És minden dolgok mélyén béke él,
és minden tájak éjén csend lakik,
s a végtelenség összhangot zenél,
s örök valók csupán mély álmaink.
És minden bánat lassan béke lesz,
és mindenik gyötrődés győzelem,
s a kínok kínja, mely vérig sebez,
segít túllátni a szűk életen.
Testvéreim: a boldogság örök,
s e tájon mind elmúló, ami jó,
s az élet, a szép, nagy processzió,
mely indul örvény és sírok fölött,
az égi táj felé tart csendesen,
s egy stációja van: a végtelen.
Forrás: Lélektől lélekig
Eső esik,
esik az eső,
mintha
opál gyöngyök
hullanának
az ég
fekete kötényéből.
Esik az eső,
esik,
esik,
esik.
Forrás: Lélektől lélekig
a fénynek különös színe volt,
mint utolsó hangnak egy szerelmes dalban,
különös teret teremtett,
ahol a dolgok élénkek és kikerülhetetlenek:
egy másfajta zöld, mint az ajtóm előtti
sövény zöldje, nekiütődött a sápadt falak
türelmes fáiba,
a lekaszált pázsit rózsaszínjébe
beszivárog (most éj van)
a csöndhegyekbe.
egy madár néha trilláz,
ahogy mindig is.
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Lajosi Krisztina)
Hópelyhek az én álmaim,
fehérek, halaványak,
néha eltűnnek-foszlanak,
alighogy földre szálltak.
Hópelyhek az én álmaim,
fenn zizegve zenélnek,
szelíden, árván, félszegül –
meg ne lássa az élet!
De néha szél jő hirtelen,
jőnek kemény fagyok,
s az ártatlan sok hópehely
vésztjóslón kavarog.
Akkor halomba hullanak,
mint kísértetek nőnek,
s leplük végül elég a föld
felére szemfedőnek.
És akkor, mintha Istenük
örök párbajra hívnák:
a feneketlen mélybe lenn
döngenek a lavinák!
Forrás: Lélektől lélekig
Csak lassan múljék, sok időm legyen
fölkészülni: maga a készülődés
az is jó, s készen lenni jó ugyancsak.
Évente több a vendég messziről
s közelről egyaránt, illik tanulnom,
hogy valóban tisztességgel fogadjam
a társaságot.
Nem csekély dolog,
hogy gyermekcsapatoktól vénekig
annyian érkeznek, nem is tudom,
élők-e még mind, mert mind élni látszik,
s mind jókedvű és jóakaratú,
az ünnep örömétől csillogó.
Csak lassan múljék, hisz jobb is talán
a várás, mint a beteljesülés.
Advent… Ó, mennyi holmimat kinőttem
s ledobtam… ezt még nem, sőt még nem is
kényelmetlen… Érzelgősség? Öregkor?
Fehér a kert, áldom, fehér a város,
áldom, s elindulok titokzatos ösvényeken
(kint? bent? milyen irányban?)
jutok melegbe, fenyőszagba, gyertya-
fénybe, s remélt ajándékokhoz is.
Fehér a kert, a város is fehér,
s elindulnak szintén felém seregben
lábak és tárgyak. Advent. Nem tudok
semmit, de mindent könnyen elhiszek.
Kell a meglepetés, kell, kell az ünnep.
Forrás: Lélektől lélekig
mintha csak átutazóban,
időlegesen
megszállva egy-két napra
egy olcsó vidéki szállodában
úgy élek itt,
mintha csak idevetődtem volna,
s valami csatlakozásra várnék,
ami egyre késik.
ténfergek a hajnali ködben,
kiismerhetetlen torlaszok,
csapdák és indulatok között,
meg-megújuló reménykedéssel mégis:
az emberi mértékkel mérhető élet
valahol itt lapulhat,
karnyújtásnyira tőlem.
Forrás: Lélektől lélekig
Színesbőrű testvéreim, szelíd fák,
mutattok olyan egyszerű,
gyönyörű példát!
Ág ággal, egymásba fogódzva
akácfa, bodza,
fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
négerfa: büszke ében –
harag nélkül minden egy sorsúval
éltek e közös ég alatt
egyforma fényben.
Az izgága szél hiába szaval,
uszít zsarnok vihart –
törvénytudók, ti,
akácfa, bodza
ág ággal egymásba fogódzva,
fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
négerfa: büszke ében
harag nélkül minden egy sorsúval
éltek e közös ég alatt
egyforma fényben.
Forrás: Lélektől lélekig
Testvéreim, farkasok, gyönyörű leopárd,
foltos hiéna, bátyám és rokonaim mind,
páva, cifra kuzin, nagynéném, zöld papagáj,
otromba, bölcs elefánt, mókás maki, bánatos marabu,
elbujtam itt a bokorban, hagyjatok egy kicsikét,
a Bozót Törvényét jól ismerem én,
kutyával ugatok, üvöltök a sakállal,
de ez most nem szemeteknek szól,
mindenre könyörgök!
Friss koncot hagytam a tisztáson, rágjátok le sietve
(mindjárt jövök én is), csak ezt a pár jelet itt
hadd karmolom csorbult körmömmel a barlang sziklafalába,
hogy visszataláljon százezer év múlva eltévedt utódom.
Magamban hadd makogok, hadd hallja fülem csak
a hangot, a hangot, a tompa zörejt, mit a Lélek
szorít ki, belülről, kifelé fordult zabáló bestiaszámon.
Valami van itt, valamit szimatolok,
amivel együtt ketten vagyunk csak égi vizen,
vízi mezőkön –
önmagam és én – én és ő – apja nem én
vagyok – s ő mégse apám.
Van valami, más, mint az a Törvény,
van Valaki, kit nőstény nem szült, hím sose nemzett,
nem anyaméhből származik, itt születik most
makogó két vastag, cserepes ajkam
kínjában széttárt nyílása közül,
buggyanó könnyek magzatvize mellől,
ahogy előrebukó torokkal
hörgöm el az új jeladást: is-ten…
is-ten… is-te-nem könyörülj!
Forrás: Lélektől lélekig
Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszínű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd,
és sírt oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a füzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát,
s a nap nyilait, melyek bíborozták
a sok rózsát, elfödte csöndesen,
a sok nagy, sápadt rózsát a vizen.
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Szabó Lőrinc)
Sirassátok, ti férjek, azt,
ki nektek gyakran bésegített;
mert azt, ki hetekig elmaradt,
nem hiányolták nejeitek.
Ti meg, mauchline-i kicsikék,
ha iskolába mentek,
ne tapossátok sírja füvét,
mert ő volt tán, titeket ki nemzett.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Israel Efraim)
Robert Burns, Egy mauchline-i jómadár sírverse, humor, irónia, házasság, csibészség, skót költő
Kattints a címre a teljes vershez!
Mauchlinei férjek keseregjetek,
segítőtök buzgó volt, nem titok;
míg ti heteken át távol keltetek,
nem búslakodtak asszonyaitok.
Mauchlinei lurkók, ha tudtok,
iskolába jövet-menet közös tisztelettel
füvön át könnyedén járjatok,
tán apátok az itt fekvő pernahajder.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Répás Norbert)
Megjegyzés:
A „pernahajder” a német Bärenhäuter (medvebőrös) szóból ered, amely az „auf der Bärenhaut liegen” (lustálkodik) kifejezésből vált ki. A szó története egészen Tacitus Germania című művéig vezethető vissza, ahol a germánok békeidőbeli henyélését írja le.
