Fent a hegyen már hó fehérlik;
idelenn tompa szürkeség.
Önmagát vallatja a lélek:
mérgekkel ölnek – élsz-e még?
Feledni a feledhetetlent
megtanít-e a kábulat?
Saját mélységedbe temetnek,
akár a kiapadt kutat.
És lényeged helyett marad csak
a létezésnek látszata:
kezed, lábad s zengő szavadnak
kopár visszhangja tér haza.
1974
Forrás: garaigabor.wrm.hu
Ez a két szem most már csak befelé néz,
mély kút víztükrén gyűrődik amit lát:
űzött erdők, rom-arcok, nedve-szítt fák,
hold-ösvényen ellovagló kisértés.
Ez a két szem most már csak befelé lát;
mint hályog fagy rá kívülről a nézés:
növényi összeomlás, tárgyi vérzés
írja köré az enyészet karéját.
Ez a tekintet foglya önmagának;
tombol, mintha rácsok közt kerengne,
láthatára földtől az ég felé dől.
Tulajdon testébe maró rab állat,
vergődik, mintha még esélye lenne…
Ki bocsátja szabadon végzetéből?
1973
Forrás: garaigabor.wrm.hu
Csontváry cédrusára
Ha ki fának rendeltetett,
erdőben kell éljen.
Magányos fán vihar fészkel,
villám ül hegyében.
Ahány gallya, annyi néma,
görcsös jajgatása;
álló sírját állhatatos
gyökere megásta.
Mozdulatlan, mint a bálvány,
gyér lomb szikár foglya,
vedlett törzse csak mihaszna
erényét ragyogja.
Dögmadarak elkerülik,
víjjog némasága;
maga termi keselyűit
önemésztő ága.
Ha ki fának rendeltetett…
Magányos fa, dermedt,
ágas karó, irgalmatlan
ég aljába vertek.
Magányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erdőt,
az hagyott el téged.
1973
Forrás: garaigabor.wrm.hu
„ki méltó látni a csodát,
az a csodát magában hordja.”
(Babits)
Aki méltó – magában hordja
a szépet s az álmélkodást;
tulajdon visszfényét ragyogja,
magától kér feloldozást.
Aki méltatlan, ki e földi
lét törvényének rabja csak,
magában nem tud tündökölni,
s lerogy saját súlya alatt.
De fölkél, ha más terhe nyomja –
emeli vállát – s szárnya nő.
Szerelmét lánggal lobogózza,
s megőrli szívét az idő.
1974
Forrás: garaigabor.wrm.hu
Álmodj egy szép világot
hol a tenger a fény,
ott hol a béke az égig ér…
Álmodd,
hogy a szeretet örökké él,
a szívedben derű, és senki nem fél…
Álmodd,
hogy az álmaid valóra váljanak,
és elkerül minden,
mi szívednek fájhat.
Forrás: agfalva.lutheran.hu
Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.
Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.
Mint fösvény eltünt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.
És meg is lelem egy napon
az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
meg ismerőseim.
Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám –
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.
Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.
Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
ki retteg boldogan.
És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen…
Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.
Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem.
Forrás: Szeretem a verseket
Medárd nekünk megártott,
alaposan bemártott,
három hete csak zuhog,
ázik a bab s a murok,
petrezselyem zöldje is
és a holtak földje is.
Ázik, ázik a búza,
fejét a víz lehúzza,
beillene zsenge nádnak:
bokán fölül vízben állhat…
Medárd, Medárd, habókos,
hol a selyemlepke most?
Hol a futó gyíkocskák,
kik a kertem csíkozták?
És a fácánkakas hol
prüszköl, krákol, gyalogol?
Esik, esik, csak esik
kisestétől reggelig,
mintha csőrepedés volna
fönt az űrben, s reánk folyna:
vagy mintha egy szálló tenger
vándorolna fölöttünk el,
s hullatná a fölösleget,
eláztatva földet, eget.
Forrás: Szeretem a verseket
Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.
Szivárványos lágy ezüstből
Légyen fonva minden szála,
Szőjétek a tündérfátyolt
Szép leányom homlokára.
Napraforgó palotámba
Szombat este készen várom
Lenge fátyolt – mert menyasszony
Kis leányom, szép leányom.
Százezer pók nagy serényen
Fátyol vékony szálát fonja,
Nagy szövő szék – széles tarló
Vékony szállal már bevonva.
De nem tudják össze szőni,
Mert a szálat minden éjjel
Irigy csintalankodással
Hűvös szellő tépi széjjel.
Lágyan össze gombolyitja,
Röpiti a tarlón végig,
Föl egész a napsugáros
Kékben uszó magas égig.
Kékben uszó magas égen
Fehér szálak megragadnak,
Foszlányos kis felhő képen
Távol kékben fenn maradnak.
Napraforgó palotában
Szép menyasszony mindig várja
Hogy a fátyolt, lenge fátyolt
Homlokára tűzi párja.
De ellebben minden éjjel
Fehér fátyol, lenge fátyol,
Tépett szála játszik, csillan
Széles tarlón közel, távol.
Forrás: Szeretem a verseket
„A nő olyan, mint egy költői hasonlat. Ha szép, akkor az sem baj, ha nincs semmi értelme.”
Forrás: Piszkos Fred közbelép
Ki a végtelen semmibe
Zuhan egy pont az űrbe le
Körül a néma némaság
Végtelen könnyű tisztaság
A nap forog szép fényesen
Fenséges csendes végtelen.
Nincs tér anyag és nincs idő
Egy perc vagy óra sosem jő
Sok bolygó csendesen suhan
Minden kihalt és hangtalan…
Egy pont suhan az űrbe le
Örökre ki a semmibe…
Nincs célja útja semmi sem,
Csak zuhan, zuhan sebesen.
E kis sötét anyag mi volt
Mely most zuhan mint csöpke folt?
A föld volt egykor a neve
E pontnak ott a semmibe
Mely most sötéten hangtalan
Örökké egyre csak zuhan
Örökké egyre csak zuhan…
Egy bolygó volt a sártömeg
És laktak rajt az emberek
Kik egymáshoz örökre csak
Idegeneknek maradtak
Az éltük volt egy sárga fém
Mely mint egy láthatatlan lény
Csak pusztított könyörtelen
Az összes földi életen
És mindezek az emberek
Azt hitték, hogy ők Istenek,
Azt hitték, hogy ők Istenek…
Vakok voltak és ostobák
Nem látták mily csepp a világ
És mindaz mit építenek
Mily semmiség a semminek…
Egymást falták fel semmiért
A könny az élet semmit ért
Folyt… Folyt… a vér a földtekén
És néha éjnek idején
Míg sírt a földnek szelleme
Egy vércsepp hullt a semmibe
A földről hullt a semmibe…
Tombolt a mámor égig ért
A föld pedig itta a vért
S az ostoba vak emberek
Azt hitték már mindent lehet
Megmozdíták a földtekét
A föld elveszté egyenét
És kizuhant a semmibe
Mindig némán örökre le…
Most zuhan és nem áll meg soha
Finita la Comédia
Finita la Comédia…
1923. május 20., Budapest
Forrás: rejtovilaga@protonmail.com
