https://verskucko.com

Címke: vihar

  • Tóth János: Viharban

    Maszatos az ég ott nyugaton
    Pillantásom a vörös foltokon
    Megpihen, elterül s beléjük ég,
    Valami készül itt, vérzik az ég.

    Nagy csenddel surran az est
    Árnyakat bújtat, feketét fest,
    Reszkető csillagok sápadva,
    Fényüket szórják az ágakra.

    Halk az erdő bagoly se röppen,
    Valami feszült arcomra csöppen,
    Tenyerem simítja, ingembe törli,
    Esőcsepp sikolt, a szöveten végzi.

    Nagy dörgés az ég haragra gerjed,
    Tolong felettem a sok fekete felleg,
    A cseppért vagy másért itt a bosszú,
    Villámok vakítanak, harc lesz, hosszú.

    Szél tépi a fákat, ruhájukat rázza
    Letöri a karjuk, s nem magyarázza,
    Hogy miért, s mi ez az őrült indulat
    Csak vágtatva zúz, s minden szétszakad.

    A vihar égi szivacsait két kézre kapja,
    Kéklő villámló szemekkel kicsavarja,
    Lezúdul az eső, áztatja a fekete földet,
    Sár borít virágot s mindenféle zöldet.

    Mire felkölti a csapzott hajnal a napot,
    A vihar tovább áll, s mit itt hagyott,
    Lassan mutatják az erősödő fények,
    Mit látok, az megrettent s félek….

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Vasárnap este

    Vasárnap este, borzasak a fák,
    hajlik nagy esőre az ég,
    ma este súlyosan hajolok rád,
    számon csodaszép muzsika-beszéd.
    Angyalom, a fejedet ne rázd,
    gyöngy a nyakadon, szétpereg,
    megrázkódik az ég, de ne lásd,
    leütő gyöngyei ménkövek.
    Oda, hol ágyad van, elvezess,
    égszakadásban megszeress,
    utána a világ kiderül,
    Dávid király a holdban
    édesen hegedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komjáthy Jenő: Viharánek

    Hajrá! hogy zúg, zeng a vihar!
    Megcsapja órjás szárnyival
    A reszkető tekét.
    Hogy sápad, szepeg most a gyáva,
    Hogy búvik sötét odujába,
    Hogy félti hitvány életét!

    Rongy életét hogy félti most
    A sok silány, a sok bigott,
    Ha tombolsz rémitőn,
    Óh zordonkedvü láng Enyészet!
    Csak én vagyok, ki véled érzek;
    Ujjongok: Ez az én időm!

    Ujjongok a szélvésszel én,
    Mely fekete szárnyán felém,
    Rajtam, velem rohan.
    Úgy érzem, lelkem szól belőle:
    Óh vajha minden összedőlne,
    Minek kölcsönzött lelke van!

    Kacagok a viharral én,
    Testvéri csókot küld felém
    A vészek szelleme.
    Csak hulljatok remegve arcra,
    Keblem magas gyönyörre hajtja
    A viharok lehellete!

    Süvölt, sikolt a fergeteg,
    Testvéreim, a vad szelek
    Kedvökre játszanak;
    Könnytengerét a menny kiontja
    S a zúgó, zokogó habokba
    Szilaj vágyak haldoklanak.

    Öldöklő, gyilkos lázban ég
    A meghasonlott istenég,
    Kétségbedőlt világ;
    Villámot szór a nagy világszem
    És nem kíméli önfiát sem,
    Gúnyt, haragot szemébe vág.

    Ringó rétek hajába kap,
    Rengő erdők fejébe csap,
    Mint bősz, gonosz király;
    Fönséges, átkos borzalomban
    A földnek órjás szíve dobban,
    Mert rátapodott Beliál.

    Ah, itt van, itt az én időm!
    Zúg az itélet rémitőn:
    Sápadjon minden el!
    S ha minden hull, recseg a vészbe’,
    Belesikoltok énekébe:
    Vesszen, aminek veszni kell!

    Hajrá! robogj, rombolj vihar!
    Haragod égő szárnyival
    Vesszőzd meg e tekét!
    Tépjed, mi korhadt, gyökerestül,
    Törj a korcs lelkeken keresztül,
    Zúzd testüket ízekre szét!

    Kevély hegyek meginganak,
    De te száguldj előre csak
    S ne kíméld a nagyot!
    Alázd meg a hitetlen gőgöt,
    Merüljön vad szivébe tőröd
    S tebenned hinni bukva fog!

    Ah, én is érzem ostorid!
    Sötét szárnyával beborit
    A vész nagy istene.
    Vasvesszejét én is megérzem,
    De nem csúszom előtte térden,
    Mert együtt érezek vele!

    Hadd féltse éltét lelki rab!
    Nem fél tetőled a szabad,
    Ha zengsz fönnen, dicsőn!
    Kegyetlen kéjjel, láng Enyészet,
    Ha összedöntöd az egészet:
    Ujjongok: Itt az én időm!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: A boszorka

    Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
    fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
    Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
    arcát rejti a hold, beleretten,
    szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
    vágtat az erdei sűrübe, meglapul,
    szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
    félve huhukkol az éjszaka baglya.
    Nézd a banyát! Hadonászva pörög-forog,
    tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
    Fülbevalója kígyó, viharozva
    száll vad szél szárnyán a boszorka,
    táncát zengve kiséri a rengeteg,
    fent feketén dideregnek a fellegek.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes: Zivatar (1927. április 2. délután)

    Tavaszi felhők közt hirtelenül
    Megvillant valami – cikázó harangnyelv
    S a fekete ég vészharangja megkondult félperccel utána.
    Egyet ütött csak
    És egyet dobbant rá válaszul lélekharangom:
    Vészharang, köszönöm, hogy észrevettél!
    Égi szikratávíró, köszönöm, hogy szerte küldted süllyedő hajómról a S.O.S.-t!
    Dörgő menny, köszönöm, hogy elordítottad magad helyettem,
    Talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki:
    Én csak ember vagyok, én hiába ordítanék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lator László: Vihar

    Gyöngyházszínű galamb, aranyos tollú
    galamb száll a magasság oszlopára.
    Lobban a tűz, a folyóról visszaverődik,
    kék sugarakkal terhes a tájon a pára.

