Ne félj! most olyan messze
mint az ég, de onnan hozza
el neked búzakék vigaszát,
egy csipet madárlátta végtelent,
magasok zafírcsillagát szemén,
kiskanál óceánt neked,
jéghegyről jégmadárka kék
tollát azúr utakon menti át,
búzavirággá fárad azután, ne féltsd!
csodálatos, csodáld!
Forrás: Szeretem a verseket
Szeretem fáid zizzenését,
Rejtelmes árnyvilágodat.
Ha elgyötört a gond, a kétség,
Hűn őrizték meg titkomat.
Szívemnek rejtett gerjedését
Fűnek-fának ki nem beszélték.
Erdő, te jó vagy s részvevő:
Rejtsd el, ki bús és szenvedő.
Beh jó sötétzöld fáid árnya,
Ha izzó égről tűz a nap
Ha meg vagy sértve, megalázva:
Pihend ki erdőben magad.
Oh mert a harcz, a földi lárma
Elnémul e zengő magányba’,
Ahonnan mit se lát szemed,
Csak szelíden kéklő eget.
Szellőtül ringó kebeledre
Boruljon, ki magányt óhajt.
A fák pajzánul enyelegve
Gúnyolnak itt minden sóhajt.
Kinek nem jő meg itt a kedve –
Már élve holt, el van temetve,
Ki téged, erdő, nem szeret:
Még nem örült, nem szenvedett.
Forrás: Szeretem a verseket
Az angyalt akit mellém adtál
Elvitted. Magamra hagyattál.
Most elgyengülten, roskadottan,
Elárvultan, kitagadottan
Félve emelem hozzád orcám:
Lányod vagyok, hajolj le hozzám…
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor úgy érzem nincs tovább,
utolsót lobbant már a láng,
egy furcsa árnyék hívogat,
hiába minden áldozat…,
valaki mindig visszahív…
Valaki mindig visszahív,
mikor zokogva fáj a szív,
mikor a kétség és tudás
egymásra ront, s a pusztulás
szegény, bolond fejemre száll…
Szegény bolond fejemre száll
a sűrű éj s a rút halál,
és megfogják a vállamat,
már csak egy végső pillanat,
de mindig van egy fénysugár…
…de mindig van egy fénysugár,
vagy egy parányi fénybogár,
mely megmutatja mennyit ér
az élet, s újra jót ígér,
mikor úgy érzem, nincs tovább.
Forrás: Lélektől lélekig
Az értelem szűk pitvarában
nyüzsögnek törpe napjaid.
Túlnéznél olykor a palánkon?
a semmi fénye megvakít.
A téboly társadul szegődik,
föléd hajol, ő súgja már:
“Ölts nyelvet e talmi valóra,
különb hazát bír a halál…”
Különb hazát: Lehet. Eléred
ama honnak is partjait,
de számlált éved tövében
a lét rejtett aranyait
kutassad addig… S ha hiába?
Ha nincsenek? Ha nem leled?
Hát akkor is! Ha ez a dolgod:
addig s ahogy rendeltetett!
Nyöszörög elméd? Hánykolódol
űrszínű, zűrös éjszakán?
melledre ül s torkod szorítja
léted lidérce, a talány:
Miért? Mi értelme? Mi célja?
a rekedt kétség kerepel –
Figyelj! A hajnal jő s talán egy
rigó füttye majd megfelel…
Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve
az omló légben, vagy talán
egy hirtelen pattanva bomló
kisded levél az almafán,
melyekkel végre elmulathat
az ész s húga, az érzelem –
és küszöbödre ül kibontott
hajjal s liheg, a szerelem.
Miként a gyermek, aki pénzt lel
és örömében felkiált,
hányszor kiált, sikolt a lélek
örömében mert rátalált
egy árnyra, színre, hangra, fényre,
mely tetszhalottként rejtezett,
de él eztán, mert szólítottad,
mert te adtál neki nevet.
Az értelem szűk pitvarában,
a végesben a végtelent,
a nem szűnőt az elmúlóban
ím megleled, amíg teremt,
munkát az ész s vele a lélek,
mint gazda, aki nyáron át
esővel, fénnyel összefogva
ápolja kertjét, udvarát.
