https://verskucko.com

Címke: veszteség

  • Ellen Niit – Ha ismerlek gyerekkoromban

    Ha ismerlek gyerekkoromban,
    biztosan neked ajándékozom
    sárga kis hólapátomat,
    piros homoklapátomat,
    s a csillagokkal telefestett
    kék vödrömet,
    minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
    a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
    a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
    és a leghosszabb csúszdát,
    amit csak ismerek.

    A hordókat csorgó ereszek alján,
    feketén csillogó vizükkel,
    feketén csilladozó, mély vizükkel,
    a víz alatt lakó meséket is,
    a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
    (a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
    s arról a furcsa sajdulásról,
    amely lehajló tarkómat súrolta,
    mint egy madár,
    vagy lélek,
    vagy golyó.

    És azt hiszem,
    a sárga mackót,
    a szegény, kopott orrú sárga mackót,
    minden titkával együtt –
    neked ajándékoztam volna azt is,
    utána sírdogáltam volna,
    magam sem értve:
    a veszteségtől-e, vagy örömömben.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Johann Wolfgang Goethe – Megbékülés

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,
    sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?
    Hol a múlt, s amit túlgyors szárnya elvitt?
    A legszebb is hiába volt a részed!
    Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;
    az érzékekből hogy illan a dús lét!

    De zene zendül, angyalszárnyalással,
    hangját millió hangba szövi bennünk,
    hogy az embert áthassa mély varázzsal,
    s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk:
    szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,
    hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.

    És könnyül a szív, és hamar belátja,
    hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:
    a túlgazdag ajándékot a hála
    vele szeretné önként viszonozni.
    Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –
    a zene s a szerelem iker üdve!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza – Nem bánat az…

    Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
    Ha már tied volt s akkor elveszíted.
    Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
    S most más csüng édes szédülésben rajta.
    Ha boldog órák, pásztorórák képe
    Kísér a puszta, magányos sötétbe,
    Mint téli kertbe a színes tavasz –
    Nem bánat az.

    De az a bánat, ha kezét se fogtad,
    Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
    Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
    Dalos fohászba, kérve, sírva, vágyva.
    Tied se volt s már életedhez kötve
    És akkor, érzed, elveszett örökre
    És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
    Az a bánat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine – Szent szövetségre lépett

    Szent szövetségre lépett
    szíveddel az én szívem;
    erősen összesimultak,
    mindenben egy hiten.

    Jaj, csak a gyenge rózsát,
    kebled virágdíszét,
    csak ezt a szegény barátnőt
    lapítottuk mi szét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pablo Neruda – A legszomorúbb vers

    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Például, teszem azt, hogy „Oly csillagos az éjjel,
    fönt kéken dideregnek a messzi csillagok.”
    Keringve énekel az éji szél az égen.

    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Szerettem őt, és olykor tán ő is szeretett.
    Hány ilyen éjszakán át tartottam karjaim közt.
    Csókjainkkal bejártuk a végtelen eget.

    Ő szeretett, és olykor talán én is szerettem.
    Hogyne imádtam volna a vad, nagy szemeket.
    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Érezve: nem enyém már. Tudva, hogy elveszett.

    Hallgatva a nagy éjt, mely nélküle még nagyobb lett.
    A vers megeszi lelkem, mint harmat a füvet.
    Mit számít, hogy szerelmem nem tudta megőrizni.
    Oly csillagos az éjjel, s ő nincs itt – hol lehet?

    Ez minden. Arra messze dalol valaki. Messze.
    Lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
    Mintha csak meglelhetném, szemem kutatja egyre.
    Szívem kutatja egyre, s ő nincs itt – hol lehet?

    Az éj is az a régi, a holdsütötte fák is.
    Csak mi, mi nem vagyunk már azok a régiek.
    Persze, nem szeretem már, de akkor! hogy szerettem.
    Hogy meghallhassa hangom, fürkésztem a szelet.

    Másoké. Másoké lesz. Mint csókjaim előtt volt.
    Hangja, tündéri teste. A végtelen szemek.
    Persze, nem szeretem már, de hátha szeretem még.
    Rövid a szerelem, s oly hosszú, míg feleded.

