Kezemből tépdes levelet az ősz, hisz jóba vagyunk mi.
Kihántjuk héjából az időt és járni tanítjuk:
az idő héjába visszatér.
A tükörben: vasárnap,
álmunkban alszunk,
a száj igazat szól.
Szemem leszáll a kedvesem neméhez:
egymásra nézünk,
sötét szavakat szólunk,
úgy szeretjük egymást, mint a mákot, az emlékezetet,
úgy szunnyadunk, mint kagylóban a bor,
mint tenger a hold vérsugarában.
Megöleljük egymást az ablak előtt, néz bennünket az utca:
ideje már, hogy tudják!
Ideje már, hogy a kő megadja magát s kiviruljon,
hogy a zűrzavarnak szív dobogjon.
Ideje már, hogy ideje legyen.
Ideje már.
Lator László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
