https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Balla D. Károly: Amikor Elektra megérkezett

    (egy későbbi regényhez)

    Oresztész tudta,
    hogy Elektra eljön hozzá.
    Nem tudta, mikor,
    azt sem, miről ismeri majd fel,
    Oresztész mégis tudta:
    Elektra eljön hozzá.

    Talán nem is annyira tudta, mint érezte.
    Hol ébrednek benne ezek a jelzések,
    mely ösztönök súgják oly állhatatosan
    – nem sejtette,
    de Oresztész érezte:
    Elektra eljön hozzá.

    Talán nem is annyira azt érezte,
    hogy Elektra jön el hozzá
    hiszen azt sem tudta,
    hogy Elektra létezik;
    inkább csak azt érezte,
    hogy Valaki eljön hozzá.
    Oresztész érezte,
    hogy valaki eljön hozzá.

    Talán nem is annyira azt érezte,
    hogy épp hozzá jön el ez a valaki,
    esetleg máshoz,
    de hogy Valakihez eljön
    – ez az érzése éles volt.
    Oresztész érezte,
    hogy valaki valakihez eljön.

    Nem is biztos,
    hogy épp Oresztész érezte ezt,
    lehet, hogy más.
    De hogy Valaki érezte, az bizonyos:
    valaki érezte, hogy valaki valakihez eljön.

    Mégis:
    Amikor Elektra megérkezett,
    Oresztész biztos volt benne: ő az,
    akiről mindig is tudta,
    hogy eljön hozzá.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Villámláskor

    A lélek örök, tapogató estjén
    nagy szakadékok mellett
    fekete ciprusok susognak,
    s csüggedt-vonalú szomorúfüzek
    lassú ütemre permeteznek könnyet
    a zizegő pázsitra.

    De olyankor szép, amikor vihar zúg,
    s hatalmas kézzel cibálja és tépi
    s riasztja fel
    az alvó kertnek minden álmait
    a szél,
    s a füstölő felhők fekete fátylán
    átvág a villám cikázó kígyója.

    Villámláskor:
    ózonszagú a levegő,
    s háromszor tátongóbban merednek elénk
    a mélységek és a magasságok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gabriela Mistral: Én nem vagyok egyedül

    Puszta az éj, árvasága
    vízre, hegyre ráterül.
    De én, aki elringatlak,
    én nem vagyok egyedül!
    Az égbolt is olyan árva:
    a hold tengerhabba dűl.
    De én, aki átkarollak,
    én nem vagyok egyedül!
    A világ is olyan árva:
    tespedt testen bánat ül.
    De én, aki megölellek,
    én nem vagyok egyedül!

    (Jánosházy György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Fecske

    El kéne szállni fecskemód
    csak nincsen hozzá fecskekód
    nem ismerem a jeleket
    villanydrótkottafejeket
    nem ismerem a csapatot
    amelyik eliramodott
    talán a csapat jelleme
    és kitartása kellene
    verdesni még a levegőt
    a tükörtengerek fölött
    és visszajönni ha a nyár
    megint fecskékért kiabál
    Jövök jövök! – azt mondani
    ahogy a fecskék hangjai
    Megyek megyek! – így fecsekül
    minden emberben fecske ül
    a fecskejaj a fecskekód
    el kéne szállni fecskemód.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rubén Darío: Egy asszonyhoz

    Maga-megadót ily csodásnak
    még nem láttam, ily gyönyörűnek;
    kiből hetérák heve árad
    és szent békéje ama Szűznek.

    Kínokkal és sebekkel verten
    adnám csalódott fájdalomban,
    adnám, mint csokrot, aki voltam,
    hajdani húszesztendős lelkem.

    Húsz év… Csavargó, tiszta, kincses
    éveim, ti… Talán ledérek,
    de hajh, be jól is illenétek
    bús-sötét szemű verseimhez!

