Mikor egy bécsi művész verseit szavalta, Berlin, 1923.
Berlini Bábel zsivajába
Besüvöltött a hangod.
Hallgattunk, mint vasárnap reggel
Pusztában a zengő harangot.
Ging – galang… ma hívó szavadra
Virágosan templomba jöttünk.
Nagy lobbanások örök magyarja
Égő szemmel, némán köszöntünk.
És egy percre remegő csendben
Messzi pusztává tágult a város.
Földerengett bohón a múltból
Szülői ház, rét, lomb, akácos…
Zúgva sikolt az „Egy gondolat…”
Csaták füstje, bíbor véreső,
Szárnyaszegett száz magyar álom,
Könnybe, búba, gyásztóba vesző.
A kalapált német lelkeken
Átsuhant a tarka délibáb,
S vágtattak a képzelet rónán
Aranyszőrű táltos paripák.
Idegenek hullattak eléd
Sok kései piros virágot.
Hazátlanok kincsét adom én:
A dacos, szép szomorúságot.
Forrás: eternus.hu