https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Tóth Árpád: Gesztenyefa – pagoda

    Mint halk csapatban szürke nyest,
    a hegyre kúszik már az est,
    s a bokrok alján meglapul:
    itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
    s a vak bozóton átremeg:
    lámpák vagy bús állatszemek?

    Kék fák közé most jer velem,
    hol minden árny és rejtelem,
    és minden vén törzs mély csoda.
    Nézd! Gesztenyefa-pagoda!
    Lombja mélyén egész sereg
    zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
    s bent apró virágoszlopok
    halvány ivor-színe lobog.

    Üljünk le itt e szent helyen,
    öledbe hadd tegyem fejem;
    agyamban alszik gond, szitok,
    most áhítatot áhítok,
    szárnyat, röpítőt és puhát,
    levetni a bús test-csuhát,
    nehéz szívem elejteni,
    a fájó Én-t felejteni.

    Így-így! Tedd főmre most szelíd,
    halk Veronika-kezeid,
    ne bánd, hogy szól már a kuvik,
    s hogy már a hold is elbúvik,
    csak ringass lágyan, csöndesen,
    míg jő majd halkan, könnyesen
    az ébredés, mint bús, csodás,
    furcsa, ámult feltámadás…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Vándor, téli Hold

    Este volt, idegenben, távol,
    tarka, rossz népek jártak és szerettek,
    s mi búcsúztunk, szólván így:
    ölelkezniök kell a jobb embereknek,
    hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.

    Én őriztelek s őriztél-e engem,
    két jobb embernek őrizted-e sorsát?
    Nagyon kis boldogság
    permetezzett a mi fejünkre.

    Talán te voltál, aki megbántad
    találkozásunk és bátor vágyad,
    a cél-vevésünk s a botor hitünk.
    Tudsz-e még hinni?
    Próbáld meg s jól lesz: hiszünk.

    Nekem a tele-Holdak,
    az együtt-nézettek,
    szépek lesznek, mert szépek voltak,
    s a fogadásunk
    nekem ma sem egy utált, ócska folt:
    megbolondulnál, ha tudnád,
    miket juttat eszembe
    a vándor, téli tele-Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Elizabeth Barrett Browning: Hogy hogyan szeretlek?

    Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el.
    Ameddig lelkem ér, oly messze forr
    szerelmem, s mélybe és magasba, hol
    a Lét s a Menny határaira lel.
    Szeretlek, mint ha hétköznap lehel
    békét – ha nap süt, gyertya haldokol.
    Ahogy a jogért harcol, robotol
    a hős, akinek dicséret se kell.

    Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
    mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány,
    s ahogy szerettem vesztett, szomorú
    szentjeimet – szeretlek én vidám
    vagy könnyes arccal, mindig! – s ha az Úr
    hagyja, még jobban halálom után.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Csocsoszán ezerkilencvenöt napja

    Mióta elment a hajó:
    nem tudom, miért kék a tenger.
    Csak azt tudom,
    hogy nemcsak körülölel,
    de hurkol is
    a cseresznyevirág illatú csönd.
    Csak azt tudom,
    hogy az alkonyat
    nem rózsaszirmok színét idézi többé,
    hanem a kihunyó tűz
    megbicsakló pirosát.
    Csak azt tudom,
    hogy nem csupán távoli rizsföldek
    fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
    de vöröskövű sivatagok
    mérgező porát is.
    Csak azt tudom,
    hogy házacskám bambuszfalának résein át
    szobámba szivárog a szorongás huzata,
    amely most csak haloványra lehel,
    de a lelket is kiverheti belőlem
    egy napon.
    Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
    Azt már nem tudom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nicholas Breton: Szerelmes bölcsesség

    Volnál rút, vagy nem volnék esztelen,
    ne volna arcod, vagy nekem szemem,
    volnál balga te, vagy én józanabb,
    ne volnék rab, vagy te ne ily szabad.

    De sajna szép vagy, én meg esztelen,
    arcod fényétől elvakul szemem.
    Nem lehetsz balga, s én se józanabb,
    csak rab lehetek én, s te csak szabad.

    Oly szépnek látlak – hogy volnék okos?
    Szememre üdvöt lényed harmatoz.
    S hogy balga – látván okosságodat?
    S mert szabad vagy, nem vagyok én se rab.

    Okossá hát a szépséged tegyen,
    a Gráciák igézzék rád szemem,
    okos vagy – nézz balgaságomra hát!
    Szabad vagy – hát csak tarts rabul tovább!

    Maradj te szép csak, én meg esztelen,
    tisztuljon arcod fényén csak szemem,
    okosságodban lásd, ilyen vagyok,
    szabadságodban csak legyek rabod.

