Szerző: Mária Németh

  • Radnóti Miklós – Elégia Juhász Gyula halálára

    Öt évig laktam városodban költő,
    s nem láttalak sosem. Négy fal között,
    csomós sötétben éltél távol és
    nem érdekelt e földi tartomány
    s a folyton mást dajkáló diadal;
    immár a rémes sár ölében fekszel,
    esőtől nedves deszkaszál takar.

    Régóta már csak éjjel, ablakodból
    néztél az égre és a fellegek
    futása ért a szívedig talán;
    tudom, hogy évek óta nem beszéltél,
    mint hallgató barát, ki megfogadta;
    oly némán éltél és szakállasan,
    ahogy kegyetlen szárán él a barka.

    Tavasz van és a fényes mély Tisza
    tovább folyik, s árad tovább a fénytelen
    nyomor tanyáidon; nem változott
    mióta földbetettek semmisem:
    akárha élnél, úgy vonul a felleg
    s fehér virágban álló fák felől
    az illatok éjente útrakelnek.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Ének a halálról

    Kosztolányi Dezső temetésén

    A sír felett szitál az őszi köd,
    korán van még és íme este lett.
    Sötét egünkre lassan színezüst
    koszorút fon a súlyos fáklyafüst
    s felrebbenő madár fenn sírdogál!

    A lélek oly ijedt és lebbenő,
    akár a hűs, könnyűszárú felleg,
    melyre forró csillagok lehelnek.

    A test pihen vermében hallgatag,
    rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
    szétoszlik, szomjas gyökér felissza
    s zöld lobogással tér újra vissza,
    törvény szerint! s oly szörnyű, szörnyű így,
    mi egy világ volt, kétfelé kering!
    vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.

    Őrizd, Uram, a lélek útjait.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Októberi erdő

    A bokron nedves zűrzavar,
    a tegnap még arany avar
    barna sár lett a fák alatt,
    férget, csigát, csírát takar,
    bogárpáncélt, mely széthasadt;
    hiába nézel szerteszét,
    mindent elönt a rémület,
    ijedt mókus sivít feléd,
    elejti apró ételét,
    ugrik, – s a törzsön felszalad;
    tanulj hát tőle, védd magad,
    a téli rend téged se véd,
    arkangyalok nem védenek,
    az égen gyöngyszín fény remeg
    s meghalnak sorra híveid.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Istenhegyi jegyzetek

    Röviden

    Barátaim, ha rövid a papír,
    az ember akkor apró verseket ír;
    higgyétek el, a rövid is elég,
    meghalok, s úgyis minden töredék.

    Lapszélre

    Fejem fölött a vén tetőben
    szú gondolkodik, majd rágni kezd.
    S finom fehér fapor pereg
    a versre, melyhez épp
    egy-egy szállongó sort vetek.

    Nyolc óra

    Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
    s máris jön a hold.
    Hintázik az alma sötéten az ágon,
    szél söpri a port.
    Készülj. Egyedül, egyedül esel át
    a halálon

    Később
    (Sírfelirat)

    Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
    míg végül elástak ide.
    Sosem feledtem el, hogy meghalok:
    íme.

    S majd így tűnődöm…?

    Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
    előre tudtam, eltemetnek végül itt,
    s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
    hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
    sötétben fázik majd a csont is meztelen.
    Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
    s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
    mind tudtam én. De mondd, a mű – az megmaradt?

    Emlék

    Aj, feszeskemellű,
    fecsknyelvű régi lány,
    te régi költemény,
    most életem delén
    kérlek, ne légy goromba,
    fuss karomba és kívánj!
    A napból méz pereg,
    oly rég nem néztelek,
    fellebben lebke inged,
    penderinted, szerteszáll,
    kis pára messze fenn
    és látlak meztelen, –
    aj, a fény remeg még,
    tíz éve emlék vagy te már!

    Béke, borzalom

    Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt,
    fénylő keréken pék suhant és énekelt,
    gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt,
    halott néném jutott eszembe s már repült
    felettem mind, akit szerettem és nem él,
    sötéten szállt egész seregnyi néma holt
    s egy árnyék dőlt el hirtelen a házfalon.
    Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,
    az utcán béke lengett s valami borzalom.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Arthur Rimbaud – A meghökkentek

    József Attila fordítása

    Feketéllőn hóban, homályban,
    a pince fénylő ablakában,
    faruk kerek,
    öt kicsi térden leskelődve
    nézi, hogy készít a Pék szőke,
    nagy kenyeret.

