Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.
Kicsi méhek, ti a füvek
halkan zörgő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!…
Forrás: Meglepetésvers.hu
Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.
Kicsi méhek, ti a füvek
halkan zörgő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!…
Forrás: Meglepetésvers.hu
A bábok között elaludt egy hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.
Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja,
és alszik véle csöpp árnyéka is.
Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
De jobb, ha már indulunk haza,
erősen beborult-
A bábok közt elaludt egy hangya,
és -hopp- egy csöpp már a kezemre hullt.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Nézd csak, bolondul, karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!
hogy gyúrja egymást, hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.
Csókolóznak? vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak,
s nyílegyenest fölfurakodnak.
föl, föl, föl, ingó, lebegő
tornyot húzva, mely repdeső
útjuk nyomában égbe nő,
függőlegesen rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága
túlvilágban szikráznak a
kék őrületben, ahova
csak a szerelem mámora
vagy az se emel! Ott repülnek!
Ott! Hol? Fény! Látod? Tovatüntek…
Magukkal vitték a szemünket!
Forrás: Meglepetésvers.hu
Ibolyaszemű kishúgommal
megüzentem, hogy hazamegyek,
rendbehozom a kerítést is,
bekötözöm a rózsafákat.
Mondják, anyám kalácsot sütött,
összeszitált egy kicsike lisztet,
zsák aljából, fiók fenekéből,
lisztes kötényét leporolta.
Az asztalra mosott terítőt tett,
bögrébe meleg kecsketejet,
fehér ingem fényesre vasaltan,
kiterítve várt az ágyon.
Apám leveles dohányt vágott,
eregessek bodros füstöt,
kórót, faháncsot kosárba szedett,
befűtött, hogy ne dideregjek:
hidegtől nem véd fehér papiros.
Már kora reggel a kapuba álltak,
toporogtak és köhögettek,
az eget nézték, az utca végét,
a csordás gyerekre ránevettek,
csokorba szedtek dermedt őszirózsát.
S hogy nem jöttem, dérütötten álltak,
sóhajuk hullott csak zizegve,
fejükre sűrű zuzmót hintett
a bokrosodó őszi szél.
Forrás: DIA
Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas
Antik istenség, örökifjú Élet!
Fellobog most dús ereimben orcád,
Zendül a vérem.
Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,
Rég-pogányossan dalolok Neked most,
Égfelé tartott tenyerekkel, arccal
Állok előtted.
Őseink, ó ládd, Neked áldozának,
Mért hagyod hát el megesett Hazámat?
Adj erőt e bús magyarokba, Élet!
Élni meg élni!
Ősapámnak bús fia lettem én is.
Rám örökségnek csak a Név maradt már,
S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre
Friss-vizű kancsóm.
1922. augusztus
Forrás: Szeretem a verseket
Harmadnapra kimentem a sírodhoz,
hogy könnyeimmel könnyítsem szivem,
hogy egymagamban sírjak ott sokáig,
mikor kivülem nincs ott senkisem.
Borús nap, a márciusi égen
nehéz fellegek ólmos árnya ült,
de, hogy virágos sírdombodhoz értem,
az ég arca épp akkor földerült.
Kitört a nap a felhők sűrüjéből,
a holtak honán elömlött a fény,
s piros szekfűid kazla fölragyogva,
mint égő máglya, lobogott felém.
Mert akkor még a virágaid éltek,
csak te voltál, ó, Kedvesem halott,
és mégis ott sírodra ráborulva
nem láttam mást, csak élő alakod.
Láttalak ifjan, küzdő éveinkben,
láttam a vég minden gyötrelmeit,
és éreztem: hiába már a könnyek
sós tengere… Terajtad nem segít.
Mikor könnyeim végre elapadtak,
szemem magához vonzotta a fény,
s láttam a méhek százait zsibongni
virágos dombod tarka mezején.
Körülzsongott ott is az élet árja,
mert úgy szerettél élni, oly nagyon…
s akkor a rigók énekelni kezdtek
a sírod fölé hajló ágakon.
Sütött a nap, tavaszi szél zilálta
koszorúid pirosló selymeit,
s e hangok, színek különös zenéje
fölidézte szívemben verseid.
„Tavaszi szél… Májusi est…” susogtam.
Verseid élnek… nem lehetsz halott!
S bánatom jeges karmait kitépve,
a dal mámora furcsán elkapott.
Mert enyhülést kerestem öntudatlan,
mert vigasz nélkül szívünk nem lehet,
ó, lásd, ezért kapaszkodom a szélbe,
ezért idézem itt e verseket.
Mint erdők vadja ki égő sebére
fűben, fában gyógyító írt keres:
hozzád jövök, én élő, a halotthoz:
segíts élni, tovább is Te vezess,
mint eddig tetted, hogy ne tévelyegjek
a rengeteg zord éjén egymagam…
Vigyázz reám, hogy mindig tiszta fényért,
dobogjon szívem, szóljon a szavam!
Forrás: Szeretem a verseket
(hommage à K. S.)
Voltam Jákob a kútnál.
Voltam József a kútban.
Életem vajon még milyen kutat mutat?
Forrás: Szeretem a verseket
Jó volna lenni búzavirág-módra:
Ülni tövemen csendességgel,
És napra, rétre, aratókra
Rámosolyogni halkan, kéken,
Békességgel.
Ne lenne közöm semmi, semmi
Tevés-vevéssel, hangossággal:
Csak lenni, szépen, csendben, lenni,
És dicsérni a boldog Istent
Boldogsággal.
Forrás: Szeretem a verseket
Hajadnak nyírott lombját, arcod üdvöz
rózsaszínjét, szemed acélát
amit a lélek halk ezüstje ötvöz
s tested, meleg méhkasát vágyaimnak
orvosság módra issza színvak
szemem, amely minden világot
mindig egy színnel sötétebbre látott.
Oh jaj minden világ csak bellül ég
s a testek csunyán elernyőzik,
de a tied átlátszó, mint az ég
melyen aki jól átnéz, ott az Isten!
Igy látom én a szemeidben
a lélek paradicsomát
felhőknek és fényeknek otthonát.
Forrás: Arcanum
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!
a Három Hegyek elseje!
(Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!)
A hegy, a hegy a régi még,
noha, úgy vélném, a fenyők
rosszkedvűn rázzák águkat.
De nem! cukros kép, elcsuszó
Karácsony-ábrák, szenvtelen!
(Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni és milyen csunya!)
…És mord zsivaj, szoros kupé,
s a nyelv… s a táj is… idegen:
csunyább (vagy szebb?) mert másoké.
Ily könnyű, otthonos vidék,
elkenni ismert arcotok?
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!
(Nevükből vetkezett csucsok!)
De mindegy! élek és futok!
Név, ember, birtok, balgaság!
Övék? Miénk? A hó vakít
s már mámor ez a hóderű!
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni! (Mi vagyunk csunyák.)
Forrás: Arcanum