Fénnyel-átitatott szelek röptézik a függönyöket, én pedig
ilyesmin gondolkozom, hogy „az élet tengermozgás”,
ez olyanféle kifejezés, mint amikor így szólunk csendesen:
„a szerelem ár-apály”, és ki kell, hogy nézzek az ablakon,
ez az a mosoly, amivel a nyárnak szoktunk búcsút inteni,
ha vakulásig néztük, és ki kell szaladnom a kertbe, ellenőrizni
a tengernyi fényben-fürdő világot, a méhdongásos kábulatot,
aztán visszatérve írni kezdek, hogy érzed-e te is lelkedben,
ezt az ember-feletti jelenlétet, ebbe kéne horgonyt vetni,
nem a múlt kőcsipkés szakadékaiba merülni, hanem a jövő
mélysége felé lendülni, mint a rozsdafarkú kismadaraim,
akik elhagyva fészkeiket, ezt éneklik: kell, hogy fényt, szelet,
utat, tengert mondjunk, ott, ahol mások elmúlásról beszélnek.
Forrás: Lélektől lélekig
