Címke: Várnai Zseni

  • Várnai Zseni: Síró szemek

    Én sokat nézek a síró szemekbe
    S éjente magam is sírok sokat
    És messze, zord sötét tájak felől
    Magamba szívom a bánatokat.

    Mi messze jajlik vérző távolokban,
    Mind megtalál és mind olyan enyém,
    Hogy arcomat sápadtra komorítja
    S ifjú szememből is elfogy a fény.

    Pedig Te, Kedves, itt vagy és szeretlek,
    Virággal kén’ övezni homlokom,
    De ajkamon, lásd, könnybefúl az ének,
    Ciprus vagyok én minden sírokon.

    Tán elveszítlek így, hisz vannak vígak,
    Feléd hajlók és könnyen nevetők,
    Én nem tudok, mert hallom, akik sírnak,
    És egyre telnek, mind a temetők.

    Lásd, így vagyok, szomorú két szememmel,
    Lelkem mélyén bús dalok zengenek,
    Kacagások, víg játékok helyébe,
    Nem tudom én, elég-e ez Neked?

    Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,
    S most minden könny az én szememben ég,
    Mosolyogni meg közben elfeledtem…
    Lehet-e engem így szeretni még?

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Kis botló táltosok

    És elindultok vele egy sugaras reggel,
    És felkapjátok őt és tipegve mentek, mentek,
    És viszitek őt az első, első útra,
    Kicsinyke lábak, botló táltosok…
    A nagy világ majd rátok mosolyog,
    A föld, a fű, a fa, virág nevet:
    Egy bukdácsoló, induló gyerek;
    A karja tárt, a szeme nyitva: szép!

    Botlik, kacag, és újra botlik: lép!
    Vigyázzatok kis táltosparipák!
    Mert gidres-gödrös, gáncsos a világ,
    Vigyázzatok!
    A föld az minden kisgyerekhez jó,
    Ki tiszta lábbal indul rajta el,
    Az nem bánt majd, az dajkálgat, ölel,
    De hátán annyi kő, kavics és gaz,
    Én féltem őt, én féltem őt, igaz;
    Vigyázzatok!

    Mert drága ő!
    A szeme, arca, ajka csak nevet,
    Még mindenkit szeret,
    Még minden jó és tiszta benne van,
    S mögötte út még nincsen semmi sem,
    Mint akinek meseország izen,
    Csak menne, menne már;
    Vigyázzatok!

    Karomon hordtam ölbéli bubám…
    És ajnároztam, földre sose ért,
    De két karomba már belé nem fért,
    A földre lépett ő,
    Vigyázzatok!
    Mert hív a föld, s ti érzitek, hogy hív,
    Viháncoló, kicsiny mesecsikók…
    De jönnek utak, rossz utak és jók
    És ti csak mentek, messze tőlem el,
    Mert a távolság mesél, énekel,
    Mert a távol aranyszínekbe szőtt…
    Az én karom már szűk határ, tudom, –
    Vigyétek majd az igaz útra őt,
    Kis táltosok.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Fáradt a szívem

    Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
    Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
    Nézni a fákat, és nézni az eget,
    A messziről kéklő nagy hegyeket,
    És lesni a fájó csöndet itt belül,
    Amint a könnyhúrokon hegedül.

    Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,
    Meghalt talán, vagy alszik, pihen?
    Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,
    Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?
    Tud-e még sírni, könnye van-e még?
    Sikoltani tud-e, ha kínok-kínja ég,
    Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,
    Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

    S altatónótát, zengőt, édeset,
    Dalol-e majd, ha elterül az est,
    S a kisfiú álommesére vár,
    Mely aranykertből aranyszárnyon száll,
    Át a nagy, fénylő mesetengeren,
    A fáradt, csöndes szívemet lesem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Ma fölriadtam éjszaka

    Ma fölriadtam éjszaka,
    s nem tudtam elaludni,
    egyszerre elkapott a vágy:
    csak futni, messze futni,
    hiszen mindkettő messze van,
    aki szívemnek drága,
    jaj futni, futni messzire
    fiam, lányom nyomába.