    Egymást űzi a hullám, mígnem a távoli
    zengő partról ismét önmaga ellen fordul.
    Földig hajlik most az alázatos ág,
    a kezünkre gyümölcsök mézédes leve csordul.

    Méz, ragyogó méz, szétnyílt kelyhek,
    méhek a fojtott zsongás forgatagában,
    rezdül a fényes lét, alig érzed,
    tétova szárnyak az álom bódulatában.

    Hallod, a mélyben moccan a csend, a sötétlila
    csend már készül a rejtett mélyben,
    forrás árad, feltör a szűk szakadékból,
    s minden mozgás elhal tágas ölében.

    Egyre kékül az ég, a vihar közeleg,
    roppant felhő tárja ki fémes szárnyát,
    parttalanul tör a szél a vizekre,
    vércse sikoltoz tépett erdők vad moraján át.

    Ím a vihar most ránk csap, ránk a sötétlila
    csendből, a szaladó nap villog acélos tollán.
    Gyöngyházszínű galambot, remegő
    testű galambot sodor a sugaras orkán.

    Erdők, szerelem, remegő szerelem, erdők,
    völgyek rohannak a távol tárt kapujának.
    Ím a vihar – csattog a fénylő ostor,
    zászlóként kavarognak a szélben a tájak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Ide hallgass

    Most kiállok az esőbe,
    elszántan és
    födetlen fővel.
    És a csattanó villám
    átszalad a szívemen,
    és a zuhogó zápor
    széjjeláztatja szénfekete
    testemet,
    és beszívnak magukba
    a föld pórusai
    ezerkilencszázhuszonnyolc
    június tizenhetedikén.

    De holnap
    rózsaként nyílok ki
    ablakod alatt
    és minden eljövendő
    igaz ember
    szíve alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Rozsgyesztvenszkij: Zápor

    – Várj! Ne siess!
    Mély csend, azután megint
    makacsul:
    – Ne siess!
    A fényeveszített földre
    sötétség teste lapul.
    Lezúdul a zápor,
    mint igazság,
    szálegyenes.
    Csapzott madarak
    rezdítik az ázott
    lombkoronát…
    Hogy robban az égi harag!
    Sose bánd!
    Zúg-zeng a vidék.
    Sose bánd!

    Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
    felhorkan az ég…
    Várj még!
    Felejtsd,
    ami bánt.
    Felejts
    mindent, ami bánt!
    Én elfeledtem már
    mindent, ami fájt.

    Lesz úgyis
    elég…
    Ázott madarad
    megszárogatom,
    leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
    Tenger túlpartjáról
    elhozom azt a
    halványszirmú virágot.
    Ha kívánod –
    holnap
    érted támad a reggel.
    Ráírom az égre:
    „A nap ma
    érte, miatta
    kel fel…”

    Csörtet az éjben előre,
    zilálja a zápor a fákat.
    Ha kívánod –
    az ólomszürke csapás
    nyomban tovavágtat.
    Várj! Ne siess!
    Szólj végre, felelj!

    Szólj végre, felelj!
    Vagy
    nem hiszed el?

    Hiszed majd, hogyha
    az éjjel
    elrobajlik a zápor,
    s ámul a föld,
    teli fénnyel,
    és te kinézel,
    s látod az ablak hajnali kékjeiben,
    hogy a távol
    ég alján sugaras-szelíden
    napként kel az égre,
    kigördül az égre
    szívem.

    Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij

  • Kaffka Margit – Vihar előtt

    Eredj hát, hogy ne lássalak soha!
    Fellegbúvó csillag majd elvezet.
    Hogy villámlik! Zivatar lesz az éjjel!
    Ne várnál mégis?… Nem, nem! Csak eredj!
    Míg nálam itt időztél, más tanyákon
    Mulasztottál más, édes perceket,
    Szegényebb lettél. Kergesd hát, utólérd!
    Csak vissza ne nézz! Csalj meg, elfeledj!

    Egy szót se mond! Köszöntöm azt az asszonyt!
    Pejkó, nyugodj! – Mit akar ez az állat?
    Hozzám nyerít? Szoktasd el a kezemtől!
    Mér tudna jobban emlékezni nálad?
    Ez dörgés! Menten elered a zápor,
    És hogy jutsz át, ha a patak megárad?…
    Az ablakom majd utadra világol,
    Csak menj!… Ne hidd, hogy meghalok utánad!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Tenger és vihar

    És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
    recseg-ropog hajónk,
    kegyetlen vashajónk,
    hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
    A szél, a köd jajong,
    hogy sír, jajong
    és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
    oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
    hajrá, tovább, tovább,
    mindég tovább, tovább,
    csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

    Sötét sziklákon át,
    millió poklon át
    szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg
    és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
    ordítoznak: csodát,
    csodát, barbár csodát,
    s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
    káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
    zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
    s hajrá, hogy minden a habokba halt,
    habzsoljuk az otromba diadalt,
    mint részeg matróz a nehéz rumot.

    Forrás: Lélektől lélekig