https://verskucko.com

Címke: vigasz

  • Tóth János: A zene varázsa

    Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
    Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
    Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
    Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
    Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
    Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
    A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
    A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
    Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
    A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.

    Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
    A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
    Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
    Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
    Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
    Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arany János: Enyhülés

    Kél és száll a szív viharja
    Mint a tenger vésze;
    Fájdalom a boldogságnak
    Egyik alkatrésze;
    Az örömnek levegőjét
    Megtisztítja bánat,
    A kizajlott búfelhőkön
    Szép szivárvány támad.

    Tegnap a remény is eltört,
    Az utolsó árboc,
    Csupán a kétség kötött egy
    Gyarló deszka-szálhoz:
    Ma fölöttem és alattam
    Ég és tenger síma;
    Zöld ligetnek lombja bókol
    Felém, mintegy híva. –

    Nem törik a szenvedő szív
    Oly könnyen darabbá,
    Csak ellágyul, s az örömre
    Lesz fogékonyabbá;
    Mint egy lankadt földmüvesnek
    Pihenő tanyája:
    Kész boldogság lesz neki a
    Szenvedés hiánya.

    Nincsen olyan puszta inség
    Hogy magának benne
    A halandó egy tenyérnyi
    Zöld virányt ne lelne;
    És ha ezt a szél behordta
    Sivatag fövénnyel:
    Megsiratja… de tovább megy
    Örökös reménnyel. –

    Sivatagja életemnek!
    Van pihenő rajtad;
    Vészes hullám! szív-hajómat
    Nem szünetlen hajtod;
    Ha nehéz bú és nehéz gond
    Rossz napokat szerze:
    Kárpótolja a nyugalom
    Enyhületes perce.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ágh István: Búzavirág

    Ne félj! most olyan messze
    mint az ég, de onnan hozza
    el neked búzakék vigaszát,
    egy csipet madárlátta végtelent,
    magasok zafírcsillagát szemén,
    kiskanál óceánt neked,
    jéghegyről jégmadárka kék
    tollát azúr utakon menti át,
    búzavirággá fárad azután, ne féltsd!
    csodálatos, csodáld!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reviczky Gyula: Az erdő

    Szeretem fáid zizzenését,
    Rejtelmes árnyvilágodat.
    Ha elgyötört a gond, a kétség,
    Hűn őrizték meg titkomat.
    Szívemnek rejtett gerjedését
    Fűnek-fának ki nem beszélték.
    Erdő, te jó vagy s részvevő:
    Rejtsd el, ki bús és szenvedő.

    Beh jó sötétzöld fáid árnya,
    Ha izzó égről tűz a nap
    Ha meg vagy sértve, megalázva:
    Pihend ki erdőben magad.
    Oh mert a harcz, a földi lárma
    Elnémul e zengő magányba’,
    Ahonnan mit se lát szemed,
    Csak szelíden kéklő eget.

    Szellőtül ringó kebeledre
    Boruljon, ki magányt óhajt.
    A fák pajzánul enyelegve
    Gúnyolnak itt minden sóhajt.
    Kinek nem jő meg itt a kedve –
    Már élve holt, el van temetve,
    Ki téged, erdő, nem szeret:
    Még nem örült, nem szenvedett.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szép Ernő: Ne hidd

    Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
    Ami kegyetlen, ami gaz,
    Mi ocsmány és alávaló
    Ne hidd, ne hidd, ami való.Hazugság, amit a lap ír,
    Félrebeszél az a papír,
    Meredt szemekkel aki sug
    Az mind gyalázatos hazug.Ugratnak, játszanak veled;
    Nem lehet az, hogy képzeled!
    Nem hihetett, ha van hited,
    Gazember vagy, ha elhiszed.Ne hidd el, ne hidd el, mi gaz,
    Ordítsd az égre: nem igaz!
    Szeme közé kacagj neki,
    Ki a borzasztót hirdeti.Hátrálj, zárkózz el, menekülj,
    Vigyázz, ne süllyedj, el ne züllj,
    Vigyázz, a szenny meg ne egyen,
    Ne rothadj itt elevenen.Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad,
    Mi undort és gyötrelmet ad,
    A fényképed, meg a tavasz,
    S az Igazság, az igaz.Csak ami szép, jó, mindig az,
    Mit álmodtál, az igaz,
    Mi nem divat, mi nem haló,
    Az, ami örökkévaló.Csak a kedvesség, az öröm,
    A pardon, meg a köszönöm,
    A gyöngédség, a figyelem,
    Csak az igaz idelenn.Csak a segítség, a vigasz,
    A barátság, az igaz.
    Csak az a gyémánt-szeretet,
    Mi a szívekre veretett.Beléd döfték a kést: nem hidd,
    Kiszaggathatják beleid,
    Míg lélegzel s eszmél agyad,
    A bűnt tagadd, tagadd, tagadd.Megmarkolom két válladat,
    Szemembe nézz, ne hadd magad,
    Tiszta maradj, maradj szabad,
    Ne bukj el, meg ne add magad.Légy tiszta, hős légy, légy erős,
    Holtrészeg légy, légy eszelős,
    A Földre felhőkből tekints.
    Te légy az isten, hogyha nincs.

  • Hajnal Anna: Mégis

    Az angyalt akit mellém adtál
    Elvitted. Magamra hagyattál.
    Most elgyengülten, roskadottan,
    Elárvultan, kitagadottan
    Félve emelem hozzád orcám:
    Lányod vagyok, hajolj le hozzám…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Valaki mindig visszahív

    Mikor úgy érzem nincs tovább,
    utolsót lobbant már a láng,
    egy furcsa árnyék hívogat,
    hiába minden áldozat…,
    valaki mindig visszahív…

    Valaki mindig visszahív,
    mikor zokogva fáj a szív,
    mikor a kétség és tudás
    egymásra ront, s a pusztulás
    szegény, bolond fejemre száll…

    Szegény bolond fejemre száll
    a sűrű éj s a rút halál,
    és megfogják a vállamat,
    már csak egy végső pillanat,
    de mindig van egy fénysugár…

    …de mindig van egy fénysugár,
    vagy egy parányi fénybogár,
    mely megmutatja mennyit ér
    az élet, s újra jót ígér,
    mikor úgy érzem, nincs tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Bíztató

    Az értelem szűk pitvarában
    nyüzsögnek törpe napjaid.
    Túlnéznél olykor a palánkon?
    a semmi fénye megvakít.
    A téboly társadul szegődik,
    föléd hajol, ő súgja már:
    “Ölts nyelvet e talmi valóra,
    különb hazát bír a halál…”

    Különb hazát: Lehet. Eléred
    ama honnak is partjait,
    de számlált éved tövében
    a lét rejtett aranyait
    kutassad addig… S ha hiába?
    Ha nincsenek? Ha nem leled?
    Hát akkor is! Ha ez a dolgod:
    addig s ahogy rendeltetett!

    Nyöszörög elméd? Hánykolódol
    űrszínű, zűrös éjszakán?
    melledre ül s torkod szorítja
    léted lidérce, a talány:
    Miért? Mi értelme? Mi célja?
    a rekedt kétség kerepel –
    Figyelj! A hajnal jő s talán egy
    rigó füttye majd megfelel…

    Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve
    az omló légben, vagy talán
    egy hirtelen pattanva bomló
    kisded levél az almafán,
    melyekkel végre elmulathat
    az ész s húga, az érzelem –
    és küszöbödre ül kibontott
    hajjal s liheg, a szerelem.

    Miként a gyermek, aki pénzt lel
    és örömében felkiált,
    hányszor kiált, sikolt a lélek
    örömében mert rátalált
    egy árnyra, színre, hangra, fényre,
    mely tetszhalottként rejtezett,
    de él eztán, mert szólítottad,
    mert te adtál neki nevet.

