https://verskucko.com

Címke: tavasz

  • Áprily Lajos: Tavaszi háború

    Schéfer Lászlónak

    Mentünk a csiklandó tavaszban,
    permeteg hullt ránk, ködfinom.
    Kibuggyant könny csillant a fákon.
    Állt még a hó a Dobrinon.
    Gallyak hegyén s rejtett magokban
    aludtak még a szép szinek.
    Csak az avarban leskelődtek
    bolyhos leánykökörcsinek.
    A fák felől hideg fuvalmat
    küldött egy hófoltos halom:
    a menekülő tél utolsó
    hídfőt rakott az oldalon.

    Papok jöttek fiú-csapattal.
    Bomlottak a vidám sorok,
    s a ritka hóra rárohantak
    a kisdiák-imposztorok.
    Lobbant a kedv a papszivekben,
    s pajzán diák s komoly barát
    a szűz, csiklandozó tavaszban
    csatát kezdettek, hócsatát.
    A bibliás, fehér kezekben
    tapadt a hó a pompás-puhán,
    célba freccsent a kiskabáton
    és puffogott a pap-csuhán.

    Hurrázva állt a harc sokáig,
    gyönyörű volt: víg s vértelen,
    s az apró gézengúzoké lett
    – hurrá! – a harsány győzelem.
    S fenn, a visszhangos Hója-szélen
    kacagás csendült, kisfius:
    a harcot győztesen kacagta
    s tapsolt, ujjongott Március.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Isten áprilisa

    Sétál a napfény melegen
    A dunaparti köveken.
    Huzakodnak a zsinegen
    A kiskutyák bolondul.
    – A szív is, hatvanon túl
    Ha nem csendül, de kondul.

    Fölüti rezzenős fejét,
    Szűkelli megszokott helyét
    A gubbasztó öreg cseléd,
    Az évek forrta kéreg
    Burka mögött a lélek
    És azt bizsergi: élek.

    Nem táncol már, nem is szökell,
    De szállna mégis, szárny se kell,
    A napra ki, a hegyre fel,
    Akárhová, – csak szállnék!
    Se gondolat, se szándék:
    A perc a szent ajándék.

    Csak ez a perc, csak ennyi kell:
    Míg kék mosollyal átölel
    Az allelujás ég-lepel
    S lényem magába issza
    A testtelenbe vissza
    Az Isten áprilissa

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Március

    Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.
    Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.
      Hosszú volt, hosszú volt a tél,
      azért csak vége lett,
      és tavasz lett, habár
    nem látni még sehol virágot, levelet.

    Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,
    a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,
      mert csönd van itt, csönd s jó magány,
      békén fürkészhetek
      a földi dolgokon,
    magamba s messzire egyformán nézhetek.

    A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,
    vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.
      Hallgatni s látni érdemes:
      a szép törvényeket,
      magam és nem-magam,
    a vonzódásokat s idegenségeket.

    A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –
    de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.
      S most újra élet ütközik,
      most élet ütközött
      a fosztott tájakon,
    új élet ütközött életeim között.

    Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,
    nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:
      a fényeket, az árnyakat,
      az el nem mondhatót,
      a lényeg lényegét,
    a csak megélhetőt, az egyetlen valót.

    Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
    kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,
      feltámadás köröskörül,
      viharzó győzelem,
      tenger piros tető,
    játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

    Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,
    elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,
      a fogyhatatlan föld alól
      kitört makacs füvek,
      melyek most a kopár
    határt zengő színű mézzel díszítitek!

    Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!
    Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már
      a halál vendégeskedett,
      ajtóm és ablakom
      kitárom: a halál
    helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Tavaszi dal

    Ti rengeteg fényben remegő vidékek,
    ti hallgatag erdők, hintái az égnek,
    ti párolgó rétek,
    kedvemet kék labdaként magasba vigyétek!

    Te színarany torony, tavaszi szerelem!
    halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem?
    kedvedet mint tegyem?
    hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem.

    Íme, a madarak ismét dalba fognak,
    a százlábúak a kő alatt mozognak,
    paripák nyihognak,
    láncolt óriások is odvukban forognak.

    A pecsenyesütő közeleg a nyárssal –
    siet a gazda a tavaszi szántással,
    vizek apadással.
    Proserpina kecsegtet kétszeres áldással.

    Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke,
    s szánalommal tekints sziklákra, rögökre:
    mért vannak örökre,
    mikor csak a mulandó lelhet örömökre?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Victor Hugo: Hív a csupa virág május

    Hív a csupa virág május a rétre, ketten
    kószálni, hagyd, hogy a lelkedbe keveredjen
    az erdő, a mező, az árny a fák alatt,
    alvó folyó partján a holdfény-zuhatag,
    a kis ösvény, amely a dűlőútba torkoll,
    s a langy lég s a tavasz s a roppant horizont – oly
    boldogan esd vele alázatos gyönyört,
    csókolja az egek kék köntösét a föld.

    Jöjj, és a csillagok szűzi szeme világa,
    mely annyi fátyolon át tűz le a világra,
    a jó illattal és zengéssel tele fa,
    a mezőkön a dél meleg fuvallata,
    az árny, a fény, a hab, növények zsenge zöldje,
    a természet, amely sugárzik tündökölve,
    tegye, hogy tárja ki díszét – iker virág –
    a szépség arcodon, s a szívedben a vágy.