    Mellünkre ül s repül serényen
    a nagy idő… Mentsége csak, ha
    fényt gyújt a nagyanyák szemében,
    s mosolygó unokáknak adja.

    Ó, szép te, tiszta, legszelídebb,
    engedd az agynak és a szívnek
    a Művészet s a vers nevében,
    hogy magasztaljon és dicsérjen,

    mert asszony vagy te, istenasszony,
    kit ringatnom kell és ölelnem,
    néznem, siratnom önfeledten,
    kit csodálnom kell és akarnom,
    vágynom és élnem és szeretnem.

    (Timár György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Puskin: A tizedik parancsolat

    „Ne kívánd a szomszédodét” –
    szól a parancsod. De, Uram, jaj,
    én sokszor nem bírok magammal,
    s szívem kegyetlen kínban ég,
    felebarátom semmi kincse
    nem vonz, ház, kert, falu miatt
    nem mar becstelen indulat. –
    Minderre hidegen tekintek;
    barmát, szolgáját is konok
    békével nézem; de ha aztán
    szolgálóját, a szép parasztlányt
    látom… Atyám, gyönge vagyok!
    S ha van asszonya, drága, friss, szép
    hús-vér angyal, földi varázs,
    akkor, óh Uram, megbocsáss,
    de csupa bűn vagyok, irigység!
    Ki fékezheti a szívét,
    ha fellobog a szenvedélye?
    Ki nem tör az ég gyönyörére,
    a szépségért ki nem eped?
    Fájok, elöntenek a könnyek,
    de tartom szentséges szavad:
    elhallgatom vágyaimat,
    bár sóvár titkaim megölnek.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Szergejevics Puskin: Nem, már nem vonzanak

    Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
    ölelkezések, a villámló kéjű csókok,
    mikor karomban a hetéra isteni
    testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
    s lázas kezeivel rámtapad, s az a gondja,
    hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza…
    De te, szívem gyermekszemű, szép angyala,
    mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
    könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
    ha remegsz és pirulsz s idebújsz a szívemhez,
    s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
    félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,
    mert áthevítelek lassankint a tüzemmel –
    és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger…

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Puskin: Szerettem Önt

    Szerettem Önt: s talán e mély szerelmem
    A lelkemben nem hunyt egészen el;
    De békéjét ne dúlja már fel ez sem;
    Nem búsítom önt már semmivel.
    Szerettem önt, némán, reményvesztetten,
    Voltam szelíd, majd féltékeny s irigy –
    Mély áhítattal, gyöngéden szerettem,
    Ég adja, hogy más is szeresse így.

    Franyó Zoltán fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fecske Csaba: Negyven felé

    Az ember így negyven felé már belátja,
    erénye talán nincs is, csupán hibája,
    tudja, megcsalta szerelme, barátja,
    s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
    többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
    Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.

    Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
    nem másítható meg a múlt, s a jövő még
    úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
    egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
    Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
    a gyerekkor még mindig miért kísérti?

    Saját arcát fiáéban újra látja,
    szereti őt, a magzatát, a barátja,
    olykor mégis mintha ádáz ellensége
    volna, az dühíti tán, hogy a helyére
    lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?

    A semmi sivatagában kis oázis
    a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
    tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
    szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
    szemében picike zárvány lesz belőled.

    Az ember így negyven felé már megérti:
    nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
    elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
    legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
    – hiszen csak az marad meg, amit másnak ad –
    mielőtt a recsegő tető rászakad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Mielőtt

    A jövőről nem sokat tudok,
    de a végítéletet magam előtt látom.
    Az a nap, az az óra
    mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.

    A sokaságban senki se keresi egymást.
    Az Atya, mint egy szálkát
    visszaveszi a keresztet,
    s az angyalok, a mennyek állatai
    fölütik a világ utolsó lapját.
    Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
    nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt
    tülekedésben
    sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
    mielőtt asztalhoz ülnénk.

    Forrás: Lélektől lélekig