    Légy hát te szép és én okos – legyen
    arcod neked, s legyen nekem szemem,
    légy hát okos te, s én se józanabb,
    légy hát szabad te, s én örökre rab.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kutasi László: Naplemente

    Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
    ad maga mellett,
    a tűzként izzó naplementében.
    Várj.
    Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
    léted porlepte köntösét, a tested
    hagyd most magára, el.
    Pihenj meg itt.
    Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
    arra könnyből fátyolt teremt.
    Cserébe a tenger megannyi szikrát,
    apró csillagot, gyémántot ad.
    A Nap színekkel, izzó vörössel,
    sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
    A pillanat nem múlik, az idő
    megáll.
    A természet emlékül adja neked
    legszebbik arcát.
    A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
    tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
    Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
    Menj hát tovább.
    Az Est, leszállt emlékképnek és örök szépnek,
    utadra kísérjen el.

    Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ne szóljatok

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
    fojtsátok vissza lélegzetetek…
    Nézzétek: fa vagyok,
    reszketnek rajtam a színes levelek.
    Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
    életen túl, innen a halálon
    még tartja őket valami csoda…
    Pedig elmúlt Halottak napja is,
    mi most nem hull le, nem hull le soha,
    ne szóljatok, és ne mozduljatok, –
    egy pillantás, egy sóhajtás elég:
    és lehullnak a legutolsó álmok,
    és meghalnak az utolsó mesék.

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
    egy nesztelen lépést se tegyetek, –
    mi most nem hull le, nem hull le soha,
    hátha örökké tart ez a csoda,
    hátha nem hullnak le a levelek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Körforgás

    Ezen a bús éjféltájon
    minden csillagod bejárom,
    dideregve, félve, fázón
    a válladra hajtom fejem.

    Nem elvakult szenvedéllyel
    úgy vagyunk, ahogy lenni kell,
    a lebukó napkoronggal
    nem éreztük, hogy menni kell.

    Nem kapni akarunk – adni.
    Minden érzést befogadni,
    életet nem elképzelve,
    egy igazságot követve.

    Megcsendül a lelkünk húrja,
    szívünk dobban: újra, újra…
    Felragyognak a csillagok,
    vágy, tűz, száguldó vér vagyunk.

    Égő láng mardossa testünk,
    őrülten egymást keressük,
    mámortól megittasulva,
    szabad Nirvánába jutva,

    meggyötörten, összetörten
    pihegünk egymásra dőlten,
    kéjes fájdalomba esve,
    minden törvényünk megszegve.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Igen.

    „Mondd, merre vezet az út
    álmatlan éjjeleken,
    merre s hova jut, ki
    bársonyba temetkezett,
    szólj, lesz-e még remény”
    (királyfi)

    **

    Igen,
    van remény, bár halotti lepel az éj,
    sötétkék bársonyba temetett,
    reménytelenségre ítélve,
    hisszük, hogy eljön még, amire várunk,
    s többé nem lesz reménytelenségre ítélve magányunk.

    **

    Igen,
    kell a csókod számolatlanul,
    rebbenő pilláim alól szerelmesen nézlek,
    kellenek a füledbe suttogott édes emlékek.

    **

    Igen,
    kell a hársillatú nyáresték villámcikázása,
    kell a bódító parfüm csábítása,
    kell az érett piros almák savanykás íze,
    kell a csipkébe horgolt százévek elfeledett
    Szindbád-szerű álomképe,
    kell a még megannyi hízelgő szavak vágya,
    kell a hullámzó keblek lágyan ívelt varázsa,
    kell a harmatmosta talpak csendes osonása,
    kell a csillagos nyárestéken fénybe hulló
    éji lepkék násza,
    kell a halk zenére ringó szerelem tánca,
    kell a bársony bőrön lecsúszó selyem hűs simítása,
    kell a kezeidnek ölemen kalandozó érintése,
    kell a víz, hogy forróságtól áthevült testem hűtse,
    kell a szellő, hogy hajunkba kapjon,
    kell a szerelem, hogy álommá váljon.

    **

    Igen,
    nyári éjen szitáló langy eső… kell,
    gyűrt lepedő hideg érintése… kell,
    gyertyaláng halk sercegése… kell,
    lángjának titokzatos fénye… kell,
    pohár bor fanyar íze szánkon… kell,
    csókokban érezve, mézzel édesítve… kell.

    **

    Igen,
    kellesz nekem, ezerszer is kellesz,
    mindened kell – a tested és a lelked,
    hát erre vezet az út álmatlan éjen:
    hozzám vezet.
    Szeretlek, érezd!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: Ki tudja?

    Ki tudja, hány perc, hány óra, hány nap az élet?
    Őszintén remélem: mielőtt életem végére ér,
    lesz még szerencsém ölelni, szeretni téged.
    Eljössz-e egy nap szerelmemért?

    Semmit nem várok,
    csak remélek, s miként az óramutató az órán, mendegélek…
    Ha már nem lesz holnap, én attól sem félek,
    nem fáj a szív, ha nem dobog és nincs benne élet.

    De ma még itt vagyok – és még élek,
    szeretlek, míg a nap ragyog az égen…

    Forrás: Lélektől lélekig