A büszkeség elfáradt bennem,
s nem érdekel az érvelés,
hadd üljek le, és szóljak csendben,
ahogy beszél a szívverés.
Nagy szavak nem jönnek majd számra,
csak nézni vágylak hallgatag,
sok sebemet nem veszem számba,
nevetek – hallom hangodat.
Csak egyszer még, s úgy lássam lelked,
ahogy az Úr megalkotott,
s szóljak hozzád, mint elfelejtett
jó baráthoz, ki rég halott.
Feledni, mit azóta éltem,
amit tudok, s mindent, mi ért,
lelkesülni egy semmiségen,
és sírni, nem tudom miért.
Szeretni jött földre az ember,
és ki ne adná boldogan
pár ilyen megszerezhetetlen
percért mindazt, mi hátra van,
mikor minden keserűségre,
minden kín, mit szerelme ád,
lelkében tombol, tűzben égve,
s egy nő lelkébe ömlik át?
Ádám apánk! Nagyot hibázott
benned Emberi Lényeged,
mikor választott hiúságod
tudást a boldogság helyett!
Mert a boldogság mi más volna:
nem tudni, mi a félelem,
s élni, Évádat átkarolva,
tudatlanul s szerelmesen.
De hisz semmivel nincs ez másképp;
minden elvész e földtekén:
ifjúság, haza, honi tájék,
ártatlanság és hű erény.
Amíg miénk, nem tartjuk sokra,
csak akkor ejtünk könnyeket,
csak akkor siratjuk zokogva,
ha mindörökre elveszett.
Dobos Éva fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