S ha jő a tél, ha hó lepi be
majd udvarát s a kerteket,
az égiekkel nem száll perbe,
ki mindent megtett, mit tehet.
Ezt mondogasd eztán magadnak,
ha vigasz kell, ha bíztató –
míg jő teled és élted keskeny
nyomát betemeti a hó.
Forrás: Lélektől lélekig
Az élet árnyát, fellegét is
Szivárványszínbe’ látja lelkem.
Csalódni és remélni mégis:
Igy van megírva végzetemben.
S dallá szövődik minden eszmém
S mind, amit érzek, álmodom:
De nyitját hasztalan keresném;
Mi célja, haszna: nem tudom.
Sugártalan, ködös napokba’,
Ha rámborúl az éjek éje:
Fölhangzik édesen zokogva
A dal vígasztaló zenéje.
Ez tár elém egy szebb világot,
S ha lelkem errül álmodik:
A könny, a kín, a vér, az átok
Hallelujává változik.
S megszáll a vágy, hogy letöröljem
Könnyeit a szomorkodóknak;
S a béke útját megjelöljem
Azoknak én, akik csalódtak.
Óh, fáj e furcsa, gúnyos élet;
S lelkem gyakorta felzokog:
Az emberek mind oly szegények
S nem lesznek soha boldogok!
Türelmet és szánalmat oltott
Belém a lét nehéz igája.
Tudom, hogy ép az sose boldog,
Akinek boldogság a vágya.
Tudom, hogy nemcsak én kesergek,
Bajlódik más is eleget,
Hurcolja némán a keresztet
S nem vígasztalja senki meg.
Óh, hála, hála, hogy keservem
Nem hordozom magamba’ némán!
Van vígaszom, lehet pihennem,
Ha gondok árnya száll is énrám.
Borongás, üdvösség, igézet
Körülzsong lágyan, édesen;
S mit suttogásukból megértek,
Merengő, méla dal leszen.
Saját búbánatomban érzem
Örök bánatját a világnak,
S a lelki szomjazók nevében
Sóhajtom el szelíd imámat.
És öntudatlan, önmagátul
Szakad szívembül énekem.
Örömet, bút, mindent elárul…
S én nem tudom, csak érezem.
S habár jövőmben írva látnám,
Hogy sohasem leszek szeretve:
S dicsőség nélkül, ifjan, árván,
Szegényen dobnak sírverembe:
A vágyat üdvben élni váltig
Síró zenében önteném,
S dalolva várnám a halált, így
Sóhajtanám ki lelkem én.
Forrás: Lélektől lélekig
Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, kínos életen,
A kétség átkos órájában
A sors megadta én nekem.
Nem a nyugalmat. Az én lelkem
Megölné a csend, nyugalom,
Csak egy intést, biztatást vártam,
Ha zokogásba fúl dalom,
Szívemből ömlő, bús dalom.
Áldott a kéz, amely megadta
Ez áldott, édes biztatást,
Áldott a szív, mely némán szenved
S mégis tud vigasztalni mást.
Hát más is érzi azt az átkot,
Melytől zokog minden dalom?
Óh! akkor nem fog porba sujtni
Bús végzetem, a fájdalom,
A dalba ömlő fájdalom…
Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, hosszú életen,
A megértő, biztató hangot
A sors megadta én nekem.
Tudom, hogy múló pillanatra
Enyhült a régi fájdalom,
De azért légy ezerszer áldott
Te, aki átérzed dalom,
Szívemből ömlő, bús dalom.
Forrás: Lélektől lélekig
Puszta az éj, árvasága
vízre, hegyre ráterül.
De én, aki elringatlak,
én nem vagyok egyedül!
Az égbolt is olyan árva:
a hold tengerhabba dűl.
De én, aki átkarollak,
én nem vagyok egyedül!
A világ is olyan árva:
tespedt testen bánat ül.
De én, aki megölellek,
én nem vagyok egyedül!
(Jánosházy György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
„A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban.”
Forrás: Lélektől lélekig