    Az értelem szűk pitvarában,
    a végesben a végtelent,
    a nem szűnőt az elmúlóban
    ím megleled, amíg teremt,
    munkát az ész s vele a lélek,
    mint gazda, aki nyáron át
    esővel, fénnyel összefogva
    ápolja kertjét, udvarát.

    S ha jő a tél, ha hó lepi be
    majd udvarát s a kerteket,
    az égiekkel nem száll perbe,
    ki mindent megtett, mit tehet.
    Ezt mondogasd eztán magadnak,
    ha vigasz kell, ha bíztató –
    míg jő teled és élted keskeny
    nyomát betemeti a hó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Osztályrészem

    Az élet árnyát, fellegét is
    Szivárványszínbe’ látja lelkem.
    Csalódni és remélni mégis:
    Igy van megírva végzetemben.
    S dallá szövődik minden eszmém
    S mind, amit érzek, álmodom:
    De nyitját hasztalan keresném;
    Mi célja, haszna: nem tudom.

    Sugártalan, ködös napokba’,
    Ha rámborúl az éjek éje:
    Fölhangzik édesen zokogva
    A dal vígasztaló zenéje.
    Ez tár elém egy szebb világot,
    S ha lelkem errül álmodik:
    A könny, a kín, a vér, az átok
    Hallelujává változik.

    S megszáll a vágy, hogy letöröljem
    Könnyeit a szomorkodóknak;
    S a béke útját megjelöljem
    Azoknak én, akik csalódtak.
    Óh, fáj e furcsa, gúnyos élet;
    S lelkem gyakorta felzokog:
    Az emberek mind oly szegények
    S nem lesznek soha boldogok!

    Türelmet és szánalmat oltott
    Belém a lét nehéz igája.
    Tudom, hogy ép az sose boldog,
    Akinek boldogság a vágya.
    Tudom, hogy nemcsak én kesergek,
    Bajlódik más is eleget,
    Hurcolja némán a keresztet
    S nem vígasztalja senki meg.

    Óh, hála, hála, hogy keservem
    Nem hordozom magamba’ némán!
    Van vígaszom, lehet pihennem,
    Ha gondok árnya száll is énrám.
    Borongás, üdvösség, igézet
    Körülzsong lágyan, édesen;
    S mit suttogásukból megértek,
    Merengő, méla dal leszen.

    Saját búbánatomban érzem
    Örök bánatját a világnak,
    S a lelki szomjazók nevében
    Sóhajtom el szelíd imámat.
    És öntudatlan, önmagátul
    Szakad szívembül énekem.
    Örömet, bút, mindent elárul…
    S én nem tudom, csak érezem.

    S habár jövőmben írva látnám,
    Hogy sohasem leszek szeretve:
    S dicsőség nélkül, ifjan, árván,
    Szegényen dobnak sírverembe:
    A vágyat üdvben élni váltig
    Síró zenében önteném,
    S dalolva várnám a halált, így
    Sóhajtanám ki lelkem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szép Ernő: Könyv

    Nincs könyv olyan drága,
    Hogy olcsó ne lenne,
    Annyi, annyi kincs van benne.

    Annyi gyönyörű vers,
    Annyi szép történet,
    Annyi mese, annyi élet.

    Hipp-hopp Londonban jársz,
    Meg az Indiákon,
    Mindenütt jársz e világon.

    Élsz a messzi múltban,
    Az örök jövőben,
    Jut így néked élet bőven.

    Könyv vigasztal bajban,
    Ha beteg vagy, gyógyít,
    Jót tesz azzal, ki kínlódik.

    Megnevettet a könyv
    S néha könnyre indít,
    Ez is gyönyörűség mindig.

    Olyan jó pajtásunk,
    Hogy ott lakik nálunk,
    Tőle soha el nem válunk.

    Forrás: internet