    Mert annyi éjszakán át tartottam karjaim közt
    lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
    Habár ez az utolsó bánat, mit érte érzek,
    és most intézem hozzá utolsó versemet.

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Vörösmarty Mihály: Pásztorlány dala

    Kis rózsa, szép rózsa,
    Gyönge virágszál!
    Szeretőd ha volna,
    Így nem hervadnál;
    De hervadsz mint magam,
    Hull kis leveled:
    Kedves ifjuságom
    Hull el itt veled.

    Kis rózsa, szép rózsa,
    Vársz-e még tavaszt?
    Jaj nekünk! örökre
    Elvesztettük azt.
    Más virág fog állni
    Száraz ágadon,
    Más leány örűlni
    Puszta dombomon.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Farkas István: Koldus szívem

    Csak egy széttaposott,
    üres kalap a
    sárban.

    Senki sem adhatja vissza,
    amit elvettél
    tőlem.

    Már Te
    sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Meghasonlott párbeszéd

    Két szemedben a szíved remeg,
    Széthulltál, halni vágysz.
    A szíved remeg.

    Mondanád, ha még mondhatnád
    Kiért égett úgy szíved.
    Ki érti meg?

    A bánat lelkedre fagy,
    Várod őt fájdalomba zártan
    Lelked befagy.

    – Ne gondolj az örömre
         gyilkos volt a csók.
    – Vártam egy őszinte szót,
         gyilkos volt a csók.

    – Nem vígasztallak,
         volt ölelni kár.
    – Hiába minden győzelem,
         ölelni már.

    – Ne érezd, hogy megértél
         a halálra!
    – Semmibe veszett vágyam
         ért el a halálba.

    – Nem siratlak, kicsit
         veled halok.
    – Minden üveggolyóm
         rádhagyom, ha meghalok

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Semmi az egész

    Várom, hogy visszatérj,
    szótlan a szemembe nézz,
    mosolyogj szomorún:
    – Semmi az egész!

    Semmi az egész.
    Minden volt – ennyi lett!
    Vezess már haza engem.
    Szorítsd a kezemet.

    Éjjelenként majd néha,
    ha erősek leszünk,
    amit remélni kellene
    – arra emlékezünk.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Hervay Gizella – Utolsó levél Szilágyi Domokosnak

    már fél tíz van és senki se jön
    otthonról csak én megyek
    de nélküled nem mehetek

    írógépemen tulipán
    és olyan egyedül vagyok
    mint látók között a vakok

    emlékszel mikor Páll Laji
    csak mondta mondta a verseket
    faltól falig és elesett

    mikor a versekből kifogyott?
    kihűlt a krumplipaprikás
    és este lett és börtön a ház

    a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
    csak loptuk a villanyáramot
    az államtól mert nem adott

    csak alhatatlan éjszakát
    de lefeküdtünk mégis a földre
    a villamosok mennydörögve

    dühöngtek arrébb hat méterrel
    és hat éve nem festett Páll Laji
    nem tudtunk mit mondani

    eladtunk kétméternyi könyvet
    vettünk festéket ecsetet
    és Laji négykézláb esett

    úgy festett egyszerre minden képet
    ahogy most rád gondolok
    faltól falig mert rab vagyok

    de dolgozom – ezt akarod?
    ha kimoshatnám az ingedet
    jaj úgy félek ha integet

    a rendőr ha zebra mellé lépek
    mindentől félek egyedül
    és bántottalak – elkerül

    árnyékod is – nem néz vissza
    varrnék neked végtelen
    délutánokat éjeket

    elmennénk együtt Diósadra
    néznénk, hogy a kék iringó
    szára mint a messze ringó

    csillagokban a vérerek
    és homlokodon most is lüktet
    a pici ér a föld alatt tüntet

    mert minden itt van ami volt
    már fél tíz van és nem lehet
    hogy nem halhattam meg veled!

    Forrás: Lélektől lélekig