https://verskucko.com

Címke: vigasz

  • Wass Albert – Álomtündérhez

    Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
    Te nem lettél még hozzám hűtelen.
    Mikor mindenki csalfán elhagyott,
    gyújtottál bennem reménycsillagot.
    Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta,
    te elvittél az álmodó avarra.
    S te mutattál mindent, ami ott terem
    a bűvös, varázsos álom-réteken.
    Ha megtépett az élet rózsabokra,
    vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
    Ha vérző szív volt mellemen az érem,
    s töviskoszorú messiási bérem,
    te glóriává változtattad azt,
    virágot hintettél rám és tavaszt.
    Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
    vittél az eszme-Krisztus után,
    s hogy az igazság sugározzon rám,
    vezettél fönt a néma Golgotán.
    Ha rám viharzott lent az ember átka,
    vittél a béke messze csillagára.
    Féltem… kezed kezembe tévedett.
    Ó, örökre áldott legyen neved!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek

    Tudom, hogy hull a nap,
    örömök szállanak,
    kedves fők hullanak,
    sírdombok mállanak.
    Egy-egy kéz, drága kéz,
    mindegyre elereszt,
    mindennap vereség,
    mindennap új kereszt.
    Szem mögött, szó mögött
    gondárnyék feketül.
    És mégis: ne remegj –
    nem maradsz egyedül.

    Ködödben csillag ég,
    gondodból fény terem:
    vers-lelkek lengenek
    nyomodban ezeren.
    Zászlós és halk csapat,
    elszánt és bús-szelíd
    vers-lelkek, viharos
    vad korban tetteid.

    S szűkülő kör mögött,
    halkuló ház körül,
    mélyülő bú felett
    hűség áll őrödül.
    Jó lelkek, annyian,
    árvák és elesők,
    szépséget szomjazók,
    kútfődet keresők.
    Szédülni nem szabad,
    zuhannod nem lehet:
    szirten is rózsaág
    vigyázza lelkedet.
    Tudom, hogy két kezem
    nem part és nem erő:
    maholnap aszu ág,
    szélvert és remegő.
    Mentésre ingatag,
    tartásnak nem elég –
    síkon át, hegyen át
    kinyújtom tefeléd.

    Örömök szállanak,
    kedves fők hullanak,
    vén sírok mállanak,
    estébe hull a nap.
    Szem mögött, szó mögött
    gondárnyék feketül.
    És mégis – ne remegj:
    lélek van teveled,
    nem maradsz egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A szőnyeg visszája

    Brandt Józsinak

    Kétségbe esem sokszor én is
    A világon és magamon,
    Gondolva, aki ilyet alkotott:
    Őrülten alkotott s vakon.
    De aztán balzsamként megenyhít
    Egy drága Testvér halk szava,
    Ki, míg itt járt, föld angyala volt,
    S most már a mennynek angyala:
    „A világ Isten-szőtte szőnyeg,
    Mi csak visszáját látjuk itt,
    És néha – legszebb perceinkben –
    A színéből is – – valamit.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Vigasztaló vers

    Ne félj, az óra meg nem áll,
    szelek szűnnek, vizek apadnak.
    Hiába hosszú, vége lesz
    az éjszakai sivatagnak.

    Sívó, sötét homok felett
    a hajnalszél kibontja szárnyát
    s elmenekül a puszta-rém,
    a bíboros ruháju skárlát.

    Ne félj, az óra meg nem áll.
    Reggel felé elszáll a láz is,
    reggelre enyhülés fogad,
    forrásvizes, hűvös oázis.

    Új fénnyel csillogó utunk
    riasztó árnyékkal nem állja,
    sem orgonálva nem kísér
    a bú alattomos sakálja.

    Ne félj, az óra meg nem áll.
    Mint valami fekete várrom,
    a gond komor pirámisa
    elmarad a látóhatáron.

    Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
    a köd csak egypár szürke foszlány,
    s azt is széttépi most a nap:
    sörényes, büszke hímoroszlán!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin – Barátságod…

    Múló-örvénylő bánatom fölött
    egy érzés suhan át, mint egy angyal…
    szárnya megérintvén, nézd, költözött
    lelkembe remény a virradattal.

    Napok rohannak tova hasztalan,
    de mégis: éled bennem valami.
    Nem lehet örökre vigasztalan
    köröttem minden! Merem vallani.

