https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Parancs János: Se itt, se ott

    saját kicsinységünk tudatát
    jelentéktelenségünk savanykás nyirkát
    nehéz elviselni
    mindenki kitalál valamit
    ettől oly változatos a világ
    ettől oly reménytelenül unalmas
    pergő imamalmok és kereplők nyikorognak
    bizonygatásra panaszra mindig van ok
    nagyszerűségünk elhitetni
    másokat félrevezetni
    mások otromba hibáit leleplezni
    sokáig lehet a többiek rovására élni
    az ember hiszékeny állat
    s tartozni szeretne valahová
    görcsösen kapaszkodni valakibe
    többnyire hálás az odafigyelésért
    a fenyítő kezet is megcsókolja
    csak komolyan foglalkozzanak vele
    csak ne hagyják egyedül
    csak ne gyötörjék a szorongás démonai

    ilyen nyomorultak vagyunk
    dróton rángatott bábuk
    szakadatlanul megalázott páriák
    az erőszakos rögeszmék rabságában
    a kaméleonként változó köznapi létben
    nem lelhetünk mi soha nyugalomra
    se itt se ott se másutt az ég alatt
    csak a lelkünk rejtekén
    a belső tér háborgásait lecsendesítve
    csak a vereséget elfogadva győzhetünk
    csak ha mindent elveszítünk
    úgy nyerhetjük el a békét
    a hiszékenység öntelt vámszedőit
    kicselezve a legfőbb jutalmat
    a gyámolító boldog halál után
    az enyhet adó semmi perzselő ölelését

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Hűség

    Parázsló vágy szakított, meg a féltékeny tűz.
    Értem patakzott a könny, s csak a gőg
    taszított tőled egyre messzebb.
    Eleven kút, buzgó forrás hol talállak?
    Retteg nélküled a lélek, a test: kínzó árvaságban.
    Fullasztó némaság az éjszakában: nincs vigasz!
    Y-King: balgaságok könyve.

    Keserű füst száll az égre, csavarodik.
    A lét parancsa: két karodba vágyom,
    tavasz nélkül sorvad ifjúságom.
    A pusztulás ha fojtogat majd,
    légy velem a végső órán;
    izzó rettenetről fordítsd el orcám;
    ne bukjak magányosan, háborodva!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Dsida Jenő

    Pikával szívében született
    valami segesvári síkon.
    De se lópaták, se szúrt sebek.
    Élni csak azért született,
    hogy az élő halálban bízzon.

    De rét lesz-e a lepedő,
    ha nem vér: verejték-Szamos.
    És elrejt-e, menekülő,
    a kukoricás-levegő,
    ha csak tüdődtől iszamos.

    Dsida Jenő, én értelek.
    Minden dobbanásszavad
    enyém. Megérintettelek:
    ujjam begyén a te teled
    tündérei villámlanak.

    Nemsoká már színről színre.
    Én elkezdem, s te folytatod:
    „A fűzfa behajlik a vízbe”,
    és száll a szó szívről szívre,
    s a Léthe lábunknál locsog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fecske Csaba: A nagymamánál

    A nagymamánál jó,
    csak ott jó igazán.
    A nagymamának sok keze van,
    tesz-vesz szaporán.

    Egyik kezével főz,
    a másikkal mosogat,
    a harmadikkal fejemen
    egy dudort borogat,
    a sokadik kezével
    kinyitja a tehénen a csapot,
    s a tehénből máris
    friss, meleg tej csobog.

    A nagymamánál jó,
    mert ott van nagyapa,
    aki a mezőről tücsökszavú
    estét hoz haza.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: A vendég

    A hóban látható nyomát
    nem vallatják az érkezőnek,
    kapu elé kiállnak és
    szívélyes szóval ráköszönnek,
    nem kérdi senki, mit hozott,
    s nem nézi, merről jő a nyomsor,
    szobájukba tessékelik
    s kenyeret adnak néki rozsból.

    Egy-két meleg szava után
    forralt borral is kínálják,
    estére a ház asszonya
    néki veti a legszebbik ágyát.
    És reggel is lábujjhegyen
    övezi őt lágyan a kímélet,
    pálinka várja és kalács
    ha fáradt álmából megébred.

    És mikor újra útra kel –
    körülfogják és magyaráznak;
    melyik a legjobb út, melyik
    jól bevált ösvénye a tájnak,
    a gázló hol veszélytelen,
    s mikor szelíd a patak sodra,
    parancs-erős intelmeit
    mind egytől egyig elsorolja.

    Jaj annak, ezerszeresen,
    akit valahol befogadtak!
    Irány-szabó gyengéd erőt
    szíve tarisznyájába raktak,
    kéretlen jótevők raja
    jogot formál aggódni érte,
    s – bár kedves féltéssel teszi –
    siet, hogy útját is bemérje.

    A hóban látható nyomát
    kivallatják a távozónak,
    kíméletlen nyomolvasó
    a féltve-kísérő erőszak,
    figyelik: merre tart, hová?
    S ha eltér – utánakiáltnak,
    kit jók tartottak jól: tovább
    csupán a jók kedvében járhat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Párbeszéd

    A műveletlen Afrikában,
    Hol sivatag van és vadon,
    E jubiláris alkalomból
    Eszmét cserél két vén majom.

    – „Mester, ma ünnepelni illik,
    Darwin barátunk napja van.
    Ő mondta ki, hogy minden ember
    Olyan majom, akár magam!”

    – „Na hallja, elvtárs, hogyha önnek
    Ez hízeleg, úgy mondhatom,
    Hogy szerfölött tévedni tetszik,
    Sőt, ami több, ön nagy majom!”

