Schéfer Lászlónak
Mentünk a csiklandó tavaszban,
permeteg hullt ránk, ködfinom.
Kibuggyant könny csillant a fákon.
Állt még a hó a Dobrinon.
Gallyak hegyén s rejtett magokban
aludtak még a szép szinek.
Csak az avarban leskelődtek
bolyhos leánykökörcsinek.
A fák felől hideg fuvalmat
küldött egy hófoltos halom:
a menekülő tél utolsó
hídfőt rakott az oldalon.
Papok jöttek fiú-csapattal.
Bomlottak a vidám sorok,
s a ritka hóra rárohantak
a kisdiák-imposztorok.
Lobbant a kedv a papszivekben,
s pajzán diák s komoly barát
a szűz, csiklandozó tavaszban
csatát kezdettek, hócsatát.
A bibliás, fehér kezekben
tapadt a hó a pompás-puhán,
célba freccsent a kiskabáton
és puffogott a pap-csuhán.
Hurrázva állt a harc sokáig,
gyönyörű volt: víg s vértelen,
s az apró gézengúzoké lett
– hurrá! – a harsány győzelem.
S fenn, a visszhangos Hója-szélen
kacagás csendült, kisfius:
a harcot győztesen kacagta
s tapsolt, ujjongott Március.
Forrás: Lélektől lélekig
