Szerző: Mária Németh

  • Beney Zsuzsa: Hogyan vártalak?

    Azt kérdezted tőlem,
    nagyon vártalak? –
    Mint az éjszakára
    fölvirrad a nap,
    mint a délutánra
    jő az alkonyat,
    mint ha szellő jelzi
    a förgeteget –
    ezer pici jelből
    tudtam jöttödet.

    Mint tavaszi reggel
    a nap sugarát,
    fagyos téli este
    jégcsap csillagát,
    mint az alma ízét,
    tejet, kenyeret –
    pedig nem is láttalak még,
    úgy ismertelek.

    Mint a fény az árnyat,
    záport a virág,
    mint patak a medrét,
    madarat az ág,
    mint sóhajos nyári éjjel
    a fák az eget –
    mindenkinél jobban téged
    így szerettelek.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Radnóti Miklós: Éjszaka

    Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
    alszik a pókháló közelében a légy a falon;
    csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
    alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
    kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
    alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
    alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
    fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

    1942. június 1.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Ratkó József: Bújócska

    Bújócskát játszott a halál,
    keresett életre-halálra.
    És ha valakit megtalált,
    rácsapott a bunker falára.

    Mi is ott bújtunk napra-nap:
    lélegzetünket visszafojtva
    kuporogtunk, s – ipi-apacs –
    boforc böffent, robbant a bomba.

    Így volt. A halál csalt, lesett,
    nem számolt tízesével százig. –
    Aki bújt, aki nem – megyek.
    Három gyerekem bújócskázik.

    Búvóhelyük a fa, az ól;
    nekidőlnek a ház falának
    és lesnek kis kezük alól –
    játszanak háttal a halálnak.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Nagy László: Dióverés

    Elsuhogott az a füttyös
    sárgarigó délre.
    Sárgul az árva diófa
    zöld terebélye.

    Levelek lengnek, akár a
    színarany rigó-szárnyak,
    elszállnak ők is a szélben
    puszta határnak.

    Áll a diófa, és érett
    kincsei válnak tőle:
    szellő ha bántja az ágat,
    buknak a földre.

    Szaporább kopogás, csörgés
    támad, ha jön az ember,
    s bottal az ágak bogára
    boldogan ráver.

    Földre, fejekre, kosárba
    kopog a dió-zápor,
    burkos dióra a gyermek
    kővel kopácsol.

    Már, mintha álmodnék, hallom
    zaját a jó örömnek,
    darálók forognak, diós
    mozsarak döngnek.

    Fagyban és nagy havazásban
    meg kell maradnunk jónak
    s tisztának is, hogy örüljünk
    csörgő diónak.

    Majd csorgó hó levén ring a
    picike dió-csónak,
    s lomb zöldül újra a füttyös
    sárgarigónak.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Reményik Sándor: A régi határkő

    A Nagykőhavason
    Egy kicsi kőhalom.
    Ez emberkézre vall
    Simára csiszolt oldalaival.
    S mért, mért nem: ez még áll.
    Határkő. Elment tőle a határ.
    S tulajdonkép minek
    Ezen akadni meg?
    Megakadnak a vándorfellegek?
    Ledülnek töprengeni a szelek?
    Mi lehet, mi e magasban is fáj?
    Innen s túl egy az ég és egy a táj.
    Innen s túl egyformán szegényesen
    Gyalogfenyő és boróka terem.
    A Nagykőhavason
    Egy kicsi kőhalom.
    Egy kicsi kőhalom.
    Egy kicsi sírhalom.
    Alatta mégis egy világ pihen.
    Láttam, ahogy valaki ráborult
    És sírt keservesen.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Három szín

    A keblünkről eltiltották,
    Leszaggaták a három színt;
    Keblünkről beljebb vándorolt:
    Befogadták a szíveink.

    Ameddig piros lesz a vér,
    Ameddig fehér lesz a hó,
    Amíg zöldell a rét füve.
    Lesz jel eszünkbe juttató:

    Hogy hitünk hol van, hol hazánk,
    Hogy hova, kihez tartozunk
    S kié a föld, hol elsüllyed
    A koporsónk, ha meghalunk.

    Hogy az életünk sivatag,
    Hogy vérbemártott kép a táj
    S a testnek a letépett tag
    Utána sír, utána fáj.

