https://verskucko.com

Címke: Világlíra

  • William Shakespeare: XXXI. szonett

    Szívedbe gyűlt, kincstárba, mind a szív,
    Mit, vesztve, holtnak hittem: egymagad
    Őrzöd a szerelmet, s gyönyöreit,
    És sírbaképzelt sok barátomat.
    Szememből a szerelem álma hány
    Szent gyászkönnyet lopott, adóul, a
    Sok halottnak, kit, ím, éltet s csupán
    Messze múltban rejt szíved otthona!
    Tűnt vágyaim éltető sírja vagy,
    Volt kedveseim száz jele díszít,
    Amim övék volt, most mind rád maradt;
    A sokak kincse már csak a tiéd:

    Benned látom szeretett arcukat,
    És te (ők mind) mindenem ura vagy.

    Fordította: Szabó Lőrinc

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Hallod – szán csilingel

    Hallod – szán csilingel, hallod – szán csikordul.
    Lánnyal, nevetővel, szán röpít bolondul.

    Csiklandozó titkot suttog a szél ajka,
    fagy-gyalulta síkon csilingel a trojka.

    Haj, ti paripáim! Rajta, röpíts, szánom!
    Pityókos juharfa táncol a tisztáson.

    Odahajtunk hozzá, szökkenünk a hóra,
    s hárman táncolunk már harmonikaszóra.

    Fordította: Rab Zsuzsa

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Giuseppe Zagarrìo: Csend

    Fehér vászonra rótt kuszált sorokra
    az idő üt pecsétet, hogy parányi
    sugár ragyogjon majd, midőn az árnyak
    sötét sértése szálanként csírázik
    az ég talajából köves talajra.
    A megszületett csönd órája ez már,
    a pihenésé, mikor a folyónak
    megbékítő partján – csöpp zajt se csapva –
    hullám csitul. Tűhegyén a füveknek
    jelek borzongnak át. A szél csomónkint
    a tág derűnek hő lehelletével
    festi be őket, ím, a fű felenged,
    s dacos tartást feladva dúsan árad
    száradt pillán a várás zokogása.

    Fordította: Baranyi Ferenc

    Forrás: Lélektől lélekig

    t

  • Georg Trakl: Napkelte előtt

    A homályban már csattog a madárszó,
    fölzsong a lomb, a forrás fölzenél,
    s mint zsenge vágy, a felhőkön sugárzó
    bíbor remeg. Világosul az éj –

    A hajnal végigsimít a szerelmek
    lázban parázsló ágyán, ujja lágy,
    s álomban teljesíti be az ernyedt
    csókok félébren érzett mámorát.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXX. szonett

    Ha a merengés édes ünnepén
    Együtt ülök a múlt árnyaival,
    Sóhajt bennem a sok vesztett remény
    S elmúlok: sír újra a régi jaj:
    És noha nem szoktam, megkönnyezem
    Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
    S felzokog a rég-megölt szerelem
    S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
    És tűnt bánatok új bánata hasgat
    S ahogy kín kínra feltámad megint,
    Bús számláját sok panaszolt panasznak,
    Nem először, fizetem újra mind.

    De ha közben eszembe jutsz, barátom,
    Nincs veszteségem és a gyász csak álom.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXIX. szonett

    Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,
    Árvultan sírok kivert voltomon,
    És zaklatlak, hiába, süket Ég,
    S nézem magam és sorsom átkozom,
    S irigylem a reménykedőbbeket,
    Különbeket és tapsoltabbakat,
    Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,
    S fő-kéjem öröme is szikra csak:
    Akkor, magam már-már megvetve, rád
    Gondolok – s lelkem (mint a hajnali
    Pacsirta, mely a föld árnyain át
    kitör) az ég kapuit zengeti;

    Mert édes emléked is annyit ér,
    Hogy balsorsom sem adnám trónokért.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXVIII. szonett

    Hogy legyek hát megint derűs kedély,
    Ha az áldott pihenés elkerül?
    Ha nehéz napom nem könnyíti éj,
    S napra éj s éjre nappal nehezül?
    Mindkettő, bár ellenséges hadak,
    Gyötrésemre barátként összefog,
    Ez, hajszolva, az meg panaszomat
    Keltve, hogy tőled mind messzebb jutok.
    Hízelgek a napnak: beragyogod,
    Ha felhőfoltos is a végtelenség;
    S a fekete éjnek: te csillagok
    Nélkül is megaranyozod az estét.

    De a nap kínom napról-napra nyújtja
    S éj edzi éjről-éjre szomorúbbra.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Búcsú

    L’Adieu

    Letéptem ezt a hangaszálat
    Már tudhatod az ősz halott
    E földön többé sose látlak
    Ó idő szaga hangaszálak
    És várlak téged tudhatod

    Vas István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tatiosz: Tartalékok

    Mindenből kettőt tartsunk kéznél, ami az élethez kell. Ekkor az életünk is kétszer annyit fog érni.

    Két mosolyunk, két kedves szavunk legyen egy helyett. Megkettőzött szeretet, türelem, jóindulat – az élet mindennapos kellékei.

    A jóból, a kellemesből tartalékunk legyen, hisz kétszeresen kell azt osztogatnunk.

    A természet bölcsen gondoskodott az egyről: társat rendelt mellé, hogy törékenységétől megóvja. A férfihez nőt, a nőhöz férfit. Az emberhez embert. A szeretethez szeretetet.

    Mindenből kettőnk legyen.

    Így ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében. Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik.

    (Részletek Tatiosz A szeretet kézikönyve című művéből.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Celan: A szavak estéje

    Szavak estéje – varázsvesszővel a csöndben!
    Egy lépés, még egy,
    s még egy: a nyomát
    nem törli el árnyad!
    Az idő hege
    felszakad,
    vérbe borítja a tájat.
    A szóéj vad szelindekei,
    a szelindekek
    feléd csapáznak,
    a vadorzó szomj, a vadorzó
    éh gyönyörében…
    Végső hold mentene még:
    hosszú csontot, ezüstöt,
    pőrét, akár mögötted az út,
    dob a falka közé,
    de nem menekülsz:
    felverted a sugarat,
    habzik, közeleg,
    és hozza azt a gyümölcsöt,
    melybe hajdan
    beleharaptál.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig