https://verskucko.com

Címke: város

  • Vészi Endre: Arcod égtájai

    Te vagy nekem a messzenyíló reggel
    s a Duna szürke szemed folytatása
    szíved fölé feszül a hidak rácsa
    s a trópusi ég arany lemezekkel.

    Egy mozdulatod: házsorok a Napban
    s két fényszalag – kinyúló karjaid
    derekad körül arany utca csobban
    talpad alatt millió fény – kavics.

    A könyvtártermek hűvös csendje vagy
    éveim szótlanul lapozgatod
    kezedben cserzett, sárga könyv vagyok
    elfutó soraimnak rendje vagy.

    A képbehajló lomb Te vagy, virágzó!
    S már mennyi éve, lombom s górcsövem
    Te fölémhajló arc, kíváncsi szem:
    romjaim fölött világoskék zászló.

    A távolléted, az is csak Te vagy
    a távozásod, az is közelít
    ha gyanúsítasz, s arcod – a szelíd
    vádolva ég – hálómban fennakadsz.

    S ezüstpénzeid fényért kiabálnak
    és nem szabadulsz bezárt ujjaimból
    mert belül vagyok, s ha menekülsz,
    újból Te futsz utánam, én mögötted állok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Lecsuklik minden pilla most

    Lecsuklik minden pilla most,
    nem is találsz több villamost,
    így járok én is itt, gyalog,
    köröttem olcsó angyalok.
    Kármin, sáfrány, körúti nők,
    selyem harisnyák, rossz cipők
    s ami búsítja bús dalom,
    s fanyar arcon fájdalom.

    Ha a sír szavát hallanád,
    nem hallanál ily balladát.
    Egy árva költő tévelyeg,
    s itt méri a mély éjeket.
    Egy görbe utcán remegőn
    járkálok, mint a temetőn.
    Ó élet! sár! láz! csúnya út!
    A vége és a mélye rút.

    De jó itt, mert ez utca fáj,
    és szép, mert téboly ez a táj,
    s álarc alól mártír-szemek,
    testvér szemei rémlenek.
    Festett az arcom nékem is
    és szenvedés ez ékem is.
    Jaj, a költő gyomrába kóc,
    ő is beteg és torz bohóc.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Tájkép

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
    mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
    s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
    hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
    Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
    a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
    a város száz torony- és kürtő-árbocát
    s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

    Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
    és fent a csillagok születésére várva
    az eget szénfolyók útja csíkozza be
    és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
    Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
    s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
    ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
    s építek éjszaka tündéri várakat.

    És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
    látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
    csókos, madárdalos estét s reggeleket
    és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
    S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
    fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
    úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
    derűt akaratom maga hívja elő,
    s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
    a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – Hajnali metszet

    Szürke buszokból ömlik ki a hajnal
    hűvös és párás homlokú hada,
    zörgő rekeszek közt pille-sóhajjal
    úszik a kenyér meleg illata.

    Roppan a tejboltban a kifli, lassú,
    langy kortyokban lényegül át a tej.
    Anyja karján egy gyerek messzehangzó
    ébredésére mozdony-kürt felel.

    Népes és gyors és otthonos az utca.
    Aki most még tömény álmát alussza,
    annak a kép délre porrá pereg szét:

    egy kék köpenyes férfi söpri össze,
    együtt a friss széllel, halkan fütyülve,
    a tegnap lomhán kóválygó szemetjét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó T. Anna: Holtidő

    Hajnali fél négy. Holtidő.
    Kihalt a környék. Áll az óra.
    A kereszteződés üres.
    Sötét házsor mered a frissen
    lehullott hóra.
    A nagymutató befagyott.
    Egy árva taxi imbolyog,
    kereke kínlódva forog.
    Nem lüktet, dübörög, dobog
    a nagyváros ütőere.
    Ez az átmenet ideje.
    Az utcán egy lélek se jár.
    Hirtelen leszakad a hó,
    minden megáll.
    Még másfél óra: elindulnak,
    kikelnek ágyukból a holtak,
    és gémberedett lassúsággal
    mennek, sápadtan botladoznak
    a fehértorlaszos világban.
    Autóba ülnek. Buszra szállnak.
    De ez az óra senkié.
    Egyedül azé, aki nézi,
    aki ablakkeretben állva
    libabőrösen, egyedül
    bámul lefele az utcára,
    lehunyja káprázó szemét –
    látja: a lámpák síri fénye
    s a felhők leplei mögött
    lobog a csillagos homlokú
    fekete égbolt ködsörénye,
    fénylassúságú múltidő,
    állóképen a vágtatás –
    de itt lenn csak a hóesés,
    csak a vakfehér zuhogás,
    a sarkon épp beforduló
    reflektor meteorraja,
    csupa forgandó villogás,
    állandó, mint az éjszaka,
    és míg eleven szívverés
    méri az időt idelenn,
    fenn moccanatlan a Tejút:
    fut fényesen és üresen.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Sztevanovity Dusán: Vasárnap délután

    Vasárnap délután a város meghal egy kicsit
    És valahogy sápadtabbak a kirakatok
    Vasárnap délután egy igazi fagylalt jólesik
    És néha érzek egy régi illatot

    Vasárnap délután a csendes, hosszú ebéd után
    A mamám rám adta mindig a szép ruhát
    Az ajtóban még megfésült és nem hallgatott rám
    Ha kértem, hadd járjak így egész héten át

    Vasárnap délután a lányok arca kicsit szebb
    S a nagyfiú ígérte tízre hazajön
    A tánciskola parkettjén a cipők fényesek
    És néhány párnak a figura összejön

    Vasárnap délután volt mikor megismertelek
    A bátyád apámmal nálunk sakkozott
    Kamaszok voltunk és sok hülyeséget beszéltem neked
    És kipróbáltuk, a szerelem jó dolog

    Vasárnap délután talán a harag is csendesebb
    S az elvált apa láthatja kisfiát
    A vidéki rokonok látogatják az újszülötteket
    És Farkasréten is elfogy a sok virág

    Vasárnap délután volt mikor viszontláttalak
    És újra megtörtént, ahogyan egy régi napon
    Te sem lettél felnőttebb és én sem komolyabb
    És előre tudtuk, szeretni jó dolog

    Vasárnap délután az időm csendesen megy el
    És néha úgy érzem, máris érkezel
    Vasárnap délután az este mindig túl közel
    Mikor tudom, hogy többé nem jössz el

    Vasárnap délután a város meghal egy kicsit
    És valahogy sápadtabbak a kirakatok
    Vasárnap délután már régen semmi sem történik
    Csak néha érzek egy régi illatot

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – New Yorki levéltöredék

    Templomkép-gyűjtő albumába

    „Itt küldök egynehány képeslapot.
    De rájöttem már, hogy mért nem kutat
    A fürge fényképész itt templomot.
    A felhőkarcoló hétköznapok
    Égbefúrták ormótlan fejüket:
    Eltűnnek ötven emelet tövén,
    – Hiába tornyosak az ünnepek.

    A vörös téboly vak falansztere
    Lerontja másutt a templomokat –…
    Itt – e titáni égberohanásban
    Az Isten nem halt meg, – csak lemaradt.

    Ide erdélyi hegyek kellenének,
    Hegyek a felhőkarcolók mögé –
    Hogy tündököljön az örök Arány,
    És kitűnjön: a dicsőség kié.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Innocent Ernő – Szeretem a verseket

    Szeretem a verseket –
    Kívánok boldog új évet minden kis bogárnak!
    Kívánok boldog új évet a pezsgőspohárnak!
    Kívánok boldog új évet húszéves koromnak
    és nektek és nekik, s az Eiffel-toronynak,
    könyveknek, könnyeknek és minden népeknek,
    mozinak, Gerbeaudnak, jazz-bandnak, illatnak,
    az Orthnak, a Worthnak, s a női divatnak,
    cigarettafüstnek, charlestonnak, képeknek,
    korzónak, ligetnek, a Margitszigetnek,
    szemeknek, szavaknak, szíveknek, színeknek,
    a napnak, a holdnak, a lámpavilágnak,
    minden szál virágnak, kékeknek, liláknak,
    boldog új esztendőt az egész világnak!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Emőd Tamás – Szilveszter

    A város alvó szíve úgy üt,
    Mint egy öreg, zenélő óra,
    Csukott csárdák ablaka csillan
    És fény szitál a téli hóra:
    Miatyánk légy velünk.

    A ködön át lompos, nagy árnyék
    Surran sötéten, suhog lustán –
    Urak, úrfiak, lump diákok,
    Éjféli szél kószál az utcán;
    Miatyánk légy velünk.

    Holdas fény hull a ház falára.
    Kong egy harang. Mivégre kongat?
    Ma éjjel éber minden élet,
    Holnap szomorú lesz a szombat:
    Miatyánk légy velünk.

    Tavaly, ki tudja, hol mulattunk?
    Tavaly, ki tudja, kit szerettünk?
    Keresztet vet a kassza hölgye,
    Fakó füst szárnya leng felettünk…
    Miatyánk légy velünk.

    Tavalyi bor, tavalyi mámor
    Kifogy lassacskán, búsan, békén,
    Vörös lámpák és sárga lángok
    Lobognak lenn az utca mélyén –
    Miatyánk légy velünk.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Szabó Magda: Eső

    Gyermekkorom hű társa, te,
    zöld óceánok gyermeke,
    te mindig egy, ezer alakban,
    tapintható, de foghatatlan,
    kinek jószagú sóhajától
    a titoktartó éj kitágul,
    s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
    mögött megfér a félvilág:
    te kóbor isten, szerte bolygó,
    hogy kerülsz ide, te csavargó?

    Van tíz éve, hogy láttalak
    a hajdúsági fák alatt,
    ott hintáztál a langyos éjbe,
    susogtál a tölgyek fülébe,
    de megriadtál, elfutottál,
    hol jártál, míg ide jutottál?

    Nézd, hogy derül a vérszegény
    Vérmező, hogy hízik szegény!
    Az ifjú fák rádmosolyognak,
    rosszkedvű füvek mosakodnak,
    melengeti lehelleted
    szegény, meztelen nyíreket,
    s köszöntenek apró neszekkel,
    kis reszketeg lélegzetekkel,
    míg táncolsz nedves talpadon
    a felfénylő piros padon,
    s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
    villogó cseppek pergenek.

    Csak állok, és nyí a gyerekkor,
    fülembe nyí, bokámba kap:
    „Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.
    Csak állok a Várhegy alatt.

    Még azt se mondhatom: maradj,
    hogy várd meg velem a telet;
    magam is idegen vagyok,
    hogy adhatnék szállást neked?
    Dagad a tócsa, csak dagad,
    csillog a síkos házfedél;
    fond be kibomlott nagy hajad:
    földim, Eső, közel az éj.

    Indulj tovább! Indulok én is,
    kezem olykor magasra tartom,
    szorítom szálló köntösöd.
    Nedves kezem. Nedves az arcom.

    Forrás: Lélektől lélekig