A kert ölén sötétlik, mint a bánat
az áloé, a száz évben nyitó.
Rejtelmesen csobog a kerti tó,
tükrén az első csillag fénye bágyad.
Sötét, magas apáca árnya lebben,
az angelusztól megcsendül a táj,
a jázminoknak dús illata fáj,
porladó álmok nyílnak ki a kertben.
S a bús klarissza, ráboruló éjben
elmélázgat az áloélevélen,
melynek virágát látta még a gyermek.
S mely egykor – ó, de néki soha, soha! –
szirmát is bontja, illatát is ontja
jövendő ifjúságnak, szerelemnek.
Forrás: Lélektől lélekig
