https://verskucko.com

Címke: világ

  • Szabó Magda: Fű

    Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
    nincs senkinek talán.
    Beszélek én, de hangom is pici,
    hát nem figyelsz reám,
    azt sem tudod,
    hogy katona vagyok,
    mert én nagyon kis katona vagyok,
    engem nem is látsz, csak a kardomat;
    van ám sok kardom, forgatom,
    villogtatom, suhogtatom,
    még tisztelgésre is kirántom,
    szigorú az én kapitányom,
    nem szól, de süvölt cudarul,
    fél ám a bokor, lelapul.
    S tudod,
    én olyan katona vagyok,
    hogy nem magam ülöm meg a lovat,
    hanem a lovam engem:
    csiga meg lepke meg esőcsepp
    meg szöcske ül a nyeregben,
    de nem haragszom, oly piciny szívem van,
    nem fér abba harag,
    ha indulok, megyek gyalog,
    viszem a lovamat,
    s ha fáradok
    se búsulok,
    inkább dúdolgatok,
    este, ha feljön a csillag,
    elhallgatok.

    Hajolj felém, tanulj meg engem,
    próbáld meghallani csepp hangomat,
    hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
    olyan tökéletesen egymagad,
    ha egyszer neveden szólítalak
    a föld alatt,
    s feléd fordítom sose látott,
    igazi arcomat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bohumil Hrabal – idézet

    „Hát igen, a világ mindig gyönyörű,
    nem azért, mert valóban az volna,
    hanem azért, mert én úgy látom.”

  • Győri Dezső – Alázattal kérem

    Ember embernek farkasa,
    embertelen a világ,
    ösztöntörvények uralkodnak,
    a szemeket fedi homály.

    Nem látjuk, hogy ezer sebből
    vérzik milliónyi kisgyerek,
    pedig mindig hittük és
    reméltük, a világ kerek,

    s fordul majd emberek sora
    rosszról jóra is talán,
    elmúlik irigység, gonoszság,
    s az ember talpra áll…

    De veszettek, vadak, ölnek,
    vérben fetrengenek,
    nézed undorodva,
    talán nem is hiszed:
    a világ elveszett.

    Vérszagra gyűlő vadakat
    a hit nem állítja meg.

    Uram!
    Ha látod, mi van itt a földön,
    az egymást megmaró vadak közé,
    egy kis szeretetet…
    ha szíveskednél hinteni!

    Forrás: Vox Humana

  • Babits Mihály – Mint különös hírmondó…

    Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot
    mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
    kigyúltak a város lámpái alatta, nem látta őket
    sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

    s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
    vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
    tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
    vernek lenn kőművesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

    gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
    balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
    százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
    újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

    jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
    a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
    szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
    s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

    korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
    kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
    bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
    mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

    akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
    völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
    és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!
    nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

    úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
    forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
    úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
    bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

    versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
    népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
    nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
    állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

    tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
    óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
    ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
    emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

    jő a fehér tigris, majd elnyújtózik a tájon,
    csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
    tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
    megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)

  • Innocent Ernő – Szeretem a verseket

    Szeretem a verseket –
    Kívánok boldog új évet minden kis bogárnak!
    Kívánok boldog új évet a pezsgőspohárnak!
    Kívánok boldog új évet húszéves koromnak
    és nektek és nekik, s az Eiffel-toronynak,
    könyveknek, könnyeknek és minden népeknek,
    mozinak, Gerbeaudnak, jazz-bandnak, illatnak,
    az Orthnak, a Worthnak, s a női divatnak,
    cigarettafüstnek, charlestonnak, képeknek,
    korzónak, ligetnek, a Margitszigetnek,
    szemeknek, szavaknak, szíveknek, színeknek,
    a napnak, a holdnak, a lámpavilágnak,
    minden szál virágnak, kékeknek, liláknak,
    boldog új esztendőt az egész világnak!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Garai Gábor – Éhség

    Naponta egyszer álljon meg a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
    Világ-birodalom az éhezés.
    Ez anya-föld emlőiből
    ember ma, száz közül
    hatvan, egyszer se szívja meg magát
    naponta
    jóllakottra.

    Másképp s precízen: 60 százalék
    soha még
    nem tolta el a tányért, hogy: elég!
    Nincs képzete a jóllakásról!
    (Mit palástol
    e talányos képzet-hiány, – no most
    legyetek okosok,
    szó-alkimisták, iszony-artisták,
    egzisztencialisták,
    unalom-analitikusok!)

    Szemérmes adatok
    fejezik ki világunk
    tárgyiasan, indulattalanul:
    évente mintegy 40 millió
    éhhalál; és – bár ez banális – visszahull
    közben ős-méhébe, az óceánba még
    töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb,

    Továbbá:
    minden második gyerek
    e földön arra született,
    hogy tízéves koráig többnyire
    (kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
    közönyös teremtőjének – kegyelmét
    várni ki győzné! – visszafújja lelkét.

    S beriberi, pellagra, skorbut – ó,
    durvábbak, mint a trauma, libidó,
    szép civilizált luxus-nyavalyáink –
    hordja az áldozatok garmadáit,
    a püffedt tetemeket egybe:
    hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
    illeszkednek a dús reménytelenbe,
    mint hűlt csontok a hanthoz…

    Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
    én meg kecses versekre révedek,
    és mihaszna vitákra futkosok,
    s nyarak,
    telek
    járnak ki-be jól temperált szobámban,
    s nyugalmamról gondoskodik az állam.

    De naponta egyszer megáll a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezemben,
    és számban megkeseredik a nyál,
    és megszégyenít teljesült szerelmem.
    És teljes borzalmában látom őt,
    a borda-kerítést, az állatit,
    a számtalan névtelen Valakit,
    a legszörnyűbb halálba szédülőt,
    ember-fajom nagyobb felét,

    ki viseli a világ szégyenét,
    s nem érti, mért;
    ki tűrhetetlen napokat terelget,
    és kit az ínség sárkánya sanyargat,
    ki bajból bűnbe lép,
    s ha szétcsapja kezét,
    aligha tudja, hogy
    várja és élteti a holnapot:
    a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
    a jóllakató világforradalmat.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Csorba Győző: Se föl se le

    Ha kilépek: se föl se le
    a mérleg egy helyben marad
    nyerés vesztés nem jár vele
    úgy múlik mint szokott a nap

    mint a nagyvilágban szokott:
    itt győztesen ott rongyosan
    lesz áldott és lesz átkozott
    lesz boldog és boldogtalan

    Az égen felhőtörmelék
    a földön egy-szemernyi sár
    nem csúfos ám csöppet se szép
    semmi többlet és semmi kár

    A nagy világ-statisztikán
    nem változik meg semmi sem
    kilépésemmel sem hiány
    fölösleg sem lesz úgy hiszem

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Tanács

    Vigyázz! már egyre többen látnak,
    fosztják, rabolják lényedet,
    prédája lettél a világnak,
    gyámoltalan beteg:
    magadat óvni nincs erőd,
    megnyíltál, mint királyi ház
    a csőcselék előtt.

    Jöttél anyád rejtő öléből –
    tündöklő, végtelen habok
    előringattak a sötétből,
    – oltalma elhagyott.
    Hogy csábított a vaksi fény! –
    Magad kárára, te bolond,
    mért voltál oly serény?

    Ha egyszer a piacra vágytál,
    most undorodjál, bújj, remegj,
    ölts álruhát és álruhánál
    tévesztőbb lepleket,
    határaid mint várfalak,
    komor gőggel kerítsenek,
    s bőrödnél álljanak!

    Jusson eszedbe: meg kell halnod,
    boldog sötétbe hullanod,
    egész-magaddal hullj és halj ott,
    mint példás-szép halott,
    ne összevissza-feledés
    kényére bízd a sorsodat,
    rejtőzz el, légy merész!

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Szabédi László: Külön kerék

    Mikor születtem, kész volt a világ;
    tudásomnak volt híja, nem az égnek,
    tudatlanságom láttatott hibái
    Ott is, hol lelkesedtek már a vének.

    Soká hitette velem valami,
    hogy küldetés az én megszületésem:
    az ó világon kijavítani,
    ami rosszul van, vagy nincs jól egészen.

    Sokáig ünnepeltem úgy magam
    – táplálta büszkeségemet alázat –
    mint alkatrészt, melyre szüksége van
    a mindenséget összetartó váznak.

    Országokat bejártam; otthon is
    – látszatra tétlen – ott se ültem resten,
    betűk világába merülve is
    a helyemet, a helyemet kerestem!

    Hiába. Ép, egész, tökéletes
    a pokol is, a föld is és az ég is.
    Hadd járjon a világ! Fölösleges
    külön kerékként elkeringek én is.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: II. Gondoljon a világ akármit

    Gondoljon a világ akármit,
    Az emberek gúnyoljanak;
    Büszkébb szivem van, hogysem értük
    Félénken cserben hagyjalak.

    Kiket a vak tömeg szokásból
    Szépeknek, jóknak ünnepel,
    Nem tudnak oly forrón ölelni,
    Mint te, midőn hizelkedel.

    S a kikre irigykedve néznek
    A dőrék, nem oly boldogok,
    Mint a minő te vagy szerelmem,
    Ha szomjas ajkam csókolod.

    Óh, áldhatná sorsát akárhány,
    Ki most lenéz negédesen,
    Ha oly lánykát találna, mint én
    Benned találtam, édesem!

    Forrás: Arcanum