(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)
Távolság
Mint a gyerek, úgy megriadtam,
hogy a telefon őt jelezte.
Egy órával előbb kiadtam
parancsomat, hogy se ki, sem be,
egy lelket sem engedjenek be.
Lámpáimat mind elcsavartam.
Halántékom csöngött, zavartan.
És hogy körülvett itt az éjjel,
a te hangod igéretével,
egyedül, ábránddal tele,
azt képzeltem, hogy majd felém ver
a te lehelleted szele…
Majd hogy a telefon csörömpöl,
vérem megállott az örömtől,
pár másodpercig, ereimbe…
Beszéltél. És hallottalak.
De, úgy rémlett, hogy szinte-szinte
a föld végéről jött szavad.
Hisz hangod dombon és folyón át
egyetlenegy lehelleteddel
sikon, mezőkön lebegett el,
átlépve a várost, a rónát,
gázolva messze, sok-sok erdőn.
Nyilván ezért szólt olyan kesergőn,
amíg eljött a telefonba, –
a messzeségbe belefonva,
oly vékonyan, megváltozottan,
oly testtelen-gyengén, hogy ottan
nem is te voltál, nem a te
hangod volt a sötét szobában,
hanem az árnynál tétovábban
a te hangod kisértete…
Édes távollevőm, azt hittem,
hogy majd érezlek, mint epekszel
szájam felé, s ha nem vagy itten,
majd közelebb leszel ezerszer…
De nem ez történt erre, sőt
a távolság nyúlt, nem fogyott,
köztünk a végtelenbe nőtt…
S egyszerre, úgy tetszett, hogy ott
a drót végén éreztem őt,
kétségbeejtőn messze volt már,
és én, a telefon előtt
búsabban álltam bánatomnál,
magányosabban, mint előbb.
Forrás: MEK
