Éjjel szagos eső esett. Valami volt, valami elvisz.
Titokben keresztet vetek, mint viharban az, aki nem hisz.
Kézzel, foggal, körömmel is, de hinni, de hinni akarlak,
Mit bánom én, szegény fétis, akármilyen fából faragtak.
Felöltöztetlek, mint a bábut: te vagy a tenger, te a jóság,
Te vagy a messzi táj, a csönd, tavak, hotel, kaland, bohóság,
Te vagy a végtelen magány, amiben el fogok aludni
S hullani, mint a hulladék és csukott szemmel hazajutni
És nyitott szemmel didergő ébren bámulni rád: valóság!
Hajmeresztő és képtelen, lebírhatatlan, mert valóság.
Láng, ami elfut, ha fogom, sebes nyoma marad a kézen
És nem oltja könny, se a vér, a halál se oltja egészen.
Sunyító vihar jár, vigyázz. Az ablakot s az ajtót tedd be,
Elektromos a lég, finom fejed hajtsd a kezembe,
Szemed pengéje villanó en garde és a kezünk se rebben.
Ez így marad. Szemet szemért. Fogat fogért. És
menthetetlen.
Forrás: Lélektől lélekig
