Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
Egy beteg kornak dalosa.
Vergődöm az ellentétek közt,
De irányt nem lelek soha.
Magas, dicső eszmék hevítnek,
De elkap a tömegnek árja:
Bennem van a kornak erénye
S bennem van minden léhasága…
De néha, lázas éjszakákon
Lehull előttem a lepel,
Eszembe jut, hány édes álmot,
Hány ideált temettem el;
Reám szakad lelket zaklatva
Egy eltévesztett élet vádja
S egy-egy megtisztult dalba ömlik
Lelkem felújult ifjusága…
Csattogj fogam most. Hadd töltöm kedvemet,
s te jó gyomor, válaszd a nedveket,
kicsattan bőröm, angyal lakik ma nálam,
lám a levesbe belecsurog a nyálam.
Remeg a töltelék, villám alátolom,
szemem is kidülled, úgy lapátolom.
A földre esett? Oda se neki!
Onnan is megeszem. Most gyere ki!
Most még egy kicsi bort, legyen amit szíjjak,
hasam kerületén megoldom a szíjat,
alul-felül hangzik vidám böfögésem,
s órákig elülök árnyékban a széken.
Csücsülj csak ülepem, légy vidám,
légy te a százsípú orgonám!
Nincs más vigaszom, ami hangot ad, –
áraszd kegyelmed: tiszta hangodat.
A száj szava hazug; nincs már hitele.
Az ördög tudja csak, mit mível vele.
Véled incselkedni méltó mulatozás,
csücsülj csak, danolj hát, korhely csodadudás!
Forrás: 2000 Irodalmi és Társadalmi Havi Lap – Berdalok
Szíves utazó, ki áthaladsz e tájon,
gondolj rám szeretettel, ha látván fejfámat
eszedbe jut: ama években megőszült, derűs
kedvű vándor hortyog emitt mélyen, ki
az örökkévaló fiatalság énekese volt
egykor, s nem volt rest soha pajzán örömében
nagyokat ölelni, míg kedvire éhetett-ihatott
e bitang világban, mely nem keserítheti, se nem
vidíthatja őt többé sokfajta mulatságaival.
Azért hirdessétek csak poraim: nem tudott ő
megöregedni soha; legény volt ám a talpán,
ki, ha meghalt is, él még irgalmatlanul,
s mintha félálomban volna, – úgy hallgatja most
alulról, mint zengenek néki hangversenyt a madarak
odafönn, míg meghatottan egyre várja a vígasztaló napot,
mikor fiatal lábak meleg tapadása alatt
dicsőségesen feltámad majd halottaiból.
Ó evés gyönyörűsége! Legméltóbb dolgom
dicsérni téged: ím megint nemes cselekedetre
készülök én! – Bizseregj has: itt gőzölög
előtted a fűszerrel-teli leves s a legfinomabb
töltöttkáposzta; hitemre! – belémtolakodnak mindjárt.
Ó becses fáradság, most hát a jó levest szürcsölöm,
s aztán te kerülsz sorra, ízes káposzta! Csak lassan,
utoljára jön a fejedelmi töltelék!
Hej, a töltelék a disznóból! Érzed-é,
kocsonyás tejjé melegedik benned, majd
kipattan a bőrödön s hirtelen tűzbeborult tested
egészséges lányokra gondol…
Vidám nekrológ szegény nagyétkű Berda József poétáról
Falusy György átköltésében
Testvér, ha egyszer messzi tájra tévedsz,
ahol az Ister piszkos vize zúg,
hol minden reggel panamára ébredsz,
szóval, ha egyszer arra visz az út,
s a rossz vizet undorral földreköpve
pirosló orrod habzó borba túr,
egy bús varázs megejt, tudom, örökre,
mert itt írt verset Berda Jóska úr,
a pantallója két araszra vágva,
alul gatyája ki-kiütközött,
s a sanda nőszemeknek kapzsi vágya
a csábos térden visszatükrözött,
ha két ebéddel éhgyomorra végzett,
a szaftba mártva mind a két kezit,
a sok burzsuj ijedten összenézett,
mind azt hitte, hogy ő következik.
Mint esőlét a zúgó házcsatorna
az őszi ködben hektószám viszi,
a jó piát úgy nyeldekelte torka,
aki nem látta, tudom, nem hiszi,
ismert kadart, rizlinget, szamorodnit
és zöldszilvánit, sillert, malagát,
egy korty italért tán kinyalta volna,
mint szomjas arab, a nagy Szaharát,
s az étel-ital jó talajba szállt át,
mert megtrágyázta lelke humuszát,
s ha cifra szóra pengette a száját,
káplárban is lefőzött húsz huszárt,
míg egy napon Bicsérdy híve lett ő,
hiába várván husos abrakot,
egyet gondolt és lett belőle kettő:
szegény Berda a fűbe harapott.
És így jutott az égi nagy mezőkre,
ahol a borban nincsen szacharin,
s ahol a menüt majd úgy állítja össze
sajátkezüleg Brillat Savarin,
hogy bőven legyen benne sonka, bukta,
s amit a földön kedvelt, annyi más,
s a fiastyúkból főz az égi kukta
számára finom csirkepaprikást,
szárnyas pincérek vödörszámra hordják
az irodalmi olcsó feketét,
s mikor próbára tennék már a torták
egy elefántnak is a fenekét,
ha már a zsír is megfakult a szádon,
s úgy érezed, hogy már menni kék,
ott lovagolj az égi reteráton,
és könnyü légyen néked ott a szék,
s legyen szükséged este avagy reggel,
ne láss szükséget semmiben se itt,
s törölközőnek használd egészséggel
Gyökösi Endre legszebb verseit.
Ajánlás:
S ha altájad majd pajzán dalra hangol,
oly zordonan, ahogy nem tud se angol,
se longobárd, se kelta, sem görög,
a burzsujok itt lent majd összenéznek,
mert azt hiszik, hogy fent a menny dörög.
Kivágom én keblemből szívemet,
Ott úgysem okoz mást, csak gyötrelmeket,
Kivágom és a földbe ültetem…
Talán kikél babérfa képiben,
S koszorúja lesz a bajnokoknak,
Kik a szabadságért harcolnak!
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
Mintha csak ő volna ember a világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
Útálván a véle testvér főld porait.
Sőt büszke lelkének az esik terhére,
A Teremtőt azért veszi crisisére;
Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
Úri tüdejének színi ugyanazt kell. –
Emberek! vagy hérók légyetek s istenek,
Ha kevélységtekkel lehettek ilyenek;
Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is,
Így több becsűletet fogunk adni mi is.
Mely nagy balgatagság, csak embernek lenni,
Mégis a hasonló embert fel sem venni!
S azzal, hogy valaki másikat megvetett,
Azzal pretendálni tőle becsűletet.
A becsűlet olyan dögpárának langja,
Mint a lidérc, melyet szűl a sír barlangja.
Aki ezt kergeti, elrepűl előle,
S azt szokta kísérni, aki szalad tőle.
Az embernek igen kényes természeti,
S magát megvettetve látni nem szereti. –
Mit nyér hát, ki mindent odavét oktalanúl?
Őtet is megveti minden: s kárán tanúl. –
A kevélység csupán a bolondnak gondja;
Úgy van! mert a kevély a világ bolondja.
Hát a világnak Ily bolondja sok van-é? –
Hogyne! sőt a világ az Ily bolondoké:
Sőt már a kevélyek oly nagy számmal vannak,
Hogy aki nem kevély, már azt tartják annak.
Tarka luftballonok! lebegő árnyékok!
Gyermekségből támadt fényes buborékok!
Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,
Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.
Kétszázezer forint! reá
Gondolni is alig merek.
Nagyúr leszek, mennykő nagy úr,
Föltéve persze: ha nyerek.
Vajon hová teszem e pénzt?
Mindenh’á, csak ládámba nem!
Meg nem penészedik az én
Ládámban, hiszem istenem.
Amint nyerek: elnyargalok
Tóth Gáspárhoz nagy hirtelen,
És e jó úrnál eddigi
Kontóm szépen lekvittelem;
Aztán (most már készpénzemért!)
Jó téli öltönyt varratok;
Mert közel a tél, s mostani
Ruhámban meg is fagyhatok.
Mily jól esik majd: ha fogat
Vicsorgat énrám a hideg,
Hahá! mily jólesik: fügét
Mutatni őkegyelminek.
Ugy ám, de hátha nem nyerünk?…
Ha nem nyerünk: isten veled,
Jó téli öltöny! – de sebaj,
Megszoktam már a hideget.
Pest, 1845. szeptember 10–24. között
Száll a felhő, magasan, magasan,
Az én rózsám messze van, messze van.
Száll a felhő nyugatra, nyugatra,
A napnak is arra van az utja.
Szállj, felhő, szállj a rózsám fölébe,
Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te.
Szállj te is, nap, a rózsám fölébe.
Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te.
Berence, 1846. szeptember végén
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár – Petőfi Sándor összes költeményei
