https://verskucko.com

Címke: William Blake

  • William Blake: A mások bánata

    (Tótfalusi István fordítása)

    Láthatok búsulni mást
    S ne érezném bánatát?
    Láthatok-e szenvedőt,
    Hogy ne vigasztaljam őt?

    Látva könnyet más szemén,
    Bánatát ne osszam én?
    Apa síró kisfiát
    Nézze, s bú ne járja át?

    Ülhet némán egy anya,
    Míg szorong, sír magzata?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ez nem eshet soha meg.

    S ki mosolyt hint, merre jár,
    Hallva, hogy egy csöpp madár
    Bútól, gondtól sújtva zeng,
    S egy kisded kínban mint eseng:

    Nem ül fészkéhez talán,
    S enyhít szíve bánatán?
    Vagy a kis bölcső felett
    Nem sír gyermek-könnyeket?

    S ülve éjt-napot vele,
    Könnyeit nem törli le?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ilyet soha nem tehet.

    Örömét szétosztva mind
    Szinte kisded lesz megint,
    A bú ismerőjeként
    Hordja bánatunk felét.

    S ne hidd, míg száll sóhajod,
    Hogy Teremtőd nincsen ott,
    És ne hidd, ha könnyezel,
    Hogy Teremtőd nincs közel.

    Belénk oltja örömét:
    Hogy bajunk ő zúzza szét,
    És míg meg nem enyhülünk,
    Mellénk ül és sír velünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake – Madárszerelem

    „Hol a hazád, mondd, madár!
    s este milyen tanya vár?
    Milyen fészek, milyen lomb?
    Oh te rétek dísze, mondd!”

    „Áll egy szép fa társtalan:
    ott búsulok egymagam.
    Hajnal issza könnyemet,
    este nem hoz örömet.”

    „Én meg téged kívánlak,
    kincse-hangja a nyárnak;
    nappal erdőn kószálok,
    éjszaka sírdogálok.”

    „Énérettem sírdogálsz?
    Engem kívánsz? Engem vársz?
    Bánatomnak vége hát!
    Óh szerelmes jóbarát!”

    „Gyere hí csöpp lugasom,
    zöld falomb közt, magoson.
    Öröm szárnyán röpülünk,
    virág alatt megülünk.”

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake – Dal

    Mezőn kószáltam boldogan,
    Nyár pompáját ízleltem én,
    Míg Ámor herceg nem suhant
    A nap sugárain felém.

    Hajamba font liliomot,
    Rózsát fejemre, vérszínűt;
    Kertjébe vélem elfutott,
    Ahol gyönyör száll mindenütt.

    Szárnyamra harmatcsepp esett,
    Dalom naptól izzóra vált;
    Selyem hálóval meglesett
    És fényes kalitjába zárt.

    Most tréfál vélem, játszogat,
    Leül mellém, míg dalolok;
    Széjjelfeszíti szárnyamat,
    És gúnyol, hogy már rab vagyok.

    Vámosi Pál fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake – Az isteni ábrázat

    Irgalom, Jóság, Szeretet
    S Béke… – hány tört imát
    Küldöz e boldog négy erény
    Elé a földi gyász.

    Mert ez a boldog négy erény
    Az Úr, szelíd Atyád,
    És ez a boldog négy erény
    Az Ember, a Család.

    Emberszívű az Irgalom,
    A Jóság – földi test,
    A Szeretet menny-föld-arcot ölt,
    S a Béke – földi mezt.

    Mert aki bármely ég alatt
    Fohászkodik, szegény,
    Égi-földi formátokat
    Imádja, négy erény.

    Zsidó? Török? Pogány? Szeresd
    Az ember-alakot!
    Hol Béke s Irgalom lakik,
    Az Isten lakik ott.

    Kardos László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake: A tavaszhoz

    Óh harmatosfürtű, ég angyala,
    A reggel tiszta ablakain át
    Tekints nyugati szigetünkre, mely
    Kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!
    A hegyek beszélik s a figyelő
    Völgyek hallják; vágyó szemünk a te
    Tündöklő sátrad lesi: gyere már
    S tedd tájainkra szentelt lábodat.

    Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink
    Hadd csókolják illatos köntösöd;
    Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
    Földünkre, melyet szerelmed emészt.
    Óh, ékesítsék drága ujjaid;
    Verje keblét csókod zápora; tedd
    Arany koronád bús fejére, hisz
    Szerény kontyát teérted tűzte fel!

