https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Rejtő Jenő: Az új dalokhoz

    Az új dalok fülembe csengenek
    Már nem hallom a régi éneket
    Az új dalokban száz vágy muzsikál
    Az új dalok termője a halál.

    Ha cseng a sok új szép melódia
    Őbennük sír az új kor korcs fia
    Őbennük sír az új kor korcs fia…

    S mily szépek mind a forró új dalok
    Mily lázas lüktetők, mily csábítók
    Hozzád simul és lágyan hízeleg
    Könnyes melódiák megejtenek.

    Koszorúk ők a bűnös éjjelen
    A hajnalon, mely sápadt fénytelen
    A hajnalon, mely sápadt fénytelen…

    Csak szól csak szól a szép új muzsika…
    Mint temetési harangok szava.
    Beléfulnak a könnyes nappalok,
    Meghalnak… lassan csak az éj ragyog…

    A buja vágyak lázas éjjele…
    És befedi a csábos új zene…
    Befed mindent a csábos új zene…

    Ha csendesül már az új muzsika,
    Kiégve fáradtan megyek haza.
    A sápadt égen csillag nem ragyog,
    Elhallatnak a lázas új dalok,

    Beteg megtört szemem elszendereg…
    S felcsendülnek a régi énekek,
    Az egészséges… régi… énekek…

    Forrás: rejtovilaga@protonmail.com

  • Garai Gábor: Fölötted egy csillag

    Mert nem egyszerre járja át
    a boldogság a testet:
    előbb csak a tekinteted
    száll a tárgyakra vissza,
    s derengő emlékeidet
    kezded megint szeretni.

    Aztán a puszta levegőt
    zamatosabbnak érzed,
    s hosszan, türelmesen figyelsz
    mások nehéz szavára;
    utóbb, ha egymagad vagy is,
    nemcsak magadra gondolsz,
    s rövidülnek bár napjaid –
    a jövővel beszélgetsz.

    S lassan otthon érzed magad
    szerveid vadonában,
    felejted beteg csontjaid –
    életed végtelenség.
    Megállsz a földön, rengeted –
    nem fordul ki alólad;
    és egy jószóra fölrepülsz
    a villogó egekbe.

    Pedig nem történt semmi más,
    csak a rend helyrezökkent:
    kerengtél árván, céltalan
    a gomolygó sötétben,

    s fölötted egy csillag kigyúlt –
    nyíló arany pupilla –,
    beragyogta a létezés
    megtestesült csodáit;

    lombokból lugast kerített
    a füstös városoknak,
    kicsalt egy röppenő mosolyt
    a csüggedt emberekből;

    elhívta tévelygő szíved
    az úttalan utakról,
    testvéreire mutatott
    a vad testvértelennek;

    s mert másban lelsz magadra csak
    – értette ő a titkod –,
    most benned él, s te benne élsz,
    egybe-szőtt csillag-ábra;

    s tudod, már többé nem hagy el
    tündöklő tisztasága.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Magda: Hinni

    Hinni szeretnék a kimondott szóban,
    Hinni az emlékekben, egy régi fotóban.
    Hinni szeretnék egy darabka kőben,
    Egy száraz faágban, vagy épp zöldelőben.

    Hinni szeretnék a könyv betűiben,
    A madarak dalában, a tiszta levegőben,
    Hinni a szóban, a segítő kézben,
    Hinni szeretném, hogy van miben hinnem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reviczky Gyula: Az erdő

    Szeretem fáid zizzenését,
    Rejtelmes árnyvilágodat.
    Ha elgyötört a gond, a kétség,
    Hűn őrizték meg titkomat.
    Szívemnek rejtett gerjedését
    Fűnek-fának ki nem beszélték.
    Erdő, te jó vagy s részvevő:
    Rejtsd el, ki bús és szenvedő.

    Beh jó sötétzöld fáid árnya,
    Ha izzó égről tűz a nap
    Ha meg vagy sértve, megalázva:
    Pihend ki erdőben magad.
    Oh mert a harcz, a földi lárma
    Elnémul e zengő magányba’,
    Ahonnan mit se lát szemed,
    Csak szelíden kéklő eget.

