Állok a tóparton, hónom alatt a hold.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Lélegzet-visszafojtva készül előtörni a hajnal.
Zsigereimben érzem a pillanat közeledtét.
Tudom, hogy jönnie kell.
Tudom, hogy jönni fog.
Szellő, tücskök, fű és a perc öröme… mind itt vannak,
de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
Mosolyomat vakhit feszíti.
Jövőmé minden; múlt és jelen.
Bízom a sorsban!
Állok a tóparton.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Tudom, hogy jönnie kell.
Azért is: jönni fog!
Szellő, tücskök, fű és a remény… mind itt vannak,
de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
Mosolyom csak álarc, grimasz, de…
bízom a sorsban!
Állok a tóparton.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Már jönnie kéne!
Szellő, tücskök, fű… mind itt vannak,
de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
Bízom a sorsban!
Állok a tóparton.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Szellő, tücskök, fű… vannak.
Türelmem inog.
Álmosít a várakozás.
Bízom a sorsban, de feltartóztathatatlanul tápászkodik a félelem:
fejem lehanyatlik még napkelet előtt,
s az arany fény nélkülem csillog tova.
Forrás: Lélektől lélekig
