1
Milyen volt nálatok a tél? Érezted-e
a szél szagát, ahogy leszáll a hegy felől
az alkonyat tar fái közt s mint tört üveg
peng… Izlelted-e a hó csipke-pelyheit
szétmállva szádon s bennük, honnan végtelen
seregben úsznak, a vadon éj fűszerét?
Cserépkályhátok volt-e? Nyitott ajtaján
láttál-e röpködő fényt hullni bútorok
elnyúlt árnyaira? Rózsálló jégvirág
tüzszirma hajnalott-e rád? Törtél-e szűz
havas mezők közt, úttalan uton a nyár
termését őrző présházak felé; meleg
tenyérrel langyosítva, kóstoltál-e bort
izes, szines, tüzes cseppben, mely oly betelt,
gazdag s magával azonos, mint egy virág?
2
Mért kérdezem? Már mindent, mi elmondható
elmondtunk: tudhatnám! De ha kérdezlek: élsz;
másként e kopár fény sem élő, sem halott
magány szük szemhatárán vész el: messze vagy
s havas táj dermed benned is, nem mozduló
élet egyhangu síkja, úttalan világ,
melynek áttetsző, hályogos ködös egén
sötét madár száll lassan: kék árnyéka, mit
a ritka fényü hóra vet, kiséri, mint
lassúdva járó szívemet az elmúlás
sejtelme. Messze vagy. Mint ócska kellék, jár a hold.
A mozdulatlan éj ölén a képzelet
szurdokba bukva csak a szűkülő teret
érzi – vergődik bár s szorong, halkulva fáj
szivem, ahogy kihűl és megkövűl a kő.
3
Álmodlak, ahogy jössz a kertben; hópihék
libegnek válladon; érzem, hajamra is
rászürkül néhány. Vált a kép: rian a tó,
a hó megrokkan: könnye csorduló patak;
az áttelelt rügyek fakadnak: újuló
szivemmel érzem: újitja magát ideg,
velő, sejt bennem is. Mivégre? Még
tovább kell türve próbálnunk az éveket,
miket túlélni s új sebekre élni túl
sok már? Úgy volna jó ujúlni, mint növény,
madár, szél, emberként is: emlék, képzelet,
vágy s helytállás guzsában is olyan futás
körén, ahogy a csillagok; kihúnyni, fel-
ragyogni, válni s bonthatalan keringeni; –
és elaludni könnyü karjaid között.
Forrás: Lélektől lélekig
