A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.
Nyílnak feléd a lányok,
mint ékszer-ládikók –
nem is figyelsz utánok,
kedved beszőtte pók.
Már csak hitet szeretnél,
szolgálnád Ég-Urát,
minden hiút levetnél,
viselnél szőrcsuhát.
A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.
Forrás: Lélektől lélekig
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillagmécsem ki tudja, meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
Forrás: Lélektől lélekig
Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.
Forrás: Lélektől lélekig
Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.
Forrás: Lélektől lélekig
Kiszolgáltatsz a boldogságnak,
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomodban esi kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.
És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből
attól piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.
S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket
ahol velem szerettél volna járni-
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.
Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.
A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
S homlokod homályából csapkod felém egy lepke.
Forrás: Lélektől lélekig
Megládd, megint futunk a berken át,
feledve tél jegét.
A záros kert-ajtón s a kerten át,
ha felszikkadt a rét.
Most hűs estére hűsebb éjszakát
borít fehér sötét.
De majd megint futunk a berken át
s fogjuk köröskörűl az almafát,
feledve tél jegét,
ha felszikkadt a rét.
Forrás: Lélektől lélekig
A nagy természet
Miként ragyog.
A nap mi fényt vet!
Mily illatok!
Föld, ág rakodtan
Színes virággal,
Minden bokorban
Ezer madárdal.
Ezer kiáltás
Visszhangra vár:
„Ó, föld, ó áldás,
Ó, napsugár!”
Forrás: szeretem a verseket
Fényes tavasz újjongó délelőttön.
Zöld zsendülés. Aranyszikrás derű.
Naptól hunyorgó szemmel nézelődöm:
Hogy él az élet! Milyen nagyszerű!
Zsibongó nép. Sietnek, nézelődnek.
Jönnek, mennek. A verőfény ragyog.
Ó mennyi vértanú. Nézzétek őket.
Magyarok mind. Én is magyar vagyok.
Forrás: Magyarul Bábelben
Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
Új tavaszok, elvonuló telek,
Lemondva múlók, követelve kérők,
Kékségek, miknek hűse is meleg,
És meghalások, szürkeségbe térők –
Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
Mit tudom én, ki az, aki vagyok!
Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet,
Gondolom is a bort, ami megejtett,
Torkomba érzek gyűlni könnyeket,
Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett;
Őrületet, mely az agyban rekedt,
Csókot, amely csattanni elfelejtett
És életet, életet, életet,
Amelyet aki élt, nem élhetett.
Ó szép tavasz, ó gyönyörű világ,
Ó paradicsom annak, aki bírja,
Asszonysmosoly és almafavirág,
Vizek esése, illanatok írja,
Ó vágy, mi fülleszt, ó kín, ami rág,
Lételek ágya, rothadások sírja –
Éjfeli csöndek, hajnali zenék:
Feleljetek nekem: vagyok-e még?
Vagyok-e még és voltam-e vajon,
S nem csak a magam álma-é, hogy voltam,
S nem itt viaszlik-e önágyamon
A halott, kinek fölibe hajoltam,
Én vagyok-e, ki ballag utamon
S nem porlok-e rég valamerre, holtan,
Pályám – én vagyok-é, aki futom?
Nem tudom – ha megöltök, se tudom.
Jaj, megvesznek a tavaszi fagyok
Megújra, míg tavaszvirágra várok,
S koporsófödél, ami fönn ragyog
És lenn az utca temetői árok;
Kezdettől fogva én nem én vagyok,
Kezdettől fogva én csak hazajárok –
S tavasz s virág s napfény és szerelem:
Élj és ragyogj és ne törődj velem!
Forrás: Magyarok Bábelben
A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…
Forrás: Lélektől lélekig
