ezt meg nem szűnök soha.
    Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
    csoda, hogy érzek és gondolkodom,
    képzeletemben képek szárnyasodnak
    s betűhálómmal őket elfogom.

    Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
    Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
    Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
    e furcsa szellem titkos búhelye?
    Csodálhatnám a napot és a holdat
    s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
    de mért szállnék a messzi csillagokra,
    hiszen csoda az én kis életem.

    És új életek szakadtak belőlem,
    oly egyszerű és mégis oly csodás,
    ahogy a rügyből a levél kipattan,
    mégis mi hát egy új fogantatás?
    Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
    mi a remegés, mi a félelem?
    S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
    egy idegen, egy másik életen.

    A gyerekem az életemnek mása,
    ő én vagyok, de mégis Ő maga.
    Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
    mikor kibuggyant legelső szava,
    s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
    lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
    s mikor benne is képek szárnyasodtak,
    akkor éreztem, hogy már elhagyott.

    Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
    s ahány ember, megannyi képzelet.
    Mindenki lát, csupán röptén elfogni
    kevesen tudják ám a képeket,
    művésznek mondják az ilyen varázslót,
    aki szavakba, színbe, kőbe vés,
    de honnan ez, én is miként csinálom?
    Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

    Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
    Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
    Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
    gyökeret ver s kövek közt megfogan.
    A szél a gyönge magvat elsodorja,
    de erős az élet és megtapad…
    Csodálatos az élet és hogy élek
    s hogy én is adtam életmagvakat!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: A gonoszok erősek

    Azt hittem, hogy a jóság a legfőbb, szent erény,
    jók a gyengék, a gyávák és jó, aki szegény,
    magamat sem dicsérem, talán mert jó vagyok,
    ezért se földön, égen jutalmat nem kapok.

    Mért ápolok szívemben ily csenevész növényt?
    Késsel kéne kivágni e beteg csökevényt,
    amely egy gyönge múltból tengődve itt maradt…
    a gonoszok erősek, s aki erős, szabad.

    Az élet is kegyetlen s nincs benne értelem,
    akit gyengít a jóság, az elhull védtelen,
    kardfogú, nagy vadállat őzecskét lakomáz,
    szelíd az őz és jámbor, de étel, semmi más.

    Ó, engem is megesznek, ha föl nem lázadok,
    tanítsatok meg ölni, okos vadállatok,
    taníts fekete isten, hiszen tiéd a föld,
    diadalod zenéje minden teret betölt.

    A kürtjeid hatalmas hangorkánt zengenek,
    a dobjaid dobognak és pengék pengenek,
    a jóság cincogását e kórus elnyeli,
    hiszen sátáni kedved maga vezényeli.

    Tüzes karnagyi pálcád villámként fölcikáz,
    énekeseid népe intésedre vigyáz,
    a kórus egyre nő és félelmesre dagad,
    diadalodat zengi, s örök uralmadat.

    Végy kórusodba engem, és inkább eldobom
    ezüstszavú, törékeny, kicsiny ezüstsípom,
    rézkürtöt adj kezembe, recsegjen élesen,
    ezüstsípom daláért úgysem volt érdemem.

    Az angyalok karába én már nem juthatok,
    oly testetlen szelíd és oly tiszta nem vagyok,
    kutyák között vonítani, kutyáknak meghagyom,
    erős, fekete isten, te légy a karnagyom.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Bántanak anyám

    Mily régen volt, hogy szívedhez simultam panaszra,
    ha bántottak vásott nagyobbak,
    kicsinyke gyöngét, engem,
    tavaszi, gyöngyöző könnyzáport harmatoztam,
    mily jó is volt akkor karodba menekednem:
    Bántanak, Anyám!

    Te vidámra simogattál, és derűsre derítettél,
    mert tudtad, hogy jó vagyok,
    és elosztom a falat kenyerem,
    s hogy sírok a kutyáért is, ha megdobálják a rosszak,
    tudtad, hogy aki megüt, azt vissza nem verem,
    ha bántanak, Anyám!

    Most hűséges, igaz tanúm lehetsz a világban,
    mert újra csak megűznek
    a szívtelen, gonosz nagyobbak,
    halálig hajszolnak, és lelkem díszeit tépik,
    mint erdei ordasok, csattogva acsarkodnak:
    bántanak, Anyám!

    Hallod-e kiáltásom az irdatlan rengetegben?!
    már nem szólok szelíden,
    gyöngén és megriadva,
    de csordult haraggal, mint lángoló angyal,
    vértezve páncélos, fénylő igazamba:
    bántanak, Anyám!

    Mert új évek emlője csurgatta tejét ereimbe,
    vad, táltos esztendők
    tűztejét szívta a gyermek,
    oly hasztalan a könny, ha bántanak, Anyám,
    én nem sírok többé, én visszaütök, ha vernek,
    ha bántanak, Anyám!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu