https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Ana Blandiana: Esőbűvölő

    Szeretem az esőket, szenvedéllyel
    szeretem őket,
    A dühöngő és a csendes esőket,
    A szüzies záport és a féktelen asszonyos zivatart.
    A felfrissítő esőt és a végnélküli
    elálmosító kopogást.

    Szeretem az esőket, szenvedéllyel
    szeretem őket,
    Szeretek hemperegni hosszú szárú
    fehér füvekben,
    szeretek letépni és fogam közé
    venni egy-egy szálat,
    hogy megpillantván ilyenkor,
    elszédüljenek a férfiak.

    Tudom: csúnya dolog ezt mondani:
    „A legszebb asszony én vagyok”.
    Illetlenség, s talán nem is igaz.
    De mikor esik,
    Csupán akkor amikor esik,
    Engedd kimondanom e bűvös szavakat.

    „A legszebb asszony én vagyok.”

    A legszebb asszony vagyok, mert eső zuhog,
    És fénylő rojtjai csillognak hajamban.
    A legszebb nő vagyok, mert szél fúj,
    És kétségbeesetten vergődik szoknyám,
    hogy eltakarja térdeimet.

    A legszebb asszony vagyok, mert te messze vagy tőlem,
    És én várlak,
    S te tudod, hogy várlak.

    A legszebb asszony vagyok és mégis várlak,
    Mert tudok várni.

    És az elhaladók az esőből szippantják fel az illatot.
    Ilyen esőben villámcsapásként sújt rád a szerelem.
    Itt minden ember szerelmes,
    És minden ember belém szerelmes,
    És én várok rád.

    Csak te tudod egyedül,
    Szeretem az esőket, szenvedéllyel
    szeretem őket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: Kívánságaim

    Mosolyogj az égre, hogy a nap sugarában megláthassalak…
    Nevess a szélbe, hogy amikor arcomhoz ér megérezhesselek…
    …és gondolj rám, hogy érzéseink találkozhassanak….

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Szólongatás

    Harmatcseppé válik szájadon a szó.
    Azt mondod: fa –
    és erdőstül állnak elibém a fák.

    Azt mondod: kő –
    nem aszfalt s nem beton,
    de szikla szúr a víz alatt.

    Azt mondod: rét –
    és lassú buborékkal
    gyöngyök és gyűrük szállnak fel a mélyből.

    Azt mondod: szép –
    és tulipánt hajt a hajnal
    s kötényünk megtelik kankalinnal.

    Azt mondod: én –
    és sápadt tűzben égsz,
    mint nyári délben gyújtott gyertyaszál.

    Azt mondod: nyár –
    és gyíkok lihegnek forró köveken,
    kisül a földből a virág-gyökér.
    És illattal pupozva a Tejúton ballag
    egy júliusi szénásszekér.

    Azt mondod: ősz –
    és áfonyával telik meg harminc szőlőskosár.

    S mikor már majdnem minden elfogyott:
    piros pecsét van a szájad helyén,
    mikor a nevemet lassan olvasztgatod.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: Midőn rám leltél

    Midőn rám leltél, kedvesem,
    kicsiny voltam, szerény,
    és mint egy hárság csendesen
    beléd virultam én.

    Kis lényemnek név sem jutott,
    de bennem nőtt a vágy,
    míg szóltál: már oly nagy vagyok,
    név nem foghatna át.

    S én, mint akit május, mitosz,
    meg tengerár tetéz,
    lettem újborként illatos,
    a lelkeddel nehéz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Áldott szédület

    A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
    szorong a száj, remegve egyre szédül,
    mint szélhimbálta, imbolygó virágban
    a léha szív, és mintha súlyos áram
    érintené, alél a test, s a szem már
    a drága szempár csak mereng a csöndben,
    mint ismeretlen tengerfenéknek alján
    két gyöngyszem.

    Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
    míg oldja-bontja zászlóját a láz,
    hogy mint a szél, a szálló angyalok,
    sehol se, mégis mindenütt vagyok,
    hogy szinte már szeráfi lendülettel
    csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
    mint angyalok, kik parttalan terekben
    keringnek.

    S már nem lehetne könnyed metszeten
    se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
    az idegekben érlelődő halál
    árnyalja kezem tartását s a szám.
    S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
    ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
    égessen át, hogy csontomig lehasson
    a varázs.

    A drága, drága révülés, amelyben
    mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
    hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
    mint csillagok közt hulló csillagok!
    Csak mély verése ér most, mint a tenger,
    a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
    ha sírok is, mint sír a tengerekkel
    a kagyló.

    Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
    és máris részeg tőled minden érzék,
    kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
    hozzám találsz az áldott szédületben,
    hogy többé semmi – ugye – nem szakít szét?
    mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
    egymásba, egymásnak felelve, mint két
    tiszta sor!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Török Sophie: Csillag-üzenet

    Még eligazítom gyűrt párnák közé zsibbadt
    testemet, s félretéve könyvet és papírt,
    éjben virrasztó lámpámat eloltom.
    S szobám, mint durván meglékelt hajó,
    elmerül egy pillanat alatt, egyetlen
    mozdulat letörli a némán álldogáló
    bútorokat.

    De mint gyors varázslat:
    az elmerült világ helyébe derengő
    ablakot vetít láthatatlan falamra
    a másik pillanat. Mint filmen nappalt
    az éj – úgy váltja sebesen a világ
    káprázó képeit – meglátom a sápadt,
    gyöngyszínű eget, ablakkeretben
    egy ágaskodó hegynek fekete csipkehátát,
    barna fák árnyékát látom az égen
    felmerülni és álomba süppedt háztetőket.

    Egy cseppnyi csillagot is látok!
    Ó, szép kis csillagom! köszönöm,
    hogy nehéz magányomban megtaláltál!
    hogy tiszta szemeddel szorongó
    szemembe néztél, s hunyorgó égi
    fényjelekkel biztató hírt küldesz hozzám
    Istennek bezárt országa felől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Hurok-szonett

    Erdő vagyok – eltévedek magamban,
    gyökér vagyok – nyakamra hurkolódom,
    a kéklő, fulladásos alkonyatban
    vagyok s leszek, de nem tudom, mi módon.

    Hold-fűrész tép belém, porom szitálja
    kiszáradt zápor, elfogyok zihálva,
    ki árnyaim a föld könyvébe írtam,
    a levelek szemét vörösre sírtam.

    S nem könny szememnek ezre hull a tájra,
    parázsló csont vagyok, s min ég: a máglya,
    voltam s leszek, de nem tudom, mi módon,

    a fulladásos, kéklő alkonyatban
    gyökér vagyok – nyakamra hurkolódom,
    erdő vagyok – eltévedtem magamban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Boda Magdolna: (vissza)

    A tündérek birodalmából érkeztem ide.
    Ide, a sárkányok, boszorkányok,
    gyötrelmes hétpróbák
    világába,
    és már nincs hova
    hazamennem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Marin Sorescu: Ikaruszosdi

    Végigkoldultam a madarakat,
    mindegyiktől kaptam
    egy tollat.

    Egy hosszút a sastól,
    egy pirosat a paradicsommadártól,
    egy zöldet a kolibritől,
    egy rikácsolót a papagájtól,
    egy ijedtet a strucctól.

    Hej, micsoda szárnyakat csináltam magamnak!
    A lelkemre csatoltam,
    és felszálltam.

    Magasat röpültem, mint a sas,
    pirosat röpültem, mint a paradicsommadár,
    zöldet röpültem, mint a kolibri,
    rikácsolót röpültem, mint a papagáj,
    ijedtet röpültem, mint a strucc.

    Hej, micsoda istenit röpültem!

    Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Balogh József)

  • Harsányi Lajos: Nem kötök békét

    Nekem nem voltak harcaim az Istennel soha.
    (Fiú az apja ellen hogy is fogna fegyvert?)
    Kedvence voltam mindig, s akkor is rajongtam érte,
    ha rosszaságomért olykor kegyetlen megvert.

    De minden mással nagy csatákat vívtam én.
    Minden barátom s minden ellenségem tudja,
    hogy fákba rejtett robbanó bombákkal
    volt végig rakva életem kegyetlen útja.

    A sok-sok harc után rájöttem végre most már:
    nem volt ellenségem tulajdonképpen senki,
    ajnározott a föld, e mézesmellű barna dajka,
    s nem néztek engem még a mennyek pitvarából sem ki.

    Üzenem hát mindenkinek: a földnek és a fának,
    a dörgő napnak és a mályvaszínű holdnak,
    békét kötök velük, és szívből megbocsátok
    mindenkinek, kik velem egykor harcban voltak.

    Békét kötök nagy ellenségemmel, a gyors idővel,
    ki homlokom virágait kegyetlenül letépte,
    ki szeretett, vagy sanda szemmel nézett,
    s titkon osont mögöttem könnyű macskalépte.

    Békét kötök a széllel és a kénszínű viharral,
    a pávakék esttel, mely méla csendet mímel,
    a jóval, rosszal, minden széppel, rúttal,
    békét kötök baráttal és az ellenségeimmel.

    Csak egy valaki aggaszt most is szüntelen még,
    ki néha mint az ördög, néha mint az angyal,
    s míg minden fegyverét nem rakja lábaimhoz,
    nem kötök addig békét – önmagammal.

    Forrás: Lélektől lélekig