Óh, pírban fürdő,
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkű,
Gyönyörű Város.
Óh, szent hajnal-zengés:
Élet szimfóniája,
Csodálatos Élet,
Be jó volna élni.
Mennyi öröm zúg
És mind a másé,
Mennyi arany cseng
És mind a másé,
Mennyi erő küzd
És mind a másé,
Mennyi asszony van
És mind a másé,
Mennyi új kéj zsong
És mind a másé,
Mennyi szándék tör
És mind a másé,
Mennyi minden van,
Mennyi szép minden,
Mennyi szent minden
És mind a másé.
Forrás: MEK
Eső után fény, különös fény, mit játszol
oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?
Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.
Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!
S innen az emeletről – pici tókat, ingókat, elfutókat,
látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.
Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat
engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol…
Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
…Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény…
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Várok rád tereken, utcán,
a megbeszélt helyeken.
Kezemben szál cigarettám
ragyog és ég melegen,
elhamvad, s újra kinyílik,
mint éveken át a virágok.
A megbeszélt helyeken mindig
állok és várok.
Tudom, hogy vár minden a földön:
rétek esőt, fényt a kalászok,
őzek a nyárt; sárga bőröndöm
álma a szép utazások;
a gyerek várja, hogy felnő,
a felnőtt a holnapokat,
öreg a sírt, nép a derengő
új századokat.
Mégis – legyen példa akármi –
haragszom, hogyha te késel;
bosszant, hogy állni kell, várni,
s fogadkozom persze elégszer.
Így, harcban a zajjal, a csenddel,
szívemben mély zene zúg:
„Mire képes néha az ember,
hogy várni így tud.”
Elhúznak a felhők; a percek
futnak csattos karomon.
De jössz – a sétány, hallom, mint perceg,
jössz a kavicsos sárga úton.
Tündér… már itt vagy, a vállam
érinti kezed szelíden,
s megtöltöd, mint fémet az áram,
egyszerre szívem.
Pironkodsz, mentegetődzöl:
fodrász, szabó, közlekedés…
Most kellene teljes erőmből
szólni, hogy bánt az egész.
De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
a város és benne az út,
hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
ki ennyi szépért, jóért türelemmel
várni se tud.
Forrás: Verspatika
A város csatakos. Sötét a lámpasor.
– Fiatalúr, az éjjel jól megáztál.
Nedvesen csillog pár sötét torony
s a szél a síkos háztetőkön mászkál.
Két mezítelen karját kétfelől
emeli, ejti gyáván hadonászva.
Most átugrott egy egész uccasort;
most leguggolt egy sötét, magas házra.
Most tápászkodik; újra lábra áll.
Ott egy eresz, – ijedten áll felette:
mi lehet ott?… Egy boszorkány talán
a seprüjét futtában ottfeledte.
Forrás: magyar-versek.hu
Somlyó Zoltán, éjszaka, város, misztikum, fantázia, boszorkány, hangulat, modern líra
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére…
Forrás: MEK
A híd alatt a Duna alszik,
A híd fölött röhög a hold,
Lisztes pofájú vad Pierrot,
Gonosz, kiégett, vén kohold.
Utcák öreg komédiása,
Nagyszájú, megtépett titán,
Rákönyököl a háztetőkre,
Benéz a kocsmák ablakán.
A paloták függönysorára
Fagyos, fehér csóvát hajít,
Csipkék közé surran, kilesve
A buja ágyak titkait.
És vigyorog… részeg csavargó!
Nesztelenül tovább oson,
Rongyos fehér felhő-ruhában
Végigdülöng a városon.
A telefondrót szövevényén
Budáról Pestre suhan át,
Hátán cipelve óriási
Sötétkék bársony batyuját.
A nagy batyuban, mely tömötten
Beárnyékolja az eget,
Aranyat, gyémántot, smaragdot,
Csillagmilliókat rejteget.
Hol, merre lopta, tudja isten,
Viszi zsákmányát boldogan.
A szörnyű kémény-rengetegben,
Mint üldözött vad, úgy rohan.
Megbúvik egy bokor tövében,
Átsiklik egy sikátoron…
De egyszerre elébe toppan
Egy szigorú templomtorony.
Félelmetes, zord, régi csendőr…
Megtorpan a sápadt zsivány,
S alázatos, sunyi mosollyal
Szerencsés jó estét kíván.
De nincs menekvés. Áll a csendőr,
Áll, mint a szikla, hallgatag,
Csak nagy tüzes szeme világít:
„Megállj, betyár, megfogtalak!”
A hold megáll. Már látja, vége…
Már rajta semmi sem segít…
Elszántan a Dunába ugrik,
S a vízbe dobja kincseit.