    Lator László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Orgona

    Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
    talán ezért hívnak engem orgonának,
    április vad kedve suhogtatja ágam,
    azután megfürdöm fényes napsugárban.

    Orgona, orgona,
    illatos muzsika,
    zengő és libegő lila virág…
    fürtjeim lengetem,
    illatom pergetem,
    szakíts le hát engem,
    s légy boldog te világ,
    légy boldog te világ!

    Bimbóim bomlanak, virágdíszben állok,
    már csak éppen május elsejére várok,
    s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
    s orgonaillatom a világra ontom…

    Orgona, orgona,
    illatos muzsika,
    zengő és lebegő lila virág…
    fürtjeim lengetem,
    illatom pergetem,
    szakíts le már engem,
    s légy boldog te világ!
    Légy boldog te világ!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Tóth Árpád: Tavaszi elégia

    Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
    Közénk terült a távol… és míg az esti csendben
    Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja
    Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben.

    S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél,
    Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
    S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
    S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.

    Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad.
    S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl,
    És aki elmenőben kecses melledre láthat,
    Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.

    S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
    Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal…
    Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
    Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem?…

    Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:
    E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
    Vágynom melegre, fényre és karcsú testü nőkre
    S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?

    S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
    Verseim mondogattam, melyekben csendesen
    Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
    Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szivem…

    Forrás: Lélektől lélekig

    tavasz, vágyakozás, magány

  • Tóth Árpád: Tavaszi holdtölte

    Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
    Hűs hold aranyával elöntve a lég,
    Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,
    A méla nagy ablakok ív-sora ég.

    Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz,
    Rég elfeledett kezek ósdi müve:
    Foszló violák, halovány, puha nárcisz,
    Mind, mintha virulna, oly édes, üde…

    Ily este merül fel előmbe sok emlék,
    Mint messze homálybul a tarka hajó,
    Elébb remegő, pici fénye libeg még,
    Majd kél a vitorla s piros lobogó.

    S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből
    Felszökken a játszi ezüstszinü hal,
    Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl,
    S fürgén ütemezve iramlik a dal.

    Eltűnik előlem a mély, komor udvar
    És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,
    Szállok haza, messze, a barna darúval,
    Amerre ezüst utat ős Tisza vág,

    Hol mén dobajátul a föld szive retten,
    Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
    S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem,
    Mint hársszirom illata, szállt le fölém…

    Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán,
    Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
    Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
    Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.

    Nagy tűzszemü gép robog át közelünkben,
    Vad füttyire lomb remegése felel,
    S rezdül szavam: „Engem is elragad innen
    Majd búgva e szörny… maga nem feled el?…”

    De íme a holdat a köd beborítja,
    S álmom zivatar zaja kergeti szét,
    Fáradt fejem ablakaimra szorítva
    Már érzem a nyirkos üveg hidegét.

    S míg éles eső sürü cseppjei mossák
    A fákat, ahol ragyogott a sugár,
    Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság
    Nem fonja körül szivemet soha már…

    Forrás: Lélektől lélekig

    tavasz, emlékezés, ifjúság

  • Lelkes Miklós: Virág fehérlik…

    Virág fehérlik új, szeles tavaszban,
    s a hóember gyanakvón körbenéz:
    mily állomás jött fényben és időben?
    Valóság ez – vagy álom az egész?

    A hó elolvad. Indul a madárdal.
    Fel a kékségbe nagy, zöld hinta száll.
    A táj szikrázó ékszer és aranyló
    barnán meleg a felszántott határ.

    Pacsirtahang csillog, felejthetetlen.
    A szélben piros kakasszó ragyog,
    s a ház körül munkába menekülnek
    kis dolgos lelkek, félénk holnapok.

    A táj – szikrázó ékszer – gyönyörű lett,
    mégis bánat-könnycseppet gyújt a szem.
    Fent száll a hinták lengő fényvarázsa.
    Árnyék sötétlik lent a szíveken.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Köszönet a napsugárnak

    Tavaszodik. Holt tavaszok
    fáradt szívembe visszajárnak.
    S fáradtan is köszönni kell,
    köszönni kell a napsugárnak.

    Köszönöm, hogy hervadva is
    tavaszi halk mámorba estem.
    Köszönöm, hogy új fény ragyog
    a főtéri aranykereszten.

    Köszönöm, hogy kisgyermekek
    mezítláb malomkerekeznek.
    Ásott tövű vén almafák
    fiatalos kedvvel rügyeznek.

    Köszönöm a szél jóízét,
    aromáját a barka-szagnak.
    Köszönöm, hogy hegyoldalon
    ibolyászó lányok kacagnak.

    Köszönöm, hogy napos gyepen
    fehér fénnyel vakít a vászon.
    Köszönöm, hogy friss fák alatt
    szelíd szívvel megint halászom.

    Habos felhők fejem felett
    vitorlásan feszülve szállnak.
    Üzekedő játékait
    köszönöm életnek, halálnak.

    Forrás: Lélektől lélekig