https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Csorba Győző: Ünnep előtt

    Csak lassan múljék, sok időm legyen
    fölkészülni: maga a készülődés
    az is jó, s készen lenni jó ugyancsak.
    Évente több a vendég messziről
    s közelről egyaránt, illik tanulnom,
    hogy valóban tisztességgel fogadjam
    a társaságot.

    Nem csekély dolog,
    hogy gyermekcsapatoktól vénekig
    annyian érkeznek, nem is tudom,
    élők-e még mind, mert mind élni látszik,
    s mind jókedvű és jóakaratú,
    az ünnep örömétől csillogó.

    Csak lassan múljék, hisz jobb is talán
    a várás, mint a beteljesülés.
    Advent… Ó, mennyi holmimat kinőttem
    s ledobtam… ezt még nem, sőt még nem is
    kényelmetlen… Érzelgősség? Öregkor?

    Fehér a kert, áldom, fehér a város,
    áldom, s elindulok titokzatos ösvényeken
    (kint? bent? milyen irányban?)
    jutok melegbe, fenyőszagba, gyertya-
    fénybe, s remélt ajándékokhoz is.

    Fehér a kert, a város is fehér,
    s elindulnak szintén felém seregben
    lábak és tárgyak. Advent. Nem tudok
    semmit, de mindent könnyen elhiszek.
    Kell a meglepetés, kell, kell az ünnep.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Mégis

    mintha csak átutazóban,
    időlegesen
    megszállva egy-két napra
    egy olcsó vidéki szállodában
    úgy élek itt,
    mintha csak idevetődtem volna,
    s valami csatlakozásra várnék,
    ami egyre késik.

    ténfergek a hajnali ködben,
    kiismerhetetlen torlaszok,
    csapdák és indulatok között,
    meg-megújuló reménykedéssel mégis:
    az emberi mértékkel mérhető élet
    valahol itt lapulhat,
    karnyújtásnyira tőlem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ratkó József: Ág ággal

    Színesbőrű testvéreim, szelíd fák,
    mutattok olyan egyszerű,
    gyönyörű példát!

    Ág ággal, egymásba fogódzva
    akácfa, bodza,
    fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
    négerfa: büszke ében –
    harag nélkül minden egy sorsúval
    éltek e közös ég alatt
    egyforma fényben.

    Az izgága szél hiába szaval,
    uszít zsarnok vihart –
    törvénytudók, ti,
    akácfa, bodza
    ág ággal egymásba fogódzva,
    fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
    négerfa: büszke ében
    harag nélkül minden egy sorsúval
    éltek e közös ég alatt
    egyforma fényben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes: Az Ige így született

    Testvéreim, farkasok, gyönyörű leopárd,
    foltos hiéna, bátyám és rokonaim mind,
    páva, cifra kuzin, nagynéném, zöld papagáj,
    otromba, bölcs elefánt, mókás maki, bánatos marabu,
    elbujtam itt a bokorban, hagyjatok egy kicsikét,
    a Bozót Törvényét jól ismerem én,
    kutyával ugatok, üvöltök a sakállal,
    de ez most nem szemeteknek szól,
    mindenre könyörgök!

    Friss koncot hagytam a tisztáson, rágjátok le sietve
    (mindjárt jövök én is), csak ezt a pár jelet itt
    hadd karmolom csorbult körmömmel a barlang sziklafalába,
    hogy visszataláljon százezer év múlva eltévedt utódom.
    Magamban hadd makogok, hadd hallja fülem csak
    a hangot, a hangot, a tompa zörejt, mit a Lélek
    szorít ki, belülről, kifelé fordult zabáló bestiaszámon.

    Valami van itt, valamit szimatolok,
    amivel együtt ketten vagyunk csak égi vizen,
    vízi mezőkön –
    önmagam és én – én és ő – apja nem én
    vagyok – s ő mégse apám.

    Van valami, más, mint az a Törvény,
    van Valaki, kit nőstény nem szült, hím sose nemzett,
    nem anyaméhből származik, itt születik most
    makogó két vastag, cserepes ajkam
    kínjában széttárt nyílása közül,
    buggyanó könnyek magzatvize mellől,
    ahogy előrebukó torokkal
    hörgöm el az új jeladást: is-ten…
    is-ten… is-te-nem könyörülj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Verlaine: Érzelmes séta

    Húnyó alkony nyilai bíborozták
    a szélringatta sok-sok tavirózsát,
    s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
    tündököltek a nád közt a vizen.

    Árván bolyongtam, fájó sebem égett
    a tó partján, ahol, mint felidézett
    nagy, tejszínű rém, a füzek mögött
    kétségbeesve imbolygott a köd,

    és sírt oly hangon, mint a vadkacsák, ha
    egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
    a füzek közt, hol égő sebemet
    hordoztam árván; de a szürkület

    elfödte a nád közt a tavirózsát,
    s a nap nyilait, melyek bíborozták
    a sok rózsát, elfödte csöndesen,
    a sok nagy, sápadt rózsát a vizen.

    Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Szabó Lőrinc)

  • Robert Burns: Egy mauchline-i jómadár sírverse

    Sirassátok, ti férjek, azt,
    ki nektek gyakran bésegített;
    mert azt, ki hetekig elmaradt,
    nem hiányolták nejeitek.
    Ti meg, mauchline-i kicsikék,
    ha iskolába mentek,
    ne tapossátok sírja füvét,
    mert ő volt tán, titeket ki nemzett.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Israel Efraim)

    Robert Burns, Egy mauchline-i jómadár sírverse, humor, irónia, házasság, csibészség, skót költő

    Kattints a címre a teljes vershez!

    Robert Burns: Egy mauchlinei pernahajder sírverse

    Mauchlinei férjek keseregjetek,
    segítőtök buzgó volt, nem titok;
    míg ti heteken át távol keltetek,
    nem búslakodtak asszonyaitok.

    Mauchlinei lurkók, ha tudtok,
    iskolába jövet-menet közös tisztelettel
    füvön át könnyedén járjatok,
    tán apátok az itt fekvő pernahajder.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Répás Norbert)

    Megjegyzés:
    A „pernahajder” a német Bärenhäuter (medvebőrös) szóból ered, amely az „auf der Bärenhaut liegen” (lustálkodik) kifejezésből vált ki. A szó története egészen Tacitus Germania című művéig vezethető vissza, ahol a germánok békeidőbeli henyélését írja le.

  • Robert Burns: Beh kegyetlen a szűlő

    Beh kegyetlen a szűlő,
    ki vagyont lesi,
    gazdag mamlasz fiának
    lányát odaveti.
    A lányra, a szegényre
    mi vár más menedék?
    Hogy apja ne gyötörje,
    szenved mint feleség.

    A vad sólyom elől így
    menekül a galamb;
    reszketve a haláltól,
    így csapkod fent-alant,
    amíg csak el nem csügged,
    amíg gyámoltalan
    a szikla-szívű solymász
    lábához nem zuhan.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Illyés Gyula)

  • Robert Burns: Árpa Pál. Ballada (A sör apotheózisa)

    Három nagyhatalmú király
    Keleten összeáll,
    és összeszövetkeznek ők,
    hogy vesszen Árpa Pál.
    Ekével elásták eképp,
    földet kapa kapált,
    három királyok esküvék:
    megölték Árpa Pált.

    De utána jött a víg Tavasz,
    hozott záport, esőt,
    Árpa Pálunk feltámadott,
    s elképedének ők.
    És jött a fülledt, forró Nyár,
    ő nőtt egyenesen,
    fején szúrós lándzsahegyek,
    hogy jól védve legyen.

    Beköszöntött a józan Ősz
    és sápasztó szele;
    Árpa Pál teste megroggyant,
    és a feje vele.
    Színe megfakult, megkopott,
    a vénség kezdte ki;
    és akkor jött az ellenség,
    és az esék neki.

    Fegyverük éles penge volt,
    és el lett nyesve térd;
    kocsira köték mint rabot
    gonosz bűneiért.
    Aztán ponyvárafektetés,
    aztán a dupla bot;
    aztán meg a felköttetés,
    és megforgattatott.

    Aztán egy setét sanda lyuk
    vízzel lett töltve meg,
    és megragadták Árpa Pált,
    és vízbe vettetett.
    Aztán a földre fekteték,
    s agyusztálták tovább,
    s amíg csak volt még benne szusz,
    lökték idébb-odább.

    Tűzzel pörkölték csontjait
    és bennök a velőt,
    mit kerékbe Molnárlegény,
    sőt két kerékbe tört.
    Kiszívták szívéből a vért,
    hasukba folyt a nedv,
    s minél többet vedeltek ők,
    annál jobb lett a kedv.

    Nagy hős volt, nagy hős Árpa Pál,
    nemes vért örökölt,
    aki csak itta azt a vért,
    a bátorsága nőtt.
    Ez elfelejtet minden bajt,
    ettől nő az öröm:
    dalra fakaszt özvegy szívet,
    noha szemében a könny.

    Hát köszönsük fel Árpa Pált,
    igyunk, ember fia!
    S ne felejtse utódait
    az öreg Skócia!

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Israel Efraim)

    Régi angol népdal, sok változatban maradt fenn és sokan dolgozták fel. Burns versének is több változata van. Dupla bot: cséphadaró. Saját szóalkotásom; valójában nem „duplának” nevezték, hanem csak (olykor) „másfélfának”: egy hosszabb meg egy rövidebb husáng volt összekapcsolva bőrszíjjal vagy lánccal. Parasztfelkelésekben mint fegyvert is használták. Angolul flail, de a szó természetesen nem szerepel a versben, hanem csak az, hogy ’jól elpáholták, megbotozták’. Israel Efraim

  • Robert Burns: Egy dalnok sírfelirata

    Van-e olyan nyakas balga,
    ki lump könyvhöz, s nem köt’ zabla,
    okulatlan, büszke fajta?
    Előhívom!
    Nyughelyemnél zengjen dalja,
    értem sírjon!

    Van-e még durva hangú bárd,
    ki a tömegben lopva járt,
    míg az bámult, s ordibált?
    Időzz el itt!
    Szíved testvérért kiált,
    sóhajt nekik.

    Van-e még ki oly bölcs barát,
    híven vezet életeden át,
    de minden-világ viharát
    kevélyen bírt’?
    Állj meg itt és könnyeken át
    gyászold e sírt!

    Itt érte őt a szörnyű vég,
    tudni vágyott, s tanulni még,
    hív’ barátot tárt fel az ég,
    s lányok hevét.
    De lehúzta könnyelműség,
    őt és nevét.

    Halld, Olvasó! Bár szellemed
    tán határokat feszeget,
    vagy egy sötét lyuk temetett
    önmagába.
    Tudd! Bölcsesség elrejtezett
    béke-ruhába.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Kukorelly Endre)

  • Robert Graves: Testvérek

    Épp elég baj másokkal együtt élni,
    hát még ha kapcsunk nővéri-fivéri –
    egyikeként egy rakás egyforma gyereknek.
    A nővérek döbbenten, a bátyák dühtől remegnek,
    hogy egyikük, bár jogtalanságtól benyomódott
    heggyel, magának hordja a családi orrot.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)