    És elfogott a rémület:
    hiába rázom rácsom,
    én itt vagyok, ők messzire,
    mindkettő más határon,
    nem érhetem el őket én,
    oly végtelen a tenger,
    és Párizs egyre távolabb,
    s egyre törpébb az ember.

    Fiam a föld másik felén,
    nem lehet oda szállnom,
    nagy út az még a napnak is
    átkelni fél világon.
    Mikor minékünk alkonyul,
    ott virrad már a hajnal,
    azért, hogy nem találkozom
    álmomban a fiammal.

    Átkelni a nagy tengeren
    a lelkem is elfárad,
    – talán sohasem látom őt! –
    jajdul bennem a bánat,
    – lehet, hogy addig meghalok,
    mire szabad lesz menni…
    ó szörnyű, hosszú éjszaka,
    mikor fogsz reggeledni!?

    Álmatlanul gyötrődöm itt,
    s a fényes holdat nézem…
    Talán lányom ablakán
    is így bámul be éppen,
    most alszik ő és álmodik,
    vagy talán ő is ébren?
    Beszélj róla, Te messzi hold,
    szabad utas az égen!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: A végtelenben

    A végtelenben nincs végállomás,
    csak szüntelen keringés, vágtatás.
    Kergetik egymást csillagrendszerek,
    ölik egymást állatok, emberek.
    E bolygón itt, hol élet sarjadott,
    s az értelemnek is megvirradott.

    Nekünk a föld is végtelen határ,
    fejünk fölött az ég, a csillagár,
    s a nap, e vonzó óriás anya,
    létezésünk éltető mosolya.

    Tőle lettünk, testéből lökte ki földünket,
    és most vonzza, görgeti maga körül,
    s a légkör paplanát ráterítette,
    nappalt és éjszakát adott neki.
    S tengert, hogy hűtse őt…
    s mindig újhodó erőt.

    Hogy más bolygón is létezik tudat?
    Ez az, amit szüntelen kutat a tudomány,
    e földi szomjúság,
    és egyre tágul előttünk a világ…
    már mérhetetlen távokba vész…
    se vége… hossza… csoda az egész!

    De honnan… mióta… meddig?
    – kérdezem!
    Más bolygón is gyönyör és félelem sarjad a létből:
    születés… halál?!
    Így tűnődöm sok álmatlan éjszakán,
    ostoba költő, ki a földön se lát…
    és nem érti a kibernetikát.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Csillagos ég alatt

    Én e földnek mulandó része,
    rá gondolok a mindenségre.
    Jó ily nagyságon mélázni olykor,
    megtisztulni a földi portól,
    és minden rosszat elfeledve,
    képzeletben fölemelkedve,
    néma szavakat dadogni
    Néki, aki nem hallja, és nem érti.

    Élsz mint önmagad alkotója,
    Örökmozgó óra mutatója,
    benned kering, forog a Minden,
    méreteidről mértékünk nincsen.
    Voltál, mert mindig lenned kellett!
    Voltál és vagy az örök kezdet,
    vagy, és leszel, sokszorozódol,
    de nem tudsz a rosszról és a jóról.

    A földi lét csak fuvallat néked,
    mert te a nagy egészet nézed,
    nézed ha látod,
    vagy nem is látsz semmit,
    önlétedből is csak csupán ennyit.

    Jelek és számok beszélnek rólad
    vágyunk ismeri igaz valódat,
    profán rakéták, földi holdak
    műszerei beléd hatolnak…
    tér és idő már nem védi titkod,
    bármily keményen véded és tiltod.

    De miért is mondom mind e szavakat
    a csillagfényes nyári ég alatt,
    mikor mezők vad illata árad,
    s a tücskök végtelen dalt muzsikálnak,
    s olykor különös e szüntelen zene…
    mintha ez is… ez is… keringene!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Levél helyett

    Táviratok… levelek… levelek…
    Mily jók is vagytok hozzám emberek:
    köszöntő sorok, baráti szavak
    repülnek felém, mint a madarak.

    E sok levél mind a válaszomra vár,
    írok… írok… de egyre több madár
    dalol nekem, ó mily nagy jutalom
    e megbecsült virágos alkonyom.

    Köszönöm, hát ezerszer köszönöm,
    hogy megosztjátok vélem örömöm:
    a sugarat, mely homlokomra hullt,
    s feledteti, mily szörnyű volt a múlt!

    Barátaim, de megbocsássatok,
    mindőtöknek felelni nem tudok,
    külön-külön nagy munka lenne az,
    e vers szívemből csordul és igaz.

    Hiszen tudjátok, ez a lényegem,
    benne a hálám, forró köszönetem
    hozzátok, vegyétek név szerint…
    fáradt szívem most nyugalomra int.

    Mögöttem oly sok küzdés, szenvedés,
    érzem, rám férne egy kis pihenés…
    megpróbálom… s küldöm e versemet
    levél helyett: köszönet… köszönet!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Ne irigyelj

    Ne irigyelj púpos ember,
    amiért egyenes vagyok,
    A lelkemen olyan nagy púp van,
    Hogy majd bele szakadok.

    Te nem látod, de én érzem,
    hogy ez a púp mily nehéz,
    Bele van ám gyömöszölve
    egy mázsányi szenvedés.

    Te vak ember ne haragudj,
    én se látok messzire,
    Bukdácsolok, botorkálok,
    s nem haladok semmire.

    Fogadj engem testvérednek,
    szegény néma, s hidd el nekem,
    Én is csak dadogva szólok,
    s nem érti meg senki sem.

    Szeressetek engem bénák,
    nyomorultak, szegények,
    Ügyefogyott vagyok én is,
    össze-vissza beszélek.

    Képzelődöm, álmodozom,
    mint az őrült, s azt hiszem
    üvegből van, s összetörik,
    Összetörik a szívem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Novemberi napsütés

    Délben mégis győzött a nap sugárka,
    az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
    s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
    magára tűzte ékül a napot.

    S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
    én földi porszem megigézve néztem,
    olyan volt mint egy óriási mosoly
    s szertefoszlott tőle a ködgomoly.

    Így harcol ő a köddel és sötéttel,
    s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
    ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
    s rést vág az egek sötét függönyén.

    Ó, jól tudom, hogy nem miattunk fénylik,
    de a gyümölcs mégis csak nékünk érik,
    belőle árad minden, ami élet:
    a kezdettől változó őstenyészet.

    Tudom, de mindig újra megcsodálom,
    mikor áttör a ködlő láthatáron,
    tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
    s ősszel, mikor búcsúzva néz a földre.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Szeretni

    Szeretni ezt az életet,
    az egyetlent, a végest,
    Szeretni még ha bánt is,
    ha mostohánk is néhanap,
    de kék az ég, és süt a nap,
    van benne boldogság is.

    E szép és szörnyű kor során
    csodákat tesz a tudomány,
    a titkok titka tárul,
    a tudás fája lombosul,
    de atomfelhő tornyosul:
    mérges gyümölcs a fárul.

    Nem ölni, vért nem ontani,
    a tüzeket eloltani,
    s nem gyújtani, hogy égjen
    ország és város, hol a nép
    gyönge megvédi életét
    s hogy békességben éljen.

    Még harcok dúlnak, lángban ég
    a megbolygatott messzeség,
    madár se leli fészkét,
    futnak az erdő vadjai,
    csak borzalomról hallani:
    Világ, teremts már békét!

    Fogyó hold már az életem,
    de dolgom még töméntelen,
    még tenni, adni vágyom…
    Csak lenne még erőm elég,
    zengni a béke énekét…
    e felbolydult világon!

    Csak élni, élni emberek!
    Időnk oly gyorsan elpereg,
    egy perc csupán az élet…
    de ez a perc lehet csodás
    teremtő munka, alkotás
    amely megőriz téged!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu