https://verskucko.com

Címke: Várnai Zseni

  • Várnai Zseni: Őszi dal

    A nyár szerelme forró és merész,
    de édesebb az őszi napsütés,
    a csókja már nem éget, mint a láng
    csak simogat, mint egykor jó anyánk,
    szívünkre könnyű, enyhe fénye hull…
    és mindennap korábban alkonyul,
    korábban alkonyul.

    Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
    hol lágy zene, hol vészes szenvedély,
    a fény, az árny oly gyorsan változó,
    mint életünk, e hullámzó folyó,
    még kék az ég, de már is elborul…
    és mindennap korábban alkonyul,
    korábban alkonyul.

    Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
    zordan borong a felhős messzeség,
    egy csonka ágra csapzott varjú száll,
    mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj…
    csak nézem és szívem elszorul:
    jaj, minden nap korábban alkonyul…
    korábban alkonyul.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mint egy örökös viadal…

    Mint ki magas hegycsúcsra érve,
    szédülve pillant le a mélybe,
    úgy látom sorsom kezdetét,
    kicsiny fiam
    szunnyadt ölemben,
    s én halkan énekelni kezdtem
    anyai szívem énekét.

    Alig tellett tejre, kenyérre,
    szegény asszonyok szenvedése
    jutott nekem is,
    de a dal, úgy tört szívemből,
    mint a láva,
    mint az elemek lázadása,
    mint egy örökös viadal.

    Jobb lenne már nem visszanézni,
    inkább a pillanatnak élni,
    ha süt a nap, ha fú a szél…
    csak élni…
    élni önfeledten,
    mint a falomb a rengetegben,
    mint a bogár, ha zöngicsél!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mi legyek még?

    Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,
    tejjé változtam, az kellett nekik,
    ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
    ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,
    hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,
    s mikor szemükbe visszatért a fény,
    napként sütötte őket az enyém,
    s piros lett arcuk, alma gömbölyű,
    attól lettem én akkor gyönyörű.

    Kalács is voltam, meg vajas kenyér,
    és játékszer, hogy meg ne unjanak,
    és képeskönyv, hogy megtanuljanak
    belőlem mindent amit álmodom,
    később az egyszeregyet számolom,
    növök velük, már iskolás leszek,
    s a nagy katedra előtt reszketek:
    felelnem kell, vizsgáznom, – ó, tudom,
    borzalmas, hogyha bennük elbukom!

    Most széllé kell változnom, hogy elérjem
    az egyiket, a messzeségbe kínt,
    de aki volt, örökre tovatűnt,
    s ha elfogom, ha átölelhetem,
    lelke páncélját át nem törhetem,
    s mindkettő bár belőlem sarjadott,
    többé már nékik mit sem adhatok,
    a földön nincs több oly bús szerelem,
    mint az anyáé, oly reménytelen.

    Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
    Legyen belőlem sűrű rengeteg,
    majd jól elbújhat ott a két gyerek
    ha menekülni kell a rossz világból,
    és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,
    és tejjel-mézzel folyó kis patak,
    isznak belőlem, hogyha szomjasak,
    és dalolok majd nékik estelen:
    – Aludjatok el itt a keblemen.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem

    Nem volt hiába semmi sem.
    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    acélkerék is megkopik,
    hogyha szüntelen csak forog.
    Kopik, kopik, de fényesül,
    nem fogja be a rozsda sem,
    csiszolja minden mozdulat,
    s forog, forog ezüstösen.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    nem adnak ingyen semmit ám,
    voltak keserves napjaim
    és rengeteg dúlt éjszakám.
    Amíg egy gyermek nagyra nő,
    bizony, egyet-mást tenni kell,
    legalább így az életem
    nem múlt el csip-csup semmivel.

    Ránézek nagy fiamra és
    egyszerre oly üde vagyok,
    hogy a szemem harmatgyöngyös
    hajnali rét gyanánt ragyog,
    s leánykám, mint a Március,
    rügyekbe zárt kölyöktavasz…
    őt nézem és bimbókorom
    újra fölöttem sugaraz.

    Nem siratom tűnt éveim,
    hiszen az idő úgysem áll,
    csak aki élt,
    azé a vénség, rút halál.
    Szánom az ínyenc élvezőt,
    csömörnél mása nem marad,
    koldus, ki mit sem áldozott
    s nem gyűjtött mást, csak aranyat.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    nehéz a toll is néhanap,
    de a lehalkult szívverés
    fiam szívén erőre kap,
    szépségem múlik, – nem sírok,
    leánykám arcán tündököl,
    szinte sok is, e két gyerek,
    mily roppant kincset örököl.

    Nem volt hiába semmi sem,
    bár néhanap békétlenül
    lázongtam, hisz nem tudtam én,
    hogy ürmöm mézzé édesül.
    Sokat fizettem? Nem tudom,
    hiszen mindennek ára van…
    ezerszer újra kezdeném.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Virágos ág…

    Virágos ág az az asszony élete,
    tavasszal könnyű szirmokkal tele,
    s mikor lehullnak róla díszei,
    virág helyett gyümölcse terheli.

    Termése érik, pirul, gömbölyül,
    pillék és méhek zsongják őt körül,
    szellő ringatja, eső öntözi,
    s a nap tüzén csillognak könnyei.

    Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
    csupasz testét vad esők verdesik,
    reszket, amikor tépázza a szél,
    de nedvei forrók, akár a vér.

    S mikor csillogó fátylat sző a hó,
    s belepi őt e puha takaró,
    már újra szép, és arról álmodik,
    hogy tavaszra tündérré változik.

    S az lesz belőle, tündér csakugyan,
    ezernyi szép, feslő virága van,
    ő bennük éli újra tavaszát,
    s nyáron a nap deleje hatja át.

    Így ringatja a változó idő,
    a mag, ha pattan, az is újra ő,
    kikél a földből, húzza őt a fény,
    újjászüli az örök televény.

    S ha teste már csak tűzre lenne jó,
    olyan öreg, száraz és korhadó…
    ifjú fákban tovább él lényege…
    gyümölcsös ág az asszony élete…

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mért sír a gyermek

    Mért sír a gyermek mikor köldökét
    anyja ölétől eltépi a lét?
    Mert szenvedéssel kezdi életét,
    mikor elhagyja meleg rejtekét.

    A zord világ hidegét érzi már,
    nem tudja még, hogy lenni, élni fáj…
    csak sír, mert fázik, éhes is szegény…
    aztán megnyugszik anyja kebelén.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mama

    Halott anyámról álmodtam az éjjel,
    mióta meghalt, sokszor visszatér,
    meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
    bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

    Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,
    és mégis úgy jön, mintha élne még,
    s azt is tudom, hogy ébredésem percén
    elhalványítja őt a messzeség.

    Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
    mintha nem volna többé már szava,
    s csak bólogat, mikor fölsír belőlem:
    – bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

    Sokat vétettem ellened, míg éltél,
    nehéz adósság nyomja lelkemet,
    nem tudtalak oly végtelen szeretni,
    mint te szerettél, Mama, engemet.

    Egész szívem szülötteimnek adtam,
    amint te tetted, ó, szegény Mama,
    s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
    amit néked vétettem valaha.

    Te értem, én meg őérettük éltem,
    ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
    én is előre megbocsátom nékik,
    amit majd ők vétkeznek ellenem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Petőfi márciusa

    A március Petőfi hónap
    ha süt a nap, ha fú a szél,
    ő ragyog itt a napsütésben,
    s a szél szavában ő beszél,
    s ha égzengéssel, villámfénnyel
    ránk tör a tavaszi vihar,
    mintha a szélvész kürtszavában
    harsogna a Nemzeti dal.

    Nincs március Petőfi nélkül,
    e kettő egy száz éve már.
    Az ő szemével látjuk, hogyha
    madárka a bokorra száll,
    fülével halljuk rebbenését,
    s azt is, mikor egy bősz folyam
    vagy egy rabnép láncát letépte
    a szabadság felé roham!

