A pavilon szalagján babrálgat már a szél,
szelídebb indulattal remeg a víz szine,
akár boldog menyasszony, ha álom fonta be,
csak sóhajtani ébred, majd újra elalél.
Már szunnyadnak a zászlók, a csata végetér,
vitorláit az árbóc ernyedten ejti le;
ring a hajó, akárha kötözné lánc nyüge,
matróz pihen, – amott meg kacag a friss kedély.
Ó, tenger, benne mennyi vidám kis állat él,
de mélyén polip alszik, s ha vihar feketéll,
karját a csendben alvó már nyújtja fölfele.
Ó, gondolat, öledből balsors és szenvedély
vihara közt az emlék alvó hidrája kél;
a szív még föl sem ébred, – vad karmot váj bele.
Fodor András fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