    Forrás: Lélektől lélekig

    J

  • Juhász Gyula: Dévajkettős

    Ica rica, kukorica haj,
    A szerelem szörnyen kutya baj,
    Édesít is, keserít is haj!
    Ica rica, kukorica haj!

    Tündérország ez a szerelem,
    Minden szívben mindig megterem,
    Pokol is, ha megesett a baj,
    Ica, rica, kukorica haj!

    Férfi, asszony, kettőből lesz egy,
    Mert egyedül semmire se megy,
    Mert egyedül csak óhaj, sóhaj, baj,
    Ica rica kukorica haj.

    Ica, rica, kukorica haj.
    Élni kettesben se csupa vaj,
    Napsütésre gyakran száll ború
    És kitör az égi háború!

    Ica, rica, kukorica haj,
    Ha haragszol, megbékülsz hamar,
    És utána édesebb a csók,
    Hogyha durcás ajkaddal adod!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: [Szeretnél élni kék hullám alatt…]

    Szeretnél élni kék hullám alatt
    és hajókázni Némo kapitánnyal?
    Mély tenger ismeretlen csábu mélyén
    szemlélni sok csodát: kövér halat
    aranykigyót, fejlábu szörnyeket
    rejtelmes formát, tajtékot, tarajt,
    virágot, mely, megnézve, mégis állat
    sok nagy halat: sok néma kis hal átkát
    tengeri pókot, polypot, tünő
    aranyzöld foszlányt, csillogó korált,
    csillogó korál cifra palotáit?
    szeretnél járni kék hullám alatt?

    Tengerben élünk; – mert mi más e lég,
    melyet beszívok, mely köröttem árad

    • felnézek: látom; mozdulok: megérzem –
      az ég – a szél – mi más e kék özön,
      e légözön, (többször szelíd, de néha
      orkáni vad, s hideg, s meleg) mi más
      mint a titáni térnek óceánja?
      melynek lakója s útazója, én
      elemnek érzem, melyben élek és
      melyben halok s mely nélkül meghalok.
      Ez óceánban nézz körül ha vágysz
      szemlélni sok csudát: kövér halat
      aranykigyót, fejlábu szörnyeket
      rejtelmes formát, tajtékot, tarajt
      virágot, mely megnézve mégis állat

    s sok nagy halat: sok néma kis hal átkát
    tengeri pókot, polypot, tünő
    aranyzöld foszlányt csillogó korált
    csillogó korál cifra palotáit.

    Szeretsz-e élni kék hullám alatt?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Albert Samain: Lelkem spanyol királylány

    Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája,
    s vén várában királyi magánya úgy ragyog
    a nagy, bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
    öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya.

    Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
    skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
    s ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
    szimbólum-vadakat Vágy s Álom erdejében.

    Kedvenc apródja is van; ennek a neve: Nemrég,
    úrnőjének fölolvas, zsongító verset, halkan,
    s ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
    hogy a szók titkos lelkük lelkében kileheljék.

    S körűl királyi parkja pompázik és tenyészik,
    márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
    s lelke a csodarejtő távlatoktól boros,
    míg tekintete búsan látkörén elenyészik.

    Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
    jól tudja: ez fátum, mért volna hát a harc?
    Csak néha vet hullámot, ős, bús gúnnyal az arc,
    ha szánalom fuvall rá, mint lassú szél a tóra…

    Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
    csak néha még busabb, álmában, hogyha látha,
    örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
    s reményei, miket temetnek mély habok.

    Csak súlyos bíború estén sóhajt, ha nézi
    a fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
    ó pompáját: keskeny kezet, halovány arcélt,
    mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.

    Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
    szétszórja, s bánata gyors víziókba csap:
    dús sugárkéve éri – dicsőség? vagy a nap? –,
    s fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubinját.

    De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát,
    s rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
    távolról hallja csak, mint tenger moraját,
    s búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.

    Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
    itt a Holt Városok fátylas nemtője űl,
    s át nesztelen ajtókon s termein egyedűl,
    titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.

    Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva,
    s ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
    a Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
    öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya…

    Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája…

    (Tóth Árpád fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Fáradtság

    Ki a Betűk veszélyes menetét
    vezeted e labirint papiron, hol
    se jel, se korlát s régi nevedet már
    restelled ihlető Véletlen ingyen
    hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
    ujját dajkálja: minden mozdulat
    anyja vagy és cinkos sugója e
    föld forgó-színén. Te diktálod azt a
    lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
    regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
    vagy siratott sugalmad söpri el
    vagy hozza helyre mit a siket Ész
    homlokunk padlásszobájában ülve
    értetlenül kitervelt. Belzebub
    és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
    fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
    vakok legyünk; vagy bokros őrület
    paripáján röpítesz ismeretlen
    élet-tájakra. Engem is milyen
    tájakra vittél, mily sohase-vélt
    szökéseket büvöltél inaimba,
    mily lengésekre lökted rest karom,
    hogy magamnak látvány és csoda lett
    amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
    vagy a váratlan kedves társ kezét
    hirtelen megszorítva, életet
    s jövőt pecsételt. És kiállitottál
    világ elé, magasba, s ajkaimra
    oly szókat adtál, hogy álmodva sem
    mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
    ébredve és vénen és meredélyek
    fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
    amint susogó hangod távolodni
    s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
    maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
    menj, hadd pihenjek, itt az este már!
    Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
    lelkem köré a puha nyugalom
    óvó kendőit. Minden mozdulat
    ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
    új meg új pőreséggel. Engem is
    addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
    meztelenebbül állok itt – de ez
    nem a boldog bujaság diadalmas
    meztelensége már, hanem a gyertyás
    korbácsos üngös penitencia
    szégyenkező és fájó hősisége.

    Forrás: Lélektől lélekig