https://verskucko.com

Címke: Vörösmarty Mihály

  • Vörösmarty Mihály – Újesztendei szép kívánság

    Kormosan, de tiszta szívvel,
    A füst barna fiai
    Beköszönünk ma hozzátok,
    Házak boldog urai.
    És kívánunk, és óhajtunk
    Újnál újabb esztendőt,
    Szerencsével rakodottat,
    Nem is egyet, sem kettőt,
    Hanem igen, igen sokat,
    Annyit, mint a kis világ,
    Mennyi csillag van az égen,
    Régi fákon mennyi ág.

    De talán az sok is volna;
    Semmiből sem jó a sok;
    Éljetek míg kedvetek tart,
    Éljen úri házatok,
    Míg a szép leány kapós lesz,
    S kedves a bor, és kenyér,
    Míg szomszédba a magyarnak
    Nem kell futni ezekért,

    Míg szívetek, mint a gyertya
    Oly vídámon égdegel,
    Szemetekben az örömtűz,
    És az erő nem hal el; –
    Majd ha egykor kürtőtökben
    A pók szövi hálóját,
    S vendég hagyta házatokból
    Füst nem ontja fel magát,

    Majd ha nem lesz mit vakarni
    Sem odafenn, sem alúl,
    S a korommal a vígság is
    Mindörökre elvonúl,
    Akkor még ki kérdi többé,
    Hány meg hány hét a világ?
    Jobb fekügyék a gödörbe,
    És takarja el magát.

    De az Isten ójon attól! –
    Éljen a szent vígaság,
    Ezt óhajtja a Földvári
    Tűzkármentő Társaság.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Vörösmarty Mihály – Gondolatok a nap alatt

    „Gondolat a nap alatt” munkádnak címe. – Ne tréfálj.
    Bújj pad alá vele, s lesz gondolat a pad alatt.

    1829.

    Forrás: www.eternus.hu – Vörösmarty Mihály versei

  • Vörösmarty Mihály: Petike

    Bús mogorván ül Petike,
    Ha ha ha!
    Péter és bú! a mennykőbe,
    Mi baja?
    Anyja kémli hű szemekkel –
    Jó öreg!
    Azt gondolja, fiacskája
    Tán beteg.

    „Kell galuska, Peti fiam,
    Eszel-e?”
    „Dehogy eszem, dehogy eszem,
    Ki vele.”

    „Kell bor, édes szép fiacskám,
    Iszol-e?”
    „Dehogy iszom, dehogy iszom,
    El vele.”

    „Kell-e sarkantyú csizmádra,
    Petikém!
    Kalpagodra toll s mentédre
    Rókaprém?”

    „Mit nekem toll, mit nekem prém,
    Sarkantyú!
    Ha szívemben, mint a róka,
    Rág a bú!”

    „Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
    Biblia?”
    „Mit nekem könyv, a beszéd mind
    Szó fia.
    Egy barátom van nekem csak,
    A halál;
    Az, tudom, hogy innen-onnan
    Lekaszál.”

    „Az egekre! Peti fiam,
    Meg ne halj:
    Annyi benned a sóhajtás,
    Mint a raj.
    Átidézzem tán Juliskát?
    Láthatnád?”

    Szól mogorván Péter úrfi:
    „Hol van hát?”

    Ármány-adta Péterkéje!
    Még mi nem volt a bibéje!
    Sem kalapja, sem mentéje,
    Sem a sarkantyú zenéje,
    Nem kell neki róka mája,
    Sem a szomszéd bibliája;
    Nem kell neki bor, galuska,
    De bezzeg kell a Juliska,
    Bár negédes és hamiska,
    De vidor, szép és piroska.
    Sem ehetnék, sem ihatnék,
    Csak Julcsával nyájaskodnék.

    „Ej Petikém, szép fiam, hát
    Ez a baj!
    Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
    S meg ne halj.
    Most takarodj iskolába,
    Rossz fiú!
    Meg ne lássam, hogy pityergesz.
    Félre bú!
    Iskolában a Juliskát
    Elfeledd:
    Isten éltet, tíz év múlva elvehesd”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Vörösmarty Mihály: Éj-monológ

    Sötét és semmi voltak: én valék,
    Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
    És a világot szültem gyermekűl.
    Mindenható sugárral a világ
    Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
    A semmiségnek pusztaságait,
    S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
    A Mind, előállt. Hold és csillagok,
    A menny csodái lőnek bujdosók
    Kimérhetetlen léghatárokon.
    Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
    A test megindúlt, tett az új erő,
    S tettekkel és mozgással gazdagon
    Megnépesűlt a puszta tér s idő,
    Föld és a tenger küzdve osztozának
    Az eltolt légnek ősi birtokán;
    Megszünteté a tenger habjait,
    S melyet haraggal ostromolt imént,
    Most felmosolyga mélyiből az ég;
    S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
    Virágruhába öltözött a föld.

    A por mozogni kezdett és az állat,
    S királyi fejjel a lelkes porond,
    Az ember lőn, és folytatá faját,
    A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. –
    Sötét és semmi vannak: én vagyok,
    A fény elől bujdokló gyászos Éj. –

    A féreg, a pillanat búboréka,
    Elvész; idő sincs mérve lételének.
    Madárt a szárny, a körmök állatot
    Nem váltanak meg, kérges büszke fát
    Letesznek századoknak súlyai.
    Az ember feljő, lelke fényfolyam,
    A nagy mindenség benne tűkrözik.
    Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
    Merőn megbámúl földet és eget;
    De ifjusága gyorsan elmulik,
    Erőtlen aggott egy-két nyár után,
    S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.

    Kiirthatatlan vággyal, amig él,
    Tűn és tünődik, tudni, tenni tör;
    Halandó kézzel halhatatlanúl
    Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
    Még a hiúság műve van porán,
    Még kőhegyek ragyognak sírjain,
    Ezer jelekkel tarkán s fényesen
    Az ész az erőnek rakván oszlopot.

    De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
    Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
    Fáradtan ösvényikből a napok
    Egymásba hullva, összeomlanak;
    A Mind enyész, és végső romjain
    A szép világ borongva hamvad el;
    És hol kezdve volt, ott vége lesz:
    Sötét és semmi lesznek: én leszek,
    Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Vörösmarty Mihály: (Turkai)

    1

    Harcoltam veled, és hátadra fölírtam ez alkut:
    én ütök, és te szaladj, vagy te szaladj, ütök én.
    S ím én vég nélkül puhogatva törélek azóta;
    de te hitetlen vagy, Turkai: hasra esél.

    2 – Az epigrammai Musa, az írókhoz

    Bántani jámbort bűn, de gonoszt nem bántani bűnebb:
    mért üldözlek agyon, Turkai, érted-e már.

    H…ányi Pálnak

    Láttalak a Helikon tetején mászkálni, s türélek,
    gondoltam, neked ott mászni, legelni szabad.

    Forrás: Vörösmarty Mihály versei (1829–1834)

  • Vörösmarty Mihály: (Calibán)

    1
    Szólni akarsz? hagyd el, csak káromkodni tanultál:
    a szent természet borzad, ha tégedet hall.

    2
    Mégsem csillapodol? Mit látsz közeledni, mi zendít?
    Fénylő csendes az éj, kelj tova: holdat ugatsz.

    3
    Koncot adok, gazdád, táplálód, és te morogsz rám?
    Rajta! Morogni neked, de nekem ütni szabad.

    Forrás: Vörösmarty Mihály versei (1829–1834)

  • Vörösmarty Mihály: A régi üdők emlékezete

    Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
    Hogy ön fiad tiporjon el,
    S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
    Mely szűlte és nevelte őt?
    Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar,
    Mérged csavarja őt alá,
    Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget,
    Holott ragyognak Ősei,
    S őrülten a vitézi tűz helyett dühös
    Pártok vezessék fegyverét;
    Hogy más kegyéből várja a magasztalást,
    S nem szíve, karja adja meg.

    Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!)
    Így elfajulna a Magyar,
    A vad Tatár még kétszerezve táborát
    Ismét rohanjon ellene,
    S minden veszély, melyet kiálltak Ősei,
    Szálljon fejére, s döntse meg;
    Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét
    És rút alázat nyomja le.

    O! ezt kívánom én, ha tán utóbb imígy
    Megrontna pártos érzeted,
    Hogy férjfi korban, nem gyalázatok között,
    S lassan fogyasztó módokon;
    Hanem iszonyú fölséggel a villám szerint
    Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar!

    Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi
    Látván Hazája térein
    A sok Magyart, kit átkosan teríte le
    Külső segéddel a Magyar.
    Így szólt: utánna jajdult a vidék szele,
    S rá zúga egy bús fergeteg;
    Irtóztatón morgott szavára a hegy is,
    És hármasan dörögte vissza: „vessz Magyar!”

    Forrás: Arcanum

  • Vörösmarty Mihály: A hontalan

    Járatlan útakon ki jársz,
    S keblet viharra, vészre társz,
    Örömtől idegen,
    Ki vagy te bánat embere,
    Mi sorsnak üldöz fegyvere,
    Hogy bolygsz vad bérceken?

    „Hagyj bolyganom vad bérceken,
    Hagyd dúlni a vészt keblemen:
    Én bujdosó vagyok;
    Kietlenb itt e puszta szív,
    Zajosb a vész, mely benne vív:
    Fájdalmim oly nagyok.”

    Tán dús valál és kincsedet
    Elvette ádáz végzeted,
    S most ínség szomorít?
    „Dús voltam s dúsnak lenni jó,
    S ínségem most oly szívható;
    De ez nem tántorít.”

    Két név előtted szent talán;
    A hű barát és hű leány,
    És ők elhagytanak?
    „Pártos barátság, szerelem
    Földön legkínzóbb gyötrelem:
    Ők híven haltanak.”

    Kihaltak ők? tán gyermeked,
    Szép hölgyed, minden örömed
    Emésztő sírba szállt?
    „Mind sírban, amit szereték,
    De a szív mély s nagy menedék,
    Elnyögte a halált.”

    Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
    Tán a becsület rabja vagy,
    S neved gyalázva volt?
    „Gyalázva minden címerem;
    De azt hazámért szenvedem,
    S ez rajtam drága folt.”

    Hah, számkivetve vagy tehát,
    S melyért vérzettél, ten hazád
    Sujt kérlelhetlenűl?
    „A száműzöttnek honja van,
    S bár szenved ő s boldogtalan,
    A nemzet él s derűl.

    A nemzet, melyhez tartozám,
    Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
    Többé fel nem virúl:
    Engem millióknak veszte nyom,
    Egy nép halálát hordozom
    Keblemben ostorúl.”

    Forrás: Arcanum

  • Vörösmarty Mihály: A klastrom

    Zár-lakot óhajtál? a lány szive zár-lak; apácák
    Benne az érzelmek s szűz fejedelmök erény.
    Ódd e szent sereget, s rejtsd hűn kebeledbe, míg eljő,
    Akinek oltárát tisztelik, – a szerelem.

    1. május–június

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Vörösmarty Mihály: Éj és csillag

    Éj vagyok, te csillag,
    Fényes és hideg,
    Én setét a bútól
    S vágy miatt beteg.

    Általad homályom
    Fájva összereng,
    Míg fölötte arcod
    Istensége leng.

    Szép sugáraidtól
    El nem alhatom,
    Mégis éber kínnal
    Hozzád álmodom;

    Fel kivánom vinni
    Amit rejt a hit,
    A föld gyermekének
    Édes titkait,

    Mit nem esküdött szó,
    Nem sugott ajak,
    Amit bánat és éj
    Gondolhattanak.

    Fel kivánom vinni
    Gyászos arcomat,
    Hogy világosabb légy
    Árnyékom miatt.

    S mint inkább leendek
    Bútól fekete,
    Annyival dicsőbben
    Kezdj ragyogni te.

    El kivánok veszni
    Fényben általad:
    Érezzem csak egyszer,
    Egyszer lángodat.

    1841. január 10. előtt

    Forrás: Szívzuhogás