    Nincs március Petőfi nélkül,
    ő költötte e hónapot,
    s olyanná lett, mint amilyennek
    az ő lantján fogantatott:
    eszmékkel terhes, forradalmi,
    tettekre érett, lángoló,
    dala úgy szállt a nép szívébe
    s úgy gyújtott, mint egy lángfolyó.

    Nincs március Petőfi nélkül,
    idő és költő egybeforrt,
    benne sűrűsödött, benne robbant
    mind, ami forralta a bort,
    az ő szavára várt a nép és
    élesítette a kaszát,
    abban a dicső márciusban
    ő jelentette a hazát.

    Nincs szabadság Petőfi nélkül,
    ő égette szívünkbe, hogy
    több a szabadság, mint az élet,
    ez a legszebb népi jog!
    Ő írta, vívta, tollal, karddal,
    s rátette ifjú életét,
    szabadságunk örök okmányán
    Petőfi szíve a pecsét!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Árva leány dalol…

    Pamutharisnyát szőttek szorgos párkák,
    rútítni véle hófehér bokám
    s hamuba lencsét hintett válogatnom
    kegyetlen, csúf, boszorka-mostohám.

    Kemencepernye eltakarta arcom,
    szépségemből nem látszott semmisem,
    nem látta testem tejfehér csodáját
    mezítelen még forró férfiszem.

    Csak én tudom, hogy szép vagyok, ha éjjel
    letépem rongyom s keblem gömbölyű
    kemény kis halma villan a sötétben
    s derekam karcsú, hajlós gyönyörű.

    Holdsarlós íve táncosan kígyózik
    s karom, mint gyönge, friss jegenyeág
    vágyón kinyúl és ajkam vérpirosa
    tüzel, mint égő napban a virág.

    S gondolom, kár fonnyadni s elvirulni
    így csókolatlan és örömtelen,
    dér csípi majd testem sziromruháját,
    s nem száll fölém egy kósza lepke sem.

    Tüskés csalánnak látszom porfedetten,
    útszéli gaznak s potrohos darázs
    döng körülöttem, félek, hogy megérint,
    a csókja szúr, mint perzselő parázs.

    Ó esztelen pillangók, balga hímek,
    vakon libegtek és nem sejtitek
    idegen, furcsa illatom varázsát
    s hószépségem izzásig hevített

    felhős csúcsáig nem repültök rajban…
    ám mégis egy, ha kelyhembe kerül,
    megmérgesült mézem tavába fojtom,
    bosszús szerelmem így beteljesül.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: A magasból nézve

    Mondják: a föld magasból nézve
    bolygók között is szépnek szépe:
    kék, mint az álmok tündér csillaga.
    Dús anyaföld, de mennyi kín szülője:
    élő az élőnek lett a megölője.
    Küzd itt a fény s vaksötét éjszaka.

    Forrong a lét, mint a tűzhányók pokla.
    Ős ösztönök vad lángjai lobogva
    s vészt lihegve futnak a föld körül.
    De ember még nem ért föl ily magasra.
    Vad ellentétek különös viadala időnk,
    mely most a mélyből fölmerül.

    Lerombolt falak házakká magasodnak…
    és már egeket ostromol e korszak:
    ember kering a légi tér körén.
    Új eszközök formálják át a földet,
    de föl nem támad az, akit megöltek,
    bár rózsaliget virul Lidércén…
    piros rózsák a véres föld szívén.

    Mély fájdalom, hogy poruk fölött éled
    nagy vajúdással az emberibb élet,
    de nékik ebből nem jut semmi már…
    S hiába minden kőbe vésett emlék,
    nem tud róla, kit már az örök nemlét sötét,
    időtlen mélységbe zár.

    De jók a jóért szót váltanak újra:
    merre haladjon hát az ember útja,
    hogy békét leljen, ki a földön él!?
    Gyógyítani, de sohase feledni,
    a népek között erős hidakat verni,
    hogy mit lerombolt ádáz szenvedély,
    újjá legyen, s élhessen, aki él!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu