https://verskucko.com

Címke: vigasz

  • Zelk Zoltán: Bíztató

    Az értelem szűk pitvarában
    nyüzsögnek törpe napjaid.
    Túlnéznél olykor a palánkon?
    a semmi fénye megvakít.
    A téboly társadul szegődik,
    föléd hajol, ő súgja már:
    “Ölts nyelvet e talmi valóra,
    különb hazát bír a halál…”

    Különb hazát: Lehet. Eléred
    ama honnak is partjait,
    de számlált éved tövében
    a lét rejtett aranyait
    kutassad addig… S ha hiába?
    Ha nincsenek? Ha nem leled?
    Hát akkor is! Ha ez a dolgod:
    addig s ahogy rendeltetett!

    Nyöszörög elméd? Hánykolódol
    űrszínű, zűrös éjszakán?
    melledre ül s torkod szorítja
    léted lidérce, a talány:
    Miért? Mi értelme? Mi célja?
    a rekedt kétség kerepel –
    Figyelj! A hajnal jő s talán egy
    rigó füttye majd megfelel…

    Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve
    az omló légben, vagy talán
    egy hirtelen pattanva bomló
    kisded levél az almafán,
    melyekkel végre elmulathat
    az ész s húga, az érzelem –
    és küszöbödre ül kibontott
    hajjal s liheg, a szerelem.

    Miként a gyermek, aki pénzt lel
    és örömében felkiált,
    hányszor kiált, sikolt a lélek
    örömében mert rátalált
    egy árnyra, színre, hangra, fényre,
    mely tetszhalottként rejtezett,
    de él eztán, mert szólítottad,
    mert te adtál neki nevet.

    Az értelem szűk pitvarában,
    a végesben a végtelent,
    a nem szűnőt az elmúlóban
    ím megleled, amíg teremt,
    munkát az ész s vele a lélek,
    mint gazda, aki nyáron át
    esővel, fénnyel összefogva
    ápolja kertjét, udvarát.

    S ha jő a tél, ha hó lepi be
    majd udvarát s a kerteket,
    az égiekkel nem száll perbe,
    ki mindent megtett, mit tehet.
    Ezt mondogasd eztán magadnak,
    ha vigasz kell, ha bíztató –
    míg jő teled és élted keskeny
    nyomát betemeti a hó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Osztályrészem

    Az élet árnyát, fellegét is
    Szivárványszínbe’ látja lelkem.
    Csalódni és remélni mégis:
    Igy van megírva végzetemben.
    S dallá szövődik minden eszmém
    S mind, amit érzek, álmodom:
    De nyitját hasztalan keresném;
    Mi célja, haszna: nem tudom.

    Sugártalan, ködös napokba’,
    Ha rámborúl az éjek éje:
    Fölhangzik édesen zokogva
    A dal vígasztaló zenéje.
    Ez tár elém egy szebb világot,
    S ha lelkem errül álmodik:
    A könny, a kín, a vér, az átok
    Hallelujává változik.

    S megszáll a vágy, hogy letöröljem
    Könnyeit a szomorkodóknak;
    S a béke útját megjelöljem
    Azoknak én, akik csalódtak.
    Óh, fáj e furcsa, gúnyos élet;
    S lelkem gyakorta felzokog:
    Az emberek mind oly szegények
    S nem lesznek soha boldogok!

    Türelmet és szánalmat oltott
    Belém a lét nehéz igája.
    Tudom, hogy ép az sose boldog,
    Akinek boldogság a vágya.
    Tudom, hogy nemcsak én kesergek,
    Bajlódik más is eleget,
    Hurcolja némán a keresztet
    S nem vígasztalja senki meg.

    Óh, hála, hála, hogy keservem
    Nem hordozom magamba’ némán!
    Van vígaszom, lehet pihennem,
    Ha gondok árnya száll is énrám.
    Borongás, üdvösség, igézet
    Körülzsong lágyan, édesen;
    S mit suttogásukból megértek,
    Merengő, méla dal leszen.

    Saját búbánatomban érzem
    Örök bánatját a világnak,
    S a lelki szomjazók nevében
    Sóhajtom el szelíd imámat.
    És öntudatlan, önmagátul
    Szakad szívembül énekem.
    Örömet, bút, mindent elárul…
    S én nem tudom, csak érezem.

    S habár jövőmben írva látnám,
    Hogy sohasem leszek szeretve:
    S dicsőség nélkül, ifjan, árván,
    Szegényen dobnak sírverembe:
    A vágyat üdvben élni váltig
    Síró zenében önteném,
    S dalolva várnám a halált, így
    Sóhajtanám ki lelkem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: VÁLASZ

    Azt, amit más őrülten hajszol
    Egy hosszú, kínos életen,
    A kétség átkos órájában
    A sors megadta én nekem.
    Nem a nyugalmat. Az én lelkem
    Megölné a csend, nyugalom,
    Csak egy intést, biztatást vártam,
    Ha zokogásba fúl dalom,
    Szívemből ömlő, bús dalom.

    Áldott a kéz, amely megadta
    Ez áldott, édes biztatást,
    Áldott a szív, mely némán szenved
    S mégis tud vigasztalni mást.
    Hát más is érzi azt az átkot,
    Melytől zokog minden dalom?
    Óh! akkor nem fog porba sujtni
    Bús végzetem, a fájdalom,
    A dalba ömlő fájdalom…

    Azt, amit más őrülten hajszol
    Egy hosszú, hosszú életen,
    A megértő, biztató hangot
    A sors megadta én nekem.
    Tudom, hogy múló pillanatra
    Enyhült a régi fájdalom,
    De azért légy ezerszer áldott
    Te, aki átérzed dalom,
    Szívemből ömlő, bús dalom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gabriela Mistral: Én nem vagyok egyedül

    Puszta az éj, árvasága
    vízre, hegyre ráterül.
    De én, aki elringatlak,
    én nem vagyok egyedül!
    Az égbolt is olyan árva:
    a hold tengerhabba dűl.
    De én, aki átkarollak,
    én nem vagyok egyedül!
    A világ is olyan árva:
    tespedt testen bánat ül.
    De én, aki megölellek,
    én nem vagyok egyedül!

    (Jánosházy György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza: Idézetek

    „A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas Árpád: Dúdoló

    Havazás lennék, lengőn áldó,
    gyűrött arcokra, földre szálló,
    vigasztaló-nagy csöndes ének,
    lélegzete a mindenségnek.

    Havazás lennék, mintha volna
    kedvem és pénzem annyi hóra,
    mellyel ember ily hitvány bőrben
    havazhat egész esztendőben.

    Lassún, mint akit nem is kérnek,
    lennék Föld felett lengő ének,
    egy szál ingben is elringatnám,
    elmúlásommal sem ríkatnám.

    Lennék mindenség ingecskéje,
    öltözködnék a szegénységre,
    ne üssön át az éjszakákon
    vacogó lélek, fázó álom.

    Havazás lennék, lengőn áldó,
    gyűrött arcokra, földre szálló,
    csitítgató is ott, hol láz van.
    Méltóságos a pusztulásban.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Bogdán András: Álmodó

    Amikor lehunyod két csillag -szemed
    Amikor párnádra hajtod a fejed
    Amikor gondod a holnapra hagyod
    Amikor álmodsz – én Veled vagyok

    Amikor lépted rossz útra téved
    Amikor sorsod nehéznek érzed
    Amikor egyedül maradtál végleg
    Amikor nincs más – vezetlek Téged

    Amikor sírnál – de elfogyott könnyed
    Amikor érzed – a szavak is ölnek
    Amikor a sötét elnyelne Téged
    Amikor fény kell – én gyújtok Neked

    Amikor könnyed patakként árad
    Amikor örök vendég a bánat
    Amikor felhők ültek a szemedre
    Amikor sírsz – mosolyogj szemembe…

    Álmodj patakot, virágzó rétet
    Őzet, pacsirtát, fürge menyétet
    Álmodj napot, szellőt – fényeket
    Csillagok vándora – élj életet…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gabriela Mistral: Én nem vagyok egyedül

    Puszta az éj, árvasága
    vízre, hegyre ráterül.
    De én, aki elringatlak,
    én nem vagyok egyedül!

    Az égbolt is olyan árva:
    a hold tengerhabba dűl.
    De én, aki átkarollak,
    én nem vagyok egyedül!

    A világ is olyan árva:
    tespedt testen bánat ül.
    De én, aki megölellek,
    én nem vagyok egyedül!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Teller Ede: Minden este várlak

    Minden este várlak.
    Nem kell hogy siessél.
    Tudom, hogy lassan jössz.
    Hisz régóta várlak.
    Mindenkihez eljössz.
    De nem várt még senki
    Ennyi reménységgel
    Ennyi nyugalommal
    És ha fájt az élet.
    Tudom, hogy majd egyszer
    Jóságos kezeddel
    Minden bajt elsimítsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács

    Már szombat este megsütötte
    Anyám. És reggel már adott.
    Az aranya besugarazta
    a haragos vasárnapot.

    Vasárnap estig nem fogyott el,
    Fénye áthullt az ünnepen.
    Még hétfőn is jutott belőle.
    És kedden is. De csak nekem.

    Ma sem tudom, hol rejtegette,
    Melyik fiókból jött elő,
    De olyan áldott volt az íze,
    Olyan hétköznap-szentelő.

    Az asztalkendőből kibukkant
    szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
    Nagy árnyékok, fekete gondok,
    még várjatok, maradjatok.

    Igénytelen polgár-kalács volt,
    olyan egyszerű, mint falum.
    És mégis úgy megnőtt azóta,
    Mint úrvacsora-szimbolum.

    Száguldó évek távolából
    megérzem néha jószagát:
    a tűzhely tájáról elindul
    s betölt szívet, betölt szobát.

    Lelki kenyér ínség-időkben,
    verőfényes vigasztalás.
    Pedig tudom: a keze föld már.
    És nincsen több keddi kalács.

    Forrás: Lélektől lélekig