    Egy kacagás és egy kinyújtott kéz…
    baráti gesztusod lásd, fölemel!
    Mindent remélni ismét oly merész,
    de barátságod új hitre nevel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Egy lány a villamosban

    Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
    Szemmel már úgy ült, mint dús terhű nő,
    Ki révedezve sejti már a rejtett
    Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
    Maga körül minden zajt elfelejtett,
    Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, –
    Körötte durva, lármás utasok
    Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.

    Néztem hevült arcocskáját merengve:
    Ki tudja, milyen sötét hivatal
    Felé viszi szegény leányt a zengve
    Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
    De addig még övé a betűk lelke,
    A kopott regény minden szava dal:
    Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,
    S féltérden helyezi szívét eléje.

    S megáldottam magamban ócska könyvét;
    Óh, mert lehet akármi ponyva bár,
    Letörli egy sorsocska árva könnyét,
    S a vad világ többé nem oly sivár:
    Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
    Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, –
    Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
    Rendű és rangú harminchat minisztert!

    Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
    Politikák, jelszavak és hadak!
    Csak a tollakat ne fogja meg átok,
    Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
    Isten szívét nem bízta, csak tirátok,
    S míg ég és föld bús rommá omlanak,
    Hű könyveinkben daloljon a lélek
    Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine – A kisasszony állt a parton

    A kisasszony állt a parton
    búbánattal tele,
    szívét a rózsa alkony
    látványa nyűgözte le.

    Kisasszony, ez ócska viccre
    kár igazán a könny:
    lemegy a nap emitt, de
    ott hátul visszajön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába

    (Az Újszövetség könyve elé)

    Ez a könyv a könyvek könyve,
    Szegény ember drágagyöngye.
    Égi harmat lankadtaknak,
    Világosság földi vaknak.
    Bölcsességnek arany útja:
    Boldog, aki rátalál!
    Szomjas lelkek forrás-kútja,
    Hol pohárral Krisztus áll.

    Ez a könyv az örök törvény,
    Királyon lánc, rabon napfény,
    Tévelygőnek hívó harang,
    Roskadónak testvéri hang.
    Elhagyottnak galambbúgás,
    Viharvertnek ereszet,
    Haldoklónak angyalsúgás:
    „Ne félj: fogd a kezemet”

    Gyermeknek is: „Mily szép rege”,
    Bölcsnek: „Rejtelmek tengere!”
    Fal, – s túl rajta élő hangok,
    Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
    Templomok közt legszebb templom:
    Csak megnyitom s benn vagyok.
    Ablakán a Paradicsom
    Rózsáira láthatok.

    Minden fakul, minden romlik,
    Márványvár is összeomlik.
    Bíborleplek ronggyá málnak,
    Dicsőségek füstbe szállnak.
    Csak ez a könyv nem tér porba,
    Mintha volna élő lelke!…
    Ez a könyv a Mózes bokra:
    Isten szíve dobog benne.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Egy titkos éj…

    Tegnap minden sár volt még, lucsok,
    s ma virradóra szellő-fürge törpék
    csodát csináltak: szirmokat kacagtak
    és hópehelyként vígan szétsöpörték.

    Mezőre, rétre, jéggel vont tavakra,
    hogy lágyan paplan nőjön mindenütt,
    s álom-sípokként zengjenek az erdők
    amint a Hold, fény-ujjával leüt.

    Egy tündér jár most éjszakánként,
    nagy csendben, átlépve szirteket,
    s a gondnyomott, sötétlő hegytetőkre,
    ezüstcsillámú leplet hinteget.

    Egy kis manó is jár még éjszakánként,
    s hol beteg, lázas szívek alszanak
    halkan megáll, szeméből fény patakzik,
    mint békés, kedves ringató szavak.

    Álommanók, tündérek járnak éjszakánként
    s hol jégbedermedt álmok várnak, ott
    halkan megállnak, szemükből fény sugárzik,
    s elvisznek magukkal minden bánatot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Jurjevics Lermontov: Az ima

    Mikor már nem bírom tovább
    A gyötrelmeimet:
    Hang csendül a gyászomon át,
    Mennyei üzenet.
    Szavai szentség és erő
    És összhang és zene,
    Az éggel összebékítő
    Szépség költészete.

    S a kétely sziklája nehéz
    Szívemről legörög:
    Hiszek, és majdnem sírok, és…
    És úgy megkönnyebbülök!

    (Fordította: Szabó Lőrinc)

    Forrás: Lélektől lélekig