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • William Blake: A nyárhoz

    Ó, ki virulva kelsz át völgyeinken,
    Nyár, zabolázd meg büszke méneid,
    Enyhítsd cimpáik lángoló tüzét!
    Gyakran veréd fel arany sátrad itt
    S aludtál tölgyeink között, s mi néztük
    Rózsás tagjaid s virágzó hajad.

    Sűrű árnyak alatt hangod gyakorta
    Hallott, hogy tüzes kocsiján a dél
    Elvágtatott a menny mélyén; pihenj meg
    Forrásainknál, s mohos völgyeinkben,
    Kristályfolyók partján dobd el selyem
    Palástod és vesd magad a habokba:

    A völgyek kevély pompádban szeretnek.
    Ezüst-lantú bárdjaink híresek,
    Ifjaink bátrabbak, mint Dél szülötte,
    És lányaink szebbek víg táncaikban:
    Van ének itt és bűvösszavú hangszer
    S édes visszhang s víz, tiszta, mint az ég,
    S a tikkadt főkön babérkoszorú.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • William Blake: Az őszhöz

    Ó, gyümölcsterhes és szőlők levétől
    Vérfoltos Ősz, ne menj még, ülj le árnyas
    Tetőm alatt; itt jó, ha megpihensz,
    S hangold vidám sípomhoz hangod, ó, hadd
    Libbenjenek az év leányai!
    Virágok és gyümölcs dalát dalold.

    „A kis bimbó a napra tárja kelyhét
    És szerelem fut remegő erében,
    Száz virág ring a reggel homlokán és
    Dúsan virul az este fényes arcán,
    Mígnem a füstös Nyár dalába fog
    S fejére tollas felhő hint virágot.

    Gyümölcs-illatban fürdenek a légi
    Szellemek, s a szárnyas gyönyör a kertben
    Kóborol vagy a fákra ül s dalol.”

    Így énekelt, ülvén, az édes Ősz,
    Majd megborzongva felkelt és a dombok
    Fölött eltűnt, itthagyva drága terhét.

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • William Blake: A télhez

    „Ó, Tél! rekeszd el gyémánt ajtaid:
    Észak tiéd: ott ástad mélyre odvas,
    Sötét lakásod. Ne rázd meg tetőid
    S ne zúzd szét oszlopaid vas-kocsiddal.”

    Nem hallgat rám s a tátott-szájú mélység
    Felett elvágtat, acél viharát
    Kirántva; már felnézni sem merek,
    Mert ő az úr széles világ fölött.

    De nézd az őrült szörnyet! csontjain
    A bőr feszül s a nyögő szirtre hág:
    Csenddé hervaszt mindent, lerongyolódik
    Kezén a föld s elfagy a zsenge élet.

    Sziklákon trónol, s hasztalan kiáltoz
    A tengerész, szegény! kire vihar tör,
    Míg elmosolyodik az ég s a bőgő
    Szörnyet Hekla-hegyi odvába visszaűzi.

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • William Blake: A mások bánata

    Láthatok búsulni mást
    S ne érezném bánatát?
    Láthatok-e szenvedőt,
    Hogy ne vigasztaljam őt?

    Látva könnyet más szemén,
    Bánatát ne osszam én?
    Apa síró kisfiát
    Nézze, s bú ne járja át?

    Ülhet némán egy anya,
    Míg szorong, sír magzata?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ez nem eshet soha meg.

    S ki mosolyt hint, merre jár,
    Hallva, hogy egy csöpp madár
    Bútól, gondtól sújtva zeng,
    S egy kisded kínban mint eseng:

    Nem ül fészkéhez talán,
    S enyhít szíve bánatán?
    Vagy a kis bölcső felett
    Nem sír gyermek-könnyeket?

    S ülve éjt-napot vele,
    Könnyeit nem törli le?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ilyet soha nem tehet.

    Örömét szétosztva mind
    Szinte kisded lesz megint,
    A bú ismerőjeként
    Hordja bánatunk felét.

    S ne hidd, míg száll sóhajod,
    Hogy Teremtőd nincsen ott,
    És ne hidd, ha könnyezel,
    Hogy Teremtőd nincs közel.

    Belénk oltja örömét:
    Hogy bajunk ő zúzza szét,
    És míg meg nem enyhülünk,
    Mellénk ül és sír velünk.

    (Tótfalusi István fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • William Blake: Ha máris letéped

    Ha máris letéped s még bimbós a perc,
    Megbánod, keserű könnyeket ejtsz;
    S ha érett a perc, de te szökni hagyod,
    El nem apasztod a könny-patakot.

    (Görgey Gábor fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig