Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni,
A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.
Szenvedni, s bírni, egyre bírni,
nem érni el, és sírni, sírni, elhullani,
könnyben feredni,
mindig szeretni.
Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni,
s mindig szeretni.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Akassz rám időt, mosolyt, érintést,
szeretnék végre ünnepelni.
Ülj mellém szótlanul.
Vigyázzunk egymásra –
én tudom, hogy nagyon törékeny vagyok!
Forrás: Lélektől lélekig
Farkaslélek egyesül farkaslélekkel
életünk vermében – s szállunk fel
egyként világunk kelyhére…
Falként egybeolvadnak abroncsos
szorító markú acélrácsok.
Minden egybemosódik előttem,
vakító fáradtságban már nem látok.
A világ szeme ezernyi rácsként
pillant rám, fejét leszegve.
Ezer vas határol sírva földemen,
kék váradhoz utat keresve.
A rács mögött már nincsen világ,
mi engem feléd vezetne.
Járom köröm ernyedt akaratom
roppant erejével fejvesztve.
Néha felnézek pupillám fekete
sugarú szemein keresztül,
majd megállok a kör közepén,
szívem hasadtan egyedül.
Ölelj át…
S nézd… angyalok szállnak le a földre…
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor először az utamba jöttél,
én szomorú
voltam, te pedig nevettél.
Aztán nékem lett vidám kacagásom,
s te
méláztál a virágfakadáson.
Később mindketten oly szótlanok lettünk,
sokat hallgattunk és keveset nevettünk.
És most, hogyha egymás
szemeibe nézünk,
egyszerre van könnyünk vagy víg nevetésünk.
Forrás: Lélektől lélekig
Elengednélek –
visszahívnálak –
nagy vízben vetnék neked ágyat,
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a nap, mint a végzet:
egész testemmel
égjek.
Erőt az elérhetetlen jövőt ad,
s holnapi romlása a vágynak –
darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat.
Venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.
Elengednélek –
visszahívnálak –
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnák,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.
Forrás: Lélektől lélekig
Bőrömön száradó emlékcseppek,
alkony ölén menekülő nap.
Homokváram elnyelte a dagály,
kétezer éve nem láttalak…
Forrás: Lélektől lélekig
Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltűnődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megunod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.
Forrás: Lélektől lélekig
Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll,
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.
Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég meguntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.
Mire az izzó arc lehűl,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng,
és jól esik az esti csend.
Jó így még egyszer szemlehunyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára,
s csend van. Elalszunk nemsokára.
Forrás: Lélektől lélekig
Lábon járó szomorúfűz,
Hűvösség csal, hűvösség űz,
Hűvösség űz, hűvösség csal,
Ez patakkal, az meg faggyal.
De patakra nem találok,
Mindenütt csak fagyot látok.
S patak kéne, napfény kéne,
Lehevernék az ölébe.
Megduzzadnék, mint a többi
Szerencsésebb erdőföldi.
Virágoznék, mint az égbolt,
Ha a kakas kukorékolt.
Bokrok előtt alázkodok,
Csillagokhoz fohászkodok:
Hé csillagok, jó csillagok,
Patakra már hol akadok?
Leveleim, vigasságom,
Nem ér utól bolygó lábam:
Elhullajtván vigasságom,
Marad a szomorúságom.
Forrás: Lélektől lélekig
A favágók megölik a fákat,
és nem mondják Istennek: – Bocsánat!
Olyan hangosak a láncfűrészek,
ha mondanák, úgysem értené meg!?
A fák sírnak, s rettentő haraggal
farkasszemet néznek még a Nappal
utoljára, majd recsegve dőlnek.
Azután csak ölelik a földet.
Mozdulatlan karjaikba zárva
pihen kicsi mókusok halála.
S a madarak… – Őket úgy szerettem! –
Mondja már ki valaki helyettem!
Forrás: Lélektől lélekig
