Tudod arra gondoltam,
hogy az ember összehasonlítja a nem összetartozó,
a nem összehasonlítható dolgokat,
mintha az alma az eperéhez hasonlítaná az ízét,
és ettől a másságtól elkeseredne,
pedig mindkettő íze egyedi, és különleges,
egymással összehasonlíthatatlan,
mint ahogyan az se összehasonlítható,
hogy ki a szerencsésebb, én, vagy az a másik,
nem összehasonlítható a saját boldogság a másik emberével,
ismert dolgot nem lehet hasonlítani ismeretlenhez,
mert aki kívülről ítél, az a látszatból ítél,
hogy nyert a lottón, hogy fülig ér a szája,
de ettől még nem biztos, hogy szerencsés az ember,
hogy szerencsésnek is gondolja, tartja magát,
aki a fogát mutogatja, nem biztos, hogy boldog is,
a szerencsét csak önmagához,
a saját helyzetéhez mérheti az ember,
akinek összetörik totál a kocsija,
az is lehet szerencsés, ha épp bőrrel megússza,
ki magányos, kinek nincs kihez szólnia,
ő is lehet szerencsés, ha vannak tiszta gondolatai,
ha tudja, azért van egyedül,
mert nem állt be a megalkuvást jelentő sorba,
szerencsés, aki örülni tud, ha talál egy szál virágot,
és nagyon szerencsétlen,
ki csak a gyémánttal való találkozásnak tud örülni,
ki meg tudja találni a rossz között is a kiskaput,
a csúnya közt a kevés szépet,
már szerencsésnek mondhatja magát,
nem szerencsés, aki fogja kedvese kezét,
de nyugta nincs mégse,
mert fél, egyszer minden véget ér,
szerencsés, ki messziről is tud szeretni,
és hiszi, egyszer majd együtt viszik át
a szerelmet a túlsó partra,
szerencsés, akinek olyan szeme van,
hogy nem más, hanem a saját szerencséjét látja meg,
szerencsétlen, ki még a koromsötétben se veszi észre
a csak neki világító fényességet.
Forrás: Lélektől lélekig
