Gyöngyházszínű galamb, aranyos tollú
galamb száll a magasság oszlopára.
Lobban a tűz, a folyóról visszaverődik,
kék sugarakkal terhes a tájon a pára.
Egymást űzi a hullám, mígnem a távoli
zengő partról ismét önmaga ellen fordul.
Földig hajlik most az alázatos ág,
a kezünkre gyümölcsök mézédes leve csordul.
Méz, ragyogó méz, szétnyílt kelyhek,
méhek a fojtott zsongás forgatagában,
rezdül a fényes lét, alig érzed,
tétova szárnyak az álom bódulatában.
Hallod, a mélyben moccan a csend, a sötétlila
csend már készül a rejtett mélyben,
forrás árad, feltör a szűk szakadékból,
s minden mozgás elhal tágas ölében.
Egyre kékül az ég, a vihar közeleg,
roppant felhő tárja ki fémes szárnyát,
parttalanul tör a szél a vizekre,
vércse sikoltoz tépett erdők vad moraján át.
Ím a vihar most ránk csap, ránk a sötétlila
csendből, a szaladó nap villog acélos tollán.
Gyöngyházszínű galambot, remegő
testű galambot sodor a sugaras orkán.
Erdők, szerelem, remegő szerelem, erdők,
völgyek rohannak a távol tárt kapujának.
Ím a vihar – csattog a fénylő ostor,
zászlóként kavarognak a szélben a tájak.
Forrás: Lélektől lélekig
