Ha jó lehetnék,
a jóság örvényes folyó
kínai tájon át,
a jóság nem szelíd tünődés,
nem kézcsók, nem udvarias beszéd,
a jóság örvény,
a vágyaitól elszakadt embert meztelenül
elrántja magával,
a jóság nem belenyugvás,
a vállvonás nem jóság,
a jóság harc!
De nem jó még, aki harcos, az se jó még!
Az esett nők, vak lovak, beteg gyerekek szeretője sem,
a fáradt pincérekhez udvarias vendég, a gyöngéd fellebbvaló sem,
nem jó még, ki a gyöngéket szereti:
jó az esett nő, ki megcsókolja a nemibeteg úr kezét,
a vak ló ki szereti ostoros, pénzéhes kocsisát,
az elejtett gyerek, ki a betegágyból tárja a könnyelmű dajka felé karját,
jó az éjjel, ki dallal köszönti a gyilkos hajnalt
s az őszi fák, kik várják a télt halk sárga dallal!
Ez a jó harc, ez a jóság!
Ez a jó harc építi a világot,
a föld rétegeit ez rakta össze,
ez rótta a nagy könyvek sorait egymáshoz,
ez az összecsomósodott fény a sötét körökben,
titkos értelmű rózsa:
az anya szenvedő mosolya, ki méhében a gyermek első rúgását érzi
a hajnal!
Forrás: Lélektől lélekig
