https://verskucko.com

Címke: város

  • Reményik Sándor – New Yorki levéltöredék

    Templomkép-gyűjtő albumába

    „Itt küldök egynehány képeslapot.
    De rájöttem már, hogy mért nem kutat
    A fürge fényképész itt templomot.
    A felhőkarcoló hétköznapok
    Égbefúrták ormótlan fejüket:
    Eltűnnek ötven emelet tövén,
    – Hiába tornyosak az ünnepek.

    A vörös téboly vak falansztere
    Lerontja másutt a templomokat –…
    Itt – e titáni égberohanásban
    Az Isten nem halt meg, – csak lemaradt.

    Ide erdélyi hegyek kellenének,
    Hegyek a felhőkarcolók mögé –
    Hogy tündököljön az örök Arány,
    És kitűnjön: a dicsőség kié.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Innocent Ernő – Szeretem a verseket

    Szeretem a verseket –
    Kívánok boldog új évet minden kis bogárnak!
    Kívánok boldog új évet a pezsgőspohárnak!
    Kívánok boldog új évet húszéves koromnak
    és nektek és nekik, s az Eiffel-toronynak,
    könyveknek, könnyeknek és minden népeknek,
    mozinak, Gerbeaudnak, jazz-bandnak, illatnak,
    az Orthnak, a Worthnak, s a női divatnak,
    cigarettafüstnek, charlestonnak, képeknek,
    korzónak, ligetnek, a Margitszigetnek,
    szemeknek, szavaknak, szíveknek, színeknek,
    a napnak, a holdnak, a lámpavilágnak,
    minden szál virágnak, kékeknek, liláknak,
    boldog új esztendőt az egész világnak!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Emőd Tamás – Szilveszter

    A város alvó szíve úgy üt,
    Mint egy öreg, zenélő óra,
    Csukott csárdák ablaka csillan
    És fény szitál a téli hóra:
    Miatyánk légy velünk.

    A ködön át lompos, nagy árnyék
    Surran sötéten, suhog lustán –
    Urak, úrfiak, lump diákok,
    Éjféli szél kószál az utcán;
    Miatyánk légy velünk.

    Holdas fény hull a ház falára.
    Kong egy harang. Mivégre kongat?
    Ma éjjel éber minden élet,
    Holnap szomorú lesz a szombat:
    Miatyánk légy velünk.

    Tavaly, ki tudja, hol mulattunk?
    Tavaly, ki tudja, kit szerettünk?
    Keresztet vet a kassza hölgye,
    Fakó füst szárnya leng felettünk…
    Miatyánk légy velünk.

    Tavalyi bor, tavalyi mámor
    Kifogy lassacskán, búsan, békén,
    Vörös lámpák és sárga lángok
    Lobognak lenn az utca mélyén –
    Miatyánk légy velünk.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Szabó Magda: Eső

    Gyermekkorom hű társa, te,
    zöld óceánok gyermeke,
    te mindig egy, ezer alakban,
    tapintható, de foghatatlan,
    kinek jószagú sóhajától
    a titoktartó éj kitágul,
    s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
    mögött megfér a félvilág:
    te kóbor isten, szerte bolygó,
    hogy kerülsz ide, te csavargó?

    Van tíz éve, hogy láttalak
    a hajdúsági fák alatt,
    ott hintáztál a langyos éjbe,
    susogtál a tölgyek fülébe,
    de megriadtál, elfutottál,
    hol jártál, míg ide jutottál?

    Nézd, hogy derül a vérszegény
    Vérmező, hogy hízik szegény!
    Az ifjú fák rádmosolyognak,
    rosszkedvű füvek mosakodnak,
    melengeti lehelleted
    szegény, meztelen nyíreket,
    s köszöntenek apró neszekkel,
    kis reszketeg lélegzetekkel,
    míg táncolsz nedves talpadon
    a felfénylő piros padon,
    s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
    villogó cseppek pergenek.

    Csak állok, és nyí a gyerekkor,
    fülembe nyí, bokámba kap:
    „Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.
    Csak állok a Várhegy alatt.

    Még azt se mondhatom: maradj,
    hogy várd meg velem a telet;
    magam is idegen vagyok,
    hogy adhatnék szállást neked?
    Dagad a tócsa, csak dagad,
    csillog a síkos házfedél;
    fond be kibomlott nagy hajad:
    földim, Eső, közel az éj.

    Indulj tovább! Indulok én is,
    kezem olykor magasra tartom,
    szorítom szálló köntösöd.
    Nedves kezem. Nedves az arcom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Sóhajtás a hajnalban

    Óh, pírban fürdő,
    Szépséges világ,
    Pihent testeknek
    Boldog, lomha kéje,
    Rejtelmes, fényes,
    Ezer puha fészkű,
    Gyönyörű Város.
    Óh, szent hajnal-zengés:
    Élet szimfóniája,
    Csodálatos Élet,
    Be jó volna élni.
    Mennyi öröm zúg
    És mind a másé,
    Mennyi arany cseng
    És mind a másé,
    Mennyi erő küzd
    És mind a másé,
    Mennyi asszony van
    És mind a másé,
    Mennyi új kéj zsong
    És mind a másé,
    Mennyi szándék tör
    És mind a másé,
    Mennyi minden van,
    Mennyi szép minden,
    Mennyi szent minden
    És mind a másé.

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Micsoda föstmény!

    Eső után fény, különös fény, mit játszol
    oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?

    Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
    szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.

    Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
    az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!

    S innen az emeletről – pici tókat, ingókat, elfutókat,
    látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.

    Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
    az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat

    engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
    mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol…

    Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
    …Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Simon István: Várok rád

    Várok rád tereken, utcán,
    a megbeszélt helyeken.
    Kezemben szál cigarettám
    ragyog és ég melegen,
    elhamvad, s újra kinyílik,
    mint éveken át a virágok.
    A megbeszélt helyeken mindig
    állok és várok.

    Tudom, hogy vár minden a földön:
    rétek esőt, fényt a kalászok,
    őzek a nyárt; sárga bőröndöm
    álma a szép utazások;
    a gyerek várja, hogy felnő,
    a felnőtt a holnapokat,
    öreg a sírt, nép a derengő
    új századokat.

    Mégis – legyen példa akármi –
    haragszom, hogyha te késel;
    bosszant, hogy állni kell, várni,
    s fogadkozom persze elégszer.
    Így, harcban a zajjal, a csenddel,
    szívemben mély zene zúg:
    „Mire képes néha az ember,
    hogy várni így tud.”

    Elhúznak a felhők; a percek
    futnak csattos karomon.
    De jössz – a sétány, hallom, mint perceg,
    jössz a kavicsos sárga úton.
    Tündér… már itt vagy, a vállam
    érinti kezed szelíden,
    s megtöltöd, mint fémet az áram,
    egyszerre szívem.

    Pironkodsz, mentegetődzöl:
    fodrász, szabó, közlekedés…
    Most kellene teljes erőmből
    szólni, hogy bánt az egész.
    De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
    a város és benne az út,
    hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
    ki ennyi szépért, jóért türelemmel
    várni se tud.

    Forrás: Verspatika

  • Somlyó Zoltán: Boszorkányos éj

    A város csatakos. Sötét a lámpasor.
    – Fiatalúr, az éjjel jól megáztál.
    Nedvesen csillog pár sötét torony
    s a szél a síkos háztetőkön mászkál.

    Két mezítelen karját kétfelől
    emeli, ejti gyáván hadonászva.
    Most átugrott egy egész uccasort;
    most leguggolt egy sötét, magas házra.

    Most tápászkodik; újra lábra áll.
    Ott egy eresz, – ijedten áll felette:
    mi lehet ott?… Egy boszorkány talán
    a seprüjét futtában ottfeledte.

    Forrás: magyar-versek.hu

    Somlyó Zoltán, éjszaka, város, misztikum, fantázia, boszorkány, hangulat, modern líra

  • Tóth Árpád: Körúti hajnal

    Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
    Üveges szemmel aludtak a boltok,
    S lomhán söpörtek a vad kővidék
    Felvert porában az álmos vicék,
    Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

    Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
    A keleti ég váratlan zsarátja:
    Minden üvegre száz napocska hullt,
    S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
    A Végtelen Fény milliom karátja.

    Bűvölten állt az utca. Egy sovány
    Akác részegen szítta be a drága
    Napfényt, és zöld kontyában tétován
    Rezdült meg csüggeteg és halovány
    Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

    A Fénynek földi hang még nem felelt,
    Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
    Egy kirakatban lila dalra kelt
    Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
    Hangon a harangok is felmerengtek.

    Bús gyársziréna búgott, majd kopott
    Sínjén villamos jajdult ki a térre:
    Nappal lett, indult a józan robot,
    S már nem látták, a Nap még mint dobott
    Arany csókot egy munkáslány kezére…

    Forrás: MEK

  • Heltai Jenő: Éjjel a Margithídon

    A híd alatt a Duna alszik,
    A híd fölött röhög a hold,
    Lisztes pofájú vad Pierrot,
    Gonosz, kiégett, vén kohold.

    Utcák öreg komédiása,
    Nagyszájú, megtépett titán,
    Rákönyököl a háztetőkre,
    Benéz a kocsmák ablakán.

    A paloták függönysorára
    Fagyos, fehér csóvát hajít,
    Csipkék közé surran, kilesve
    A buja ágyak titkait.

    És vigyorog… részeg csavargó!
    Nesztelenül tovább oson,
    Rongyos fehér felhő-ruhában
    Végigdülöng a városon.

    A telefondrót szövevényén
    Budáról Pestre suhan át,
    Hátán cipelve óriási
    Sötétkék bársony batyuját.

    A nagy batyuban, mely tömötten
    Beárnyékolja az eget,
    Aranyat, gyémántot, smaragdot,
    Csillagmilliókat rejteget.

    Hol, merre lopta, tudja isten,
    Viszi zsákmányát boldogan.
    A szörnyű kémény-rengetegben,
    Mint üldözött vad, úgy rohan.

    Megbúvik egy bokor tövében,
    Átsiklik egy sikátoron…
    De egyszerre elébe toppan
    Egy szigorú templomtorony.

    Félelmetes, zord, régi csendőr…
    Megtorpan a sápadt zsivány,
    S alázatos, sunyi mosollyal
    Szerencsés jó estét kíván.

    De nincs menekvés. Áll a csendőr,
    Áll, mint a szikla, hallgatag,
    Csak nagy tüzes szeme világít:
    „Megállj, betyár, megfogtalak!”

    A hold megáll. Már látja, vége…
    Már rajta semmi sem segít…
    Elszántan a Dunába ugrik,
    S a vízbe dobja kincseit.