    Szellőtül ringó kebeledre
    Boruljon, ki magányt óhajt.
    A fák pajzánul enyelegve
    Gúnyolnak itt minden sóhajt.
    Kinek nem jő meg itt a kedve –
    Már élve holt, el van temetve,
    Ki téged, erdő, nem szeret:
    Még nem örült, nem szenvedett.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Weöres Sándor: Csillag (Az ablak négyszögében)

    Az ablak négyszögében
    csillag alvad
    fekete égen

    egy percet megformál a tompa fény

    sötéten áradnak a fák
    lombban messzi tenger énekel
    a szél függönybe döfi homlokát

    zárt perceden kívül
    csillagod elragad

    a kerten tajtékozva átfolyik a végtelen

    de a szobában összegyűlt a tér
    sarkokban elmerül

    karszék piros hajlásain
    átlátszón szétterül

    mosdókancsó indázó kék nyakán
    egyhelyben fölrepül

    gyűrűd az asztalon
    gyertya mit nem lehet eloltani

    a szigetet paskolja az éj

    tárgyak hullámverését
    süket héjukban hallani

    ablakkeretben alvadón
    mélybe csügg a szomorúság

    te mennyek ábrás könyve
    a teljes fényű ősi létben
    érintésre becsukódtál

    de szemem tovább fut a fedélen
    ahogy e csillag vándorol
    sok éve előtti sugarában
    pillantás parttalan ürébe

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szép Ernő: Felhő

    Megláttam egy felhőt
    Szép viola felhőt
    Olyan volt, olyan volt
    Mint a boldog álom,
    Szoboszlai kenyér
    A hetivásáron,
    Gyenge domb a pusztán,
    Koszorú a bálon,
    Olyanformán felhő,
    Olyan teljes forma,
    Mint az a te orcád
    Teljes Magyarország.

    Néztem azt a felhőt,
    Halványodó felhőt,
    Megállottam, néztem
    Odafent az égen,
    A rózsás, a füstös
    Alkonyatvidéken,
    Úgy fájt az én szívem,
    Ahogy nem fájt régen,
    Nézetem, azt a felhőt,
    Míg a magas szelek
    Széthúzták, elhordták,
    Volt, nincs Magyarország.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: Élet vagy halál!

    (Pest, 1848. május 16.)

    Nagy idők jönnek, nagy idők!
    Szent a czél, melyre vívni kell.
    Fel a fegyverre, nemzetek,
    Ki a hazáért élni mer!

    A kor, mely mostan születik,
    Vérben, viharban születik,
    De a szabadság gyermeke,
    Szenteljük életünk neki!

    Vagy élet, vagy halál! nincs más;
    Középút mostan nem létez.
    A kocka el van vettetve,
    A sors kezünkre fegyvert tesz.

    Megmérkőzünk a zsarnokok
    Világrengető hadival,
    S vagy láncainkat törjük el,
    Vagy minket tör el a halál.

    De nem, nem! minket nem tör el,
    Bár százszor annyian vannak;
    Az igazság és a szabadság
    Istenei velünk laknak.

    Ők vezetnek harczainkon,
    Ők adnak erőt karunknak,
    S az elnyomók sötét várai
    Lábaink alatt omlanak.

    Ez a föld, melyen annyi bú,
    Sötétség s láncz csörgése volt,
    Ez a föld lesz a boldogság,
    A fény, a szabadság-honolt.

    Itt fogunk élni szabadon,
    Szabadon, mint a madarak,
    Kik a felhők között fönn az
    Égen szabad fészket raknak.

    S ha meg kell halni: meghalunk,
    De a halálunk szép leszen;
    Nem rabszolgák gyanánt fogunk
    Elhullni a csatatéren,

    Hanem mint hősök, kiknek a
    Sírhalmaik is fénylenek,
    S kiknek neveit áldva fogják
    Említeni a nemzetek!

    Fel hát a szent háborúra,
    Magyarok, kik még éltek itt!
    Mutassuk meg a világnak
    A régi magyar erejét.

    Győzzünk vagy haljunk! de ha már
    Meg kell halnunk, úgy haljunk meg,
    Hogy a világ bámulja a
    Hősök utolsó tetteit!

    Forrás: Petőfi Sándor összes költeményei / MEK

  • Tóth Árpád: “Szent őrületben…”

    “Szent őrületben a költő szeme…”
    Hogy is mondá a régi mester, Shakespeare?
    Az én dalomnak fáradt üteme
    Szent őrületben felszárnyalni nem bír.
    A lantom gyönge, vagy a hitem-e?
    Nem ül ki ihlett homlokomra szent pír,
    A finoman hajlított halk rimek
    Horga a mély fölött gyáván remeg.

    Zord partokon ül s didereg a horgász,
    Arany halak, suhanó aranyversek,
    Hol késtek? Zúgó világtenger-morgás
    Vad hangjai szelíd zenére nyersek,
    Szédít a szörnyű világörvény-forgás,
    A lázadt habból ferde szörnyek kelnek,
    Világnyelő, roppant Leviathán…
    Szigonyt rávetni ki volna titán?

    Késő utód, ki versem olvasod majd,
    A bús partról búsan köszöntelek,
    Az orkánból feléd küldöm a sóhajt,
    Búgó csigát, mit a vad ár kivet,
    Ó, tartsd füledhez, lesd ki a búgó jajt,
    És kétszeresen örüljön szived,
    Örülj, hogy szebb kor habja mossa térded,
    S örülj, hogy őrült búnkat meg se érted.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Fejtörő felnőtteknek

    Tudod-e, ez mi?
    Jó torna eszednek:
    asztalt terítenek,
    asztalt leszednek.

    Haladnak az utcán,
    feküsznek az ágyon,
    mint pille cikázik
    fejükben az álom.

    Karjuk követ, ércet
    izzadva vonszol,
    sürgöny fut az éjben,
    vad telefon szól.

    És csönget az ajtón
    az orvos, a lázas
    szerelmes, a postás,
    a koldus, a gázas.

    Fejjel nekimennek
    a hetyke tavasznak,
    harcolnak azért is,
    ordítva szavaznak.

    Bölcsőt tologatnak,
    megcsendül egy ének,
    már vége a dalnak,
    bámulnak a vének.

    Csókok ligetében
    örvény köde nyildos,
    és ölnek, ölelnek,
    te drága, te gyilkos.

    Nem látni a végét
    a hosszú menetnek.
    Kacagnak-e ottan,
    vagy talán temetnek?

    Egy kis vidámság,
    sok-sok sóhajtás.
    Sejted-e már mi,
    pedzed-e, pajtás?

    Nincs nála nagyobb jó,
    mert ez a kincs.
    Úgy hívják: élet.
    Értelme nincs.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dutka Ákos: Haza kell mennem……

    Haza kell mennem, – a földem izent.
    A földem: a váradi nagytemető;
    Haza kell mennem: apáink sírján
    Inog a fejfa, mozdul a kő.

    Anyánk házában idegen nóta,
    Bujdosó koldus az árva húgom…
    Haza kell mennünk, a földem izent,
    Ha oda veszünk is a vándorúton!

    Szálljon elém e vádoló ének
    Lázadó kínnak, sajgó kelésnek,
    Hódító hordák utjára fekvő
    Rejtett kígyónak, meztelen késnek,

    Menj haza lelkem bolygó lidércnek:
    Magyar lelkekben lobogó tűznek;
    Anyám szavával holtig daloló,
    Menj haza, ha százszor visszaűznek.

    Vidd dalom, vidd a szó nyilait,
    Hogy irdatlan éjen súgva suhogjon
    Fekete versek tört ütemén,
    Fáradt szíveken szüntelen doboljon.

    Vidd dalom, vidd a szó parazsát,
    Hogy millió testvér lelkein égjen:
    Sírjon, sikoltson alatta a kín
    Ezen a hosszú elátkozott éjen.

    Haza kell szállnod: parancsol a föld,
    A lázadó váradi nagytemető;
    Haza kell mennem: apáink sírján
    Inog a fejfa, mozdul a kő.

    Anyánk házában idegen nóta,
    Bujdosó koldus az árva húgom…
    Haza kell mennünk, hallod-e testvér,
    Ha oda veszünk is a vándorúton.

    Forrás: Szeretem a verseket