    Ameddig piros lesz a vér,
    Ameddig fehér lesz a hó,
    Amíg zöldell a rét füve,
    Míg lesz magyar szív dobbanó:

    Kebelünkről letilthatják,
    Letéphetik a három színt,
    Kebelünkből beljebb vándorol
    Befogadják a szíveink.

    E három szín után fog szívünk
    Sikoltva égni, vérezni,
    Ki mindenütt leszaggatta,
    Jöjjön és onnan tépje ki!

    Forrás: Vers mindenkinek

    …

  • Lévay József: Mikes

    Egyedül hallgatom tenger mormolását,
    Tenger habja felett futó szél zugását…
    Egyedül, egyedül
    A bujdosók közűl
    Nagy Törökországban,
    Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
    Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
    Tenger haragjában!

    Peregnek a fákról az őszi levelek,
    Kit erre, kit arra kergetnek a szelek
    S más vidékre száll a
    Csevegő madárka
    Nagy Törökországból…
    Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
    Melyik szögletébe a széles világnak
    Idegen hazámból!?

    Zágon felé mutat egy halovány csillag,
    Hol a bércek fején hókorona csillog
    S a bércek aljában
    Tavaszi pompában
    Virágok feselnek…
    Erdély felé mutat, hol minden virágon
    Tarka pillangóként első ifjuságom
    Emléki repkednek!

    Ah mért nem szállhatok hozzád szülőföldem,
    Mikor minden bokrod régi ismerősem!
    Mért vagy szolgaságban,
    Gyászos rabigában,
    Oly hosszu időkig!?
    Ha feléd indulok, lelkem visszatartja,
    Az édes szabadság büvös bájos karja,
    Vissza mind a sírig.

    Itt eszem kenyerét a török császárnak,
    Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
    Éjjeli sötétben
    Hallgatni beszédem’
    Beárulás végett…
    Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
    Melyet vihar tördel, de legalább szabad
    Levegővel élhet.

    Egyedűl hallgatom tenger mormolását,
    Tenger habja felett futó szél zugását
    Egyedűl, egyedűl
    A bujdosók közűl
    Nagy Törökországban,
    Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
    Rákóczinak lelke az eget csapkodó
    Tenger haragjában.

    Rodostó, 1758.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: Csatában

    A földön is harag,
    Az égen is harag!
    Kifolyt piros vér és
    Piros napsugarak!
    A lemenő nap oly
    Vad bíborban ragyog!
    Előre, katonák,
    Előre, magyarok!

    Komoly felhők közül
    Bámul reánk a nap,
    Rettentő szuronyok
    Füstben csillámlanak,
    A sűrü lomha füst
    Sötéten gomolyog,
    Előre, katonák,
    Előre, magyarok!

    Ropog, hosszan ropog
    Csatárok fegyvere,
    Ágyúk bömbölnek, hogy
    Reng a világ bele;
    Te ég, te föld, talán
    Most összeomlotok!
    Előre, katonák,
    Előre, magyarok!

    Szilaj lelkesedés
    Foly bennem, mint tüzár,
    A vérszag és a füst
    Megrészegíte már,
    Előre rontok én,
    Ha élek, ha halok!
    Utánam, katonák,
    Utánam, magyarok!

    Medgyes, 1849. március 2–3.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz

    Romlásnak indult hajdan erős magyar!
    Nem látod, Árpád vére miként fajúl?
    Nem látod a bosszús egeknek
    Ostorait nyomorúlt hazádon?

    Nyolc századoknak vérzivatarja közt
    Rongált Budának tornyai állanak,
    Ámbár ezerszer vak tüzedben
    Véreidet, magadat tiportad.

    Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
    Erkölcsöd: undok víperafajzatok
    Dúlják fel e várt, melly sok ádáz
    Ostromokat mosolyogva nézett.

    Nem ronthatott el tégedet egykoron
    A vad tatár khán xerxesi tábora
    S világot ostromló töröknek
    Napkeletet leverő hatalma;

    Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
    Századja s titkos gyilkosaid keze,
    A szent rokonvérbe feresztő
    Visszavonás tüze közt megálltál:

    Mert régi erkölcs s spártai férjfikar
    Küzdött s vezérlett fergetegid között;
    Birkózva győztél, s Herculesként
    Ércbuzogány rezegett kezedben.

    Most lassu méreg, lassu halál emészt.
    Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
    Szélvész le nem dönt, benne termő
    Férgek erős gyökerit megőrlik,

    S egy gyenge széltől földre teríttetik!
    Így minden ország támasza, talpköve
    A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
    Róma ledűl, s rabigába görbed.

    Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
    Letépte fényes nemzeti bélyegét,
    S hazája feldult védfalából
    Rak palotát heverőhelyének;

    Eldődeinknek bajnoki köntösét
    S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
    A nemzet őrlelkét tapodja,
    Gyermeki báb puha szíve tárgya. –

    Oh! más magyar kar mennyköve villogott
    Atilla véres harcai közt, midőn
    A fél világgal szembeszállott
    Nemzeteket tapodó haragja.

    Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
    Szerzője, Árpád a Duna partjain.
    Oh! más magyarral verte vissza
    Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

    De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
    Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
    Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
    Játszva emel, s mosolyogva ver le.

    Felforgat a nagy századok érckeze
    Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
    A büszke Karthágó hatalma,
    Róma s erős Babylon leomlott.

    [1796–1810 között. Végleges formája: 1810]

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: Kutyakaparó

    Kivül-belül szomorú csárda ez
    A Kutyakaparó,
    Éhen-szomjan szokott itt maradni
    A jámbor útazó,
    Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
    Rápillant borára,
    Megátkozza Noét, hogy szőlőt is
    Vett be a bárkába.

    A kis szobán hosszu vékony asztal
    Nyujtózkodik végig,
    Feldőléstül erőtlen lábai
    Már csak alig védik.
    Amily hosszu az asztal, mellette
    Olyan hosszu a pad,
    Közepe, nem a sok űlés, hanem
    Vénség miatt horpad.

    Átellenben az ágy. Réges-régen
    Lehetett megvetve;
    Lefekünni beléje, nem támad
    Senkinek is kedve.
    Fejét egyik vállára bocsátá
    A pufók kemence,
    Redők gyanánt tisztes agg homloka
    Meg van repedezve.

    Mogorva vén ember itt a csaplár,
    Szavát sem hallani,
    Szájat ő csak azért tart, hogy legyen
    Mivel ásítani.
    Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;
    Hát a felesége?
    Ez takaros menyecske lehetett
    Annak idejébe’.

    De az idő a szegény jó asszonyt
    Megviselte rútul,
    Noha ötven, ötvenöt esztendőn
    Még nem igen van túl.
    Boglyas fakó haja beillenék
    Repce-petrencének,
    És melléje mindjárt szörnyü képe
    Madárijesztőnek.

    Ő sem igen beszél; s ha szól, száját
    Szidalomra nyitja,
    Hogy a vármegye a betyárokat
    Már mind kipusztítja;
    Még mikor a világ ezeké volt,
    Ha nem csordult, cseppent,
    De ezek híjával a kereset
    Egészen megcsökkent. –

    Odabenn a Kutyakaparóban
    Így forog a világ,
    Ily szomorún, s az ember vidámabb
    Dolgot kivül se’ lát.
    Ablaka csak egy van, és annak is
    Üveg csak a fele,
    Fele pedig ó kalendáriom
    Kitépett levele.

    Pendelyes gyerek voltam még, mikor
    Az az eső esett,
    Mely falának kétharmad részéről
    Levitte a meszet,
    S ami rajta imitt-amott maradt,
    Az egészen sárga,
    S korommal írt furcsa figurákkal
    Van telefirkálva.

    Pózna végén abroncs a cégére,
    Ha véle összevesz
    A szellő, mint az akasztott ember,
    Oly búsan lengedez.
    Jószágból a csaplárnak nem jutott
    Egyéb egy kuvasznál;
    A ház végénél szundikál naphosszat,
    Nem árt, nem is használ.

    És amilyen maga ez a csárda,
    Olyan a vidéke,
    Körülötte a homokbuckáknak
    Se’ hossza, se’ vége.
    A meztelen homokban alig teng
    Egy-két gyalogbodza,
    Mely fekete gyümölcsét nyaranként
    Kedvetlenül hozza.

    A harangszó a távol falukból
    Meghalni jár ide,
    S az eltévedt madár körülnéz csak
    S odább megy ízibe.
    Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol;
    Bágyadtabb sugára,
    Mintha szánakozva tekintene
    Ez árva csárdára.

    A csárdától vagy száz lépésnyire,
    Kopár dombtetőn fent,
    Senki által meg nem látogatva,
    Áll egy régi kőszent;
    Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
    Akasztott nyakába,
    Mintha mondta volna: menj isten hirével,
    Mit állsz itt hiába!

    Pest, 1847. január

    Forrás: Vers mindenkinek