https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Rejtő Jenő: Furcsa esték

    Most néha-néha álmodozni szoktam
    nevetséges ez nagyon, de szép.
    Az ember alkonyatkor meghatottan
    álmodik csendben egy-két bús mesét.

    Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz
    vagy mondjuk nyárral álmodik szegény
    vagy meglát Téged amint csendben jössz
    és mondjuk sír is éjnek idején.

    Vagy hogyha éppen utópiát vágyom
    megcsókolom lágyan a kezed
    vagy néha-néha megcsókollak szájon
    bolond, bús kis álmocskák ezek.

    És ránkborul az éjjel édesen
    és látom, hogy nekünk mindent lehet
    az ilyenek nem álmok, kis szivem,
    ez már egy bódult, lázas őrület.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: Xéniák (44)

    diagnózis III

    Komédiánk bárgyú-tárgyú:
    csudaboltban bóvli áru;
    hiperágy és szuperágyú.
    — Nagyméretű, kisszabású.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Ritmus a könyvről

    Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
    hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
    mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
    így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

    Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
    mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
    mostoha vagy édes: az Élet leánya
    lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

    De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
    Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
    Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
    mióta az Írást legyőzte az Élet.

    És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
    hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
    s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
    ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

    Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
    s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
    de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
    Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

    Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
    melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
    bora érik, s melynek sodrán a tanodás
    fiú messze tenger öbléig csónakáz!

    Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
    Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
    Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
    de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

    Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
    messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
    mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
    ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

    Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
    emlékezet! áradj szerte a magyarba!
    Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
    jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

    Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
    köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
    S elszorított, fájó tagokba is érj el:
    ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

    Különös háló, mely országokat fog be!
    Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
    Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
    s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

    az Emberszellem szent hálójába, amely
    idegent is szelíd testvérségbe emel,
    mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
    szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: A Fejedelemhez

    Erdélyországi őszi rónaságon,
    ütközetekben megfáradt hadak,
    Fejedelem, ma néma hódolattal
    színed előtt, imhol, megállanak.

    A századok felhőiből tekints ránk,
    dédelgető sugárral, mint a nap.
    Tekintetedre hattyús lobogóink
    mély bókolással földre hajlanak.

    Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
    jeledre roppant szellem-ezredek.
    Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
    toborzó harsonáid zengenek.

    Ma mind, akiknek múltban és jelenben
    Te adtál messzehordó szárnyakat,
    fészekbe visszavágyó szárnyalással
    seregszemlédre visszaszállanak.

    Imhol Diákod, kit rokont keresni
    egy más világrész titka csábított,
    adóját hozza… lobogó szemében
    ma is kísért az oldatlan titok.

    Imé, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,
    meghajtja halvány martir-homlokát,
    ki a tudásnak büszke forradalmát
    alvó szívekbe tűzzel vitte át.

    És jön Tudósod, számok óriása,
    s hálát leróni, ím, elédbe lép,
    a számlálatlan csillagokból hozza
    a végtelenség szent üdvözletét.

    És jön Poétád, éjkomor szemének
    tekintetét hálával szegzi Rád,
    ki annyiszor sötét márványba véste
    a végzetes magyar tragédiát.

    Seregek jönnek néma áhítattal!
    Ha szótlan ajkuk dalra nyílana,
    Fejedelem, fel az egekre szállna
    a hála óriás dallama.

    Seregek jönnek Hozzád megköszönni,
    Fejedelem, a százados csodát,
    hogy milliónyi magrejtő rögödből
    virtust nevelt „vitézlő oskolád”.

    Hogy új erőket sarjadzott az erdő,
    hitet lelkedzett a termő határ,
    s a napsütésben porladó barázdán
    tudás-kalászt vetett a búzaszár.

    Ó, égre zendülő, sötét viharban
    hányszor tiporva állt a drága rög!
    Arany kalász helyén hányszor sötétlett
    szélfújta perje s hamvadó üszök!

    Szent kincsedből hányszor nem maradt más,
    csak múltra emlékeztető romok,
    hányszor torzulva dermedett az űrbe
    villámsújtotta béke-templomod!

    De tűz kilobbant, villám elviharzott,
    ritkult szívekben megfakult a gyász,
    s az új tavasszal új vetéseidben
    hitet termett a győzelmes kalász.

    Az újra kezdés vakmerő reménye
    legyőzte itt az ostromló halált,
    s daccal vágott a mindig új jövőnek –
    Fejedelem, a fundamentum állt!…

    Színed előtt ma is riadva állunk,
    sírból kiszállt az ősi félelem:
    árvízzel csap ki fundamentumodra
    a száguldó világtörténelem.

    Hullámait már templomodra küldi,
    zivatarából pusztulás süvölt,
    lábunk alatt ijesztő rendüléssel
    indul a régi fejedelmi föld.

    A századok felhőiből tekints ránk,
    vigasztaló sugárral, mint a nap.
    Tekintetedre hattyús lobogóink
    a megrendülő földre hajlanak.

    Te vonsz majd minket végső számadásra,
    Te hallgass meg, ha végzetünk siket.
    Ütközetekben megfáradt hadaknak
    adj meg nem rendülő, erős szívet.

    Erős hitet, hogy hattyúidnak ajkán
    sokára csendül még a hattyúdal –
    s a szellem elrendeltetése: élet,
    feltámadás és örök diadal!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!

    Téli szél a tar gallyakat fujja
    Mint az Isten égre tartott ujja
    Mint megcsúfolt, kikacagott álom
    Állunk egyedül a nagyvilágon.

    Elvették, s most véle nagyra vannak
    Törött véres kardját a magyarnak.
    De mig minden nép a sírját ássa,
    Van szava, hogy világgá kiáltsa!

    Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
    Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
    Tiporhatják szűztiszta igazunk,
    Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

    De hirdessük gúzsba kötött kézzel,
    Sebes ajkkal, lázadozó vérrel,
    Idézve menny-pokol hatalmait,
    Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

    Kezünk bár nem pihen a kardvason,
    A szíveinkben nem lesz nyugalom.
    Jöhetnek jövő századok s megint
    Csak „Recrudescunt” régi sebeink.

    E sebek és e fájdalom örök,
    Ettől vonaglik minden magyar rög.
    Ettől vérez ki majd nyomunkba hág,
    Ettől nem gyógyulnak az unokák!

    Tátra erdők ettől bugnak-zugnak,
    Ettől reszket lelke minden zugnak,
    Puha szívek kővé ettől vállnak,
    Kemény kövek élő szívként fájnak.

    Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,
    Sírban ettől nem lesz pihenésünk,
    Ettől szorul a kezünk ökölbe,
    Ettől sír a gyermek anyaölbe.

    Fenyőmadár behavazott fákon,
    Száraz haraszt téli pusztaságon,
    A folyók, fák, a füvek szelleme,
    Minden süvít: mi nem nyugszunk bele!

    Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
    Versaillesig lobogjon az üzenet,
    Hogy megroppant bár karunk ereje:
    Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Móricz Zsigmond: A török és a tehenek

    Volt egy török, Mehemed,
    Sose látott tehenet.
    Nem is tudta Mehemed,
    Milyenek a tehenek.

    Egyszer aztán Mehemed,
    Lát egy csomó tehenet.
    “Én vagyok a Mehemed!”
    “Mi vagyunk a tehenek!”

    Csudálkozik Mehemed,
    Ilyenek a tehenek?
    Számlálgatja Mehemed,
    Hányfélék a tehenek.

    Meg is számol Mehemed,
    Háromféle tehenet.
    Fehéret, feketét, tarkát,
    Meg ne fogd a tehén farkát!

    Nem tudta ezt Mehemed,
    S felrugták a tehenek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Torma Judit: Házi feladat

    Rájöttem: újra kell tanulnom beszélni.
    Néhány dolgot alaposan elfelejtettem…

    Meg kell tanulnom nemet mondani.
    S aztán: elmondani hogy valami fáj.
    Meg kell tanulnom: “megbántottál”,
    s azt is: “nem muszáj”.

    Meg kell tanulnom azt is: “kérlek”
    s vele együtt: “nagyon köszönöm”.
    Meg kell tanulnom: “igazán semmiség”,
    és szívből:”nekem volt öröm”.

    Meg kell tanulnom néhány új szót is:
    bár sokszor hallom, és régen ismerem,
    velem nőtt fel és velem él,
    de meg kell tanulnom: “megtennéd nekem?”

    Meg kell tanulnom azt is: “sajnálom”,
    s kimondani, hogy “megbántottalak” –
    de azt is meg kel tanulnom végre,
    hogy kimondjam: “igen, régen vártalak”.

    Meg kell tanulnom szavakba önteni,
    hogy mi az, ami emészt legbelül.
    Meg kell tanulnom más szemébe nézve:
    “beszéljünk: ez nem megy egyedül”.

    Meg kell tanulnom még három dolgot:
    a világ legnehezebb három szavát,
    és gyakorolni, hogy el ne felejtsem,
    perceken, órákon, napokon át.

    Meg kell tanulnom: “megbocsátok”

    • ezt tudni a legnagyobb vagyon.
      Meg kell tanulnom: “bocsánat” – és végül:
      meg kell tanulnunk: “szeretlek nagyon”…

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szendrey Júlia: Elfojtott könnyeim

    Nehéz bántalmak égető
    Könyűje forr szememben,
    míg olthatatlan gyűlölet
    Szikrákat szór szivemben!

    S elfojtani kell könnyei,
    Nehogy valaki lássa,
    Kacagnom kell, kinomnak hogy
    ne halljék sikoltása.

    Oh, mert oly édes diadalt
    Szerezne a világnak,
    Látván, szivemben nyilai
    Mi mélyen behatának.

    Könnyek, szivembe vissza hát,
    Még jobban gyulaszátok,
    Mint olajcseppek a tüzet,
    haragját úgy oltsátok! – –

    Méregkehelylyé lön szívem
    A sok keserű könnytül;
    Ki szomját benne oltaná,
    meghalna egy cseppjétül!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kassák Lajos: Esti meditáció

    Megtermékenyítettél tűz
    megtermékenyítettél víz
    megtermékenyítettél
    látott és láthatatlan világ
    hogy magamba zártál.

    Kagyló vagyok
    gyöngyök szülője és őrzője
    torony vagyok
    harangozok és világítok
    kereszt vagyok
    az országúton
    jelképe életnek halálnak.

    Ne tagadj meg föld
    boruljatok rám csillagok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Marosvölgyi Gergely: Latinovits Zoltán

    Mint a villám derült égből,
    úgy törtél ki tüzes vérből,
    s emberségben testet öltve,
    mások által gúzsba kötve,
    becstelennel harcba szállva,
    ostobákkal szemben állva
    küzdöttél egy jobb világért,
    elhamvadó igazságért,
    s míg látták: léted jó haszon,
    csak éltél s haltál színpadon;
    erős volt lényed, égető:
    mással össze nem férhető –
    több voltál, mint puszta ember:
    “izgága Jézus”, kit nem mer
    ma senki méltón tisztelni
    (hisz fáj hűséget viselni),
    mert lehull erkölcs, kultúra:
    itt mindenki csak más ura,
    s homály fedi eszméd, tetted:
    nevedtől egy ország retteg!…
    Elég már a prófétákból! –
    Térj hát vissza halálodból,
    s hirdess újra tiszta imát:
    mondj Adyt, József Attilát!
    Égesd megint szavaikat,
    mit a magyar büszkén ihat,
    hogy az örök megalkuvók,
    szíved előtt szemet hunyók
    lássák végre, mi benned élt:
    a ködszurkáló szenvedélyt!…
    Legyen hát, ki érted kiáll,
    halhatatlan Színészkirály!
    Míg van, ki rád emlékezik,
    addig műved el nem veszik,
    mert színház az egész világ,
    s míg fakad szívedből virág,
    lesz majd, ki óv, s átkarol tán,
    LATINOVITS ZOLTÁN!

    Forrás: Szeretem a verseket