https://verskucko.com

Címke: vigasz

  • Áprily Lajos: Napló

    Ma nem gondoltam rád, kedves fiam.

    Homályban ültem, hangulattalan,
    nagy seb-bilinccsel — bénán, mint a rab,
    vártam, mikor lop sugarat reám
    egy könyörülő, keskeny ég-darab.
    De a tavaszból nem jutott öröm.
    A nap nem szárnyam volt, csak börtönöm.
    Király, ki koldus-kézzel érkezett…

    Egy nap — megint egy nap, mely elveszett.

    S mikor — fiam — kész volt a számadás,
    eszembe villant a kirándulás.
    Az ég feletted genciána-kék,
    ragyog reád a végtelen vidék.
    A hátizsákodat büszkén viszed,
    kövek közül szürcsölsz forrásvizet.
    Bokor tövében elrejtőzve vár
    tündér-virág: tarka rigó-pohár.
    Az erdő száz kincset kínál neked:
    arany bábrablót, hőscincéreket.
    Prairie-k fiának álmodod magad,
    kalandjaidban könnyű szárny emel,
    nomád és hős vagy, szertelen, szabad!

    Ezt a napot mégsem vesztettem el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy Zoltán: A kedveshez

    Emeld szived a csillagok fölé:
    Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma;
    Emlékeknek száll hattyufellege
    És énekel a csendnek csalogánya.

    Létünk csak szikra két sötét között,
    Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
    A mindenség fényénél felragyog,
    Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.

    Szivünk legyen friss harmatos csokor,
    Pipacshoz kössünk kék katángot társul
    S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru
    Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.

    Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod!
    Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
    Az életem egy futó gondolat
    Mig szépséged átvillan a világon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kisfaludy Atala: Flórához

    Elriasztva, megsebezve,
    Nem találva föl helyét,
    Lelkem üldözött galambként
    Megpihenni száll feléd.

    Hozzád nem hat az irigység,
    Nem hat el a rágalom,
    Nálad, mint a költő mondja:
    „Mosolyog a fájdalom.”

    Bájkörödben nem követi
    Hideg tél a szép tavaszt,
    S a bánatos kis fülmile
    Hymnust zeng ott, nem panaszt.

    Nálad ragyogóbb a csillag,
    Mert szemed megbámulá,
    S kékebb az ég, mert reméli,
    Hogy te dalt mondasz reá.

    A nap szelidebben küldi
    Fényes sugarát feléd,
    Hogy ne kelljen nélkülözni
    Szép szemed tekintetét.

    S a kis virág megtudván, hogy
    Hervadásán könyezel,
    Azóta, hogy ne könyezzél,
    Nálad az sem hervad el.

    Szeretettel tekint le rád
    Az egész nagy természet,
    Ah, tégedet még a hideg
    Emberi szív is szeret.

    Bocsáss meg hát, hogyha sértve,
    Nem találva föl helyét,
    Lelkem üldözött galambként
    Megpihenni száll feléd.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gyóni Géza: Piroskának

    Fényes ajándék nem telik, tudod.
    Egy imakönyvet hoztam ím neked,
    Beragyog mégis sok csöndes zugot,
    Mert fényesebb nincs, mint a szeretet.

    Ki nem tanultál mást, még nem, soha,
    E tiszta nyelvet hogyne értenéd!
    Ez egyszerű könyv mindenik sora
    Szent szeretetet sugároz feléd…

    Ma csak mosolyát látod a világnak.
    A fény mellett az árnyat nem leled –
    S hogy orvul hányszor tiszta szivbe vágnak,
    Te még csak a meséből ismered.

    Imádságod is oly derűs, sugáros,
    Mint lelked, melynek csak mosolya van –
    E könyv feléd csak tiszta fényt sugároz,
    Mely mint a lelked, oly zavartalan.

    De majd, ha bánatos lesz ébredésed, –
    Az élet tövist rejt ajándékul –
    Ha tiszta lelked elszorulni érzed,
    És a szemedbe fájó könny tolul,

    Tekints e könyvbe – s már remény-veszetten
    Szent béke szárnya érint csöndesen, –
    Mert mig imádság zsong bizó szivedben,
    Árvák közt nem vagy elhagyott te sem!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Nem kérdezem már

    Szomorú Testvérem, én megpróbálom
    Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.
    Nem hessegetem s nem riasztgatom többé
    Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval
    Az árnyékodat, mely csupán tied,
    Tied, megoszthatatlanul.

    Szerény vagyok én, vigasztalni vágyó testvéred,
    Azt kívánom csupán,
    Lássalak úgy, ahogy láttalak utoljára:
    Ajkad körül nyoma sincs dacnak, keserűségnek,
    Fájdalmas, kemény, szigorú önuralomnak sem,
    Áttetsző orcádon kifinomult, éteri virág a bánat,
    Ha földi gyökere volt e drága virágnak,
    A gyökeret mintha elmetszette volna kegyesen arany olló.
    Két szomorú szemed két nyugtató fényű lámpás.
    Fényük már a szelíd öröm távoli rokona talán.
    Az Ő szomorúságának fénye visszfénylik bennük,
    Ki maga mondta: Szomorú az én lelkem mindhalálig.

    Szomorú Testvérem, látod,
    Így is fáj, fáj,
    De nem nyugtalanít már úgy a szomorúságod.

    Szomorúak a szemeid, ezek a csendes csillagok?
    Magadba nézel, s nézel magad köré:
    Tiszta szemed hogy ne volna hát szomorú csillag?
    Látó ember szeme lehet-e más, mint szomorú?
    S elvehetem-e én szemedből ezt a szomorúságot?
    Hiszen, ha felnézek az égre, érzem:
    Millió szelíd, szomorú csillagszemével,
    Valami legmagasabb, éteri szomorúsággal
    Néz a világ éjjelébe az Isten is.
    Az Isten is.

    1937

    Forrás: Lélektől lélekig

    szomorúság, együttérzés, vigasz

  • William Shakespeare: XXX. szonett

    Ha a merengés édes ünnepén
    Együtt ülök a múlt árnyaival,
    Sóhajt bennem a sok vesztett remény
    S elmúlok: sír újra a régi jaj:
    És noha nem szoktam, megkönnyezem
    Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
    S felzokog a rég-megölt szerelem
    S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
    És tűnt bánatok új bánata hasgat
    S ahogy kín kínra feltámad megint,
    Bús számláját sok panaszolt panasznak,
    Nem először, fizetem újra mind.

    De ha közben eszembe jutsz, barátom,
    Nincs veszteségem és a gyász csak álom.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXIX. szonett

    Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,
    Árvultan sírok kivert voltomon,
    És zaklatlak, hiába, süket Ég,
    S nézem magam és sorsom átkozom,
    S irigylem a reménykedőbbeket,
    Különbeket és tapsoltabbakat,
    Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,
    S fő-kéjem öröme is szikra csak:
    Akkor, magam már-már megvetve, rád
    Gondolok – s lelkem (mint a hajnali
    Pacsirta, mely a föld árnyain át
    kitör) az ég kapuit zengeti;

    Mert édes emléked is annyit ér,
    Hogy balsorsom sem adnám trónokért.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Verssel vigasztal valaki

    Hallod? verset olvas valaki nekem a telefonba,
    vigasztal halottaimért,
    magamért,
    havazást ígér homlokomra,
    havat a közös fekhelyünkre,
    ágyra, erdőkbe, tegnapi virágok csontváza fölé
    s gyógyító csöndet egy szelíd pincében,
    hol földarabolt szilvafatuskók
    égnek majd lobogva,
    az asztalon bor lesz,
    kenyér
    és vöröshagyma,
    éles kés fénye, mint a túlvilágé
    s az időtlen, fehér pincefalon
    a jövő századok felé vonul
    egy seregétől elszakadt hangya.

    Hallod? amit mond, neked is mondja:
    nagy, fekete szárnyakkal
    ne csapkodj bele az éjszakába,
    gyászba, koromba,
    nem vagy te angyal, se kondorkeselyű,
    egy édes ország egyetlen lakója vagy,
    halálraítélten is az enyém!
    a kontyod csuklómra
    zuhan minden este
    s hátaddal együtt fordulok
    az északi csillag felé –
    Nézhet ránk holnap fegyver is,
    bogáncsos szemmel a félrevezetett haza,
    nekünk már nem lesz szükségünk irgalomra:
    mindent megéltünk, ami élet,
    mindent, ami korai haldoklók gondja –
    Nézd: szállong is már a megígért hó
    párban haladó lábnyomunkra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth János: A zene varázsa

    Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
    Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
    Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
    Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
    Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
    Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
    A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
    A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
    Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
    A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.

    Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
    A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
    Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
    Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
    Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
    Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arany János: Enyhülés

    Kél és száll a szív viharja
    Mint a tenger vésze;
    Fájdalom a boldogságnak
    Egyik alkatrésze;
    Az örömnek levegőjét
    Megtisztítja bánat,
    A kizajlott búfelhőkön
    Szép szivárvány támad.

    Tegnap a remény is eltört,
    Az utolsó árboc,
    Csupán a kétség kötött egy
    Gyarló deszka-szálhoz:
    Ma fölöttem és alattam
    Ég és tenger síma;
    Zöld ligetnek lombja bókol
    Felém, mintegy híva. –

    Nem törik a szenvedő szív
    Oly könnyen darabbá,
    Csak ellágyul, s az örömre
    Lesz fogékonyabbá;
    Mint egy lankadt földmüvesnek
    Pihenő tanyája:
    Kész boldogság lesz neki a
    Szenvedés hiánya.

    Nincsen olyan puszta inség
    Hogy magának benne
    A halandó egy tenyérnyi
    Zöld virányt ne lelne;
    És ha ezt a szél behordta
    Sivatag fövénnyel:
    Megsiratja… de tovább megy
    Örökös reménnyel. –

    Sivatagja életemnek!
    Van pihenő rajtad;
    Vészes hullám! szív-hajómat
    Nem szünetlen hajtod;
    Ha nehéz bú és nehéz gond
    Rossz napokat szerze:
    Kárpótolja a nyugalom
    Enyhületes perce.

    Forrás: Szeretem a verseket