    Látják nagy, fehér karját, éppen
    szakít egyet a szürke pépen
    s láng-lukba tol.
    Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
    A kövér mosolyú Pék régi
    nótát dudol.

    Az ölmeleg, piros luk mellett
    kuporognak, hol száll a szellet,
    egy se mozog.
    Majd mikor lakomára készen
    a cipót kiveszik a résen
    s a füstfogott

    gerendák alatt a befröcskölt
    a cipók fölzengenek s a prücskök
    a padlaton,
    hogy életet lehell e langy luk –
    lelküket elbűvölik rongyuk
    alatt nagyon.

    Úgy érzik, igen-igen élnek,
    a zúzos Jézuskák, szegények,
    mind, amikor
    bedörmögnek a résen s rózsás
    állat-orrocskájuk a vasrács
    rudjára forr,

    midőn úgy sírnak, mint a barmok
    s úgy görnyednek a megnyílt csarnok
    fényeinél,
    hogy mindnek szétreped nadrágja
    s kilógó ingüket babrálja
    a téli szél.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos – Keresni fogsz

    Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje,
    csak mélabúd halálos húrja szól.
    Beleijedsz a süket végtelenbe,
    keresni fogsz, és nem leszek sehol.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos – Alkat-vázlatok

    (hódolat Romhányi Józsefnek)

    CSONTHÉJAS

    Kívül kemény,
    belül puha.
    Erő? Erény?
    Kölcsönruha.

    Belül puha,
    kívül kemény
    – habitusa:
    főnyeremény.

    GERINCES

    Belül kemény,
    kívül lágy.
    – Sorsa nem épp
    vetett ágy.

    Kívül lágy,
    belül kemény:
    csupasz vágy,
    kemény remény.

    PIKKELYES GERINCES

    Belül zordon, kívül morcos
    – nem született békeharcos –
    akár nagy, akár kicsi:
    baljós, mint egy harckocsi.

    Tettei, mint ő, pocsék,
    vér-banális rémmesék.

    CSONTTALAN–HÉJATLAN

    Vezéregyéniség.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szilágyi Domokos – Karácsony

    A puha hóban, csillagokban,
    az ünnepi foszlós kalácson
    láthatatlanul ott a jel,
    hogy itt van újra a karácsony.

    Mint szomjazónak a pohár víz,
    úgy kell mindig e kis melegség,
    hisz arra született az ember,
    hogy szeressen és szeressék.

    S hogy ne a hóban, csillagokban,
    ne ünnepi foszlós kalácson,
    ne díszített fákon, hanem
    a szívekben legyen karácsony.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos – Karácsony-est

    Angyal zenéje, gyertyafény –
    kincses kezem hogy lett szegény?

    Nem adhattam ma semmi mást,
    csak jó, meleg simogatást.

    Mi győzött érdességemen?
    Mitől csókolhat úgy kezem?

    Simogatást mitől tanult?
    Erembe Krisztus vére hullt?

    Szemembe Krisztus-könny szökött? –
    kinyúló kézzel kérdezem.

    Áldott vagy a kezek között,
    karácsonyi koldus-kezem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Magda – Búcsúzás

    Azt hiszed drágám, az a régi dallam
    elnémulhat? Többé nem énekel?
    Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
    Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
    Kettőnk testéből két szép fa eredt.
    ők mindketten megjegyezték a dalt.
    Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
    s ajkaikon aratnak diadalt.

    Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
    Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
    Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
    s nevetek, ha köröz a réti sas.
    Amíg szerettek, akárhol kerestek,
    én ott leszek: megleltek, így ígérem,
    búvár vagyok, elbújtam bú elől,
    s nevetésem felcseng, mint egy érem.

    Amíg szerettek, ahányszor kerestek
    szólítotok, annyiszor nézek vissza,
    felelek is az állatok szavával,
    a sose múló szeretet szavával,
    míg érintésem könnyetek felissza.
    Olyan nehéz még nélkületek élnem,
    nem ízlelni édeset meg keserűt.
    De ott leszek a házban. Láttok engem?
    Én szólok, ha a tücsök hegedül.

    Forrás: Szeretem a verseket