Szeretlek-e? Mit kérdezed?
Hisz lángoló érzésemet
szememből is kinézheted.
Képed szívemben ringatom,
de üdvöm, édes angyalom,
ki nem, ki nem dalolhatom.
Ó, mert lezártad ajkamat,
s dal rajta most csak egy fakad:
csókot ha csókkal visszaad.
Forrás: Lélektől lélekig
olvasom, olvasom,
újra, meg újra elolvasom
arcodat, arcodat,
arcaidat
Forrás: Lélektől lélekig
Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre tanítja.
S lejjebb lassan, valamint tavirózsa, leúszik a Hattyú.
Alant sötétül a kékség s a dús domboldalt beborítja,
Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás parittya
Fekete, tar venyigék közt össze-vissza szórt…
S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repül
És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél…
…Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még jár körül
S aztán búcsúzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím’, hogy itt a tél,
A szótlan szőlőműves is pihenni tér.
Jön, leballag a hegyről s hol borpincék nehéz szaga terjed,
Puttonyát s számos szerszámait hűs kamarába teszi vissza…
S míg felenged a tél s a hordók kotyogó bora erjed,
Vidáman heverész és derűs kedvvel borocskáit issza
S tiszta bölcsességnek örül, amíg kívül hull a hó.
Forrás: Lélektől lélekig
Unottak, fakók a napok, akár az ég őszönte reggel,
amikor folyton csak esik, hogy az ember nézni is restel.
El tudom szépen mondani, hogy mit fogok csinálni holnap,
s hogy mit eszek: a napjaim egyenruhában gyalogolnak.
Olyanok, mint a katonák: egyenruhában gyalogolnak.
– A szemem éle elkopik, figyelmem izma nyűtté sorvad.
És szél se jár, hogy függönyét múltamnak kissé meglengetné;
nincs két fél, amely összeáll, egész, amely szétválik ketté.
Mint a búzát, a nagy Molnár fölöntött engem a garatra,
és órák súrló hengere őrli lelkem lustán forogva.
– Papíromon, most, hogy írok, megáll egy csöpp légy, s undorkodva
feni kis első lábait, minthogyha velem csúfolkodna.
Forrás: Lélektől lélekig
Én most szeretlek, mikor még az éjjel
Vert seregének árnya fut tova
S csak a magányos és bús jegenyének
Szűz homlokán ég fényed mosolya.
Én most szeretlek, mikor szent keletnek
Mély tengerén ring arcod, az örök
És sugaraid álmodón remegnek
A paloták és kalyibák fölött.
Még vár a hajnal, de az éj halott már,
Trillák csattognak, lombon, bokron át,
Oly dús az ég keletre, mint az oltár,
Mely várja a nagy, ősi áldozást.
Majd jön a nappal, a vásár, a hajsza,
Fölkél vackáról ember és barom.
Én most szeretlek és neved e dalban
Ezer madárral hadd magasztalom!
Forrás: Lélektől lélekig
Tábortűzből az ég felé szikra röppen,
lángol a fa – izzon nekünk – hajnalig.
Olvass tenyerem vonalaiból nekem,
ha harmada lesz való – még akkor is.
Nem gyötör távoli utazások vágya,
magányos vég és nyirkos börtön sem,
és mindent, mi lesz, hisz úgyis mind véletlen,
főleg szerelmet jósoljál nekem.
Jósoljál hűséges szerelmet,
mit (bár) kísér éden vagy pokol.
Jósold meg az első szerelmet,
az utolsó maradjon titok.
Tábortűzből az ég felé szikra röppen,
csak a láng nyelve remeg tétován.
Olvass tenyerem vonalaiból nekem,
mindent, cigánylány – ahogy látod – mondd…
Jósoljál hűséges szerelmet
a föld peremén, vagy túl azon,
de ne jósolj első szerelmet,
és ne titkold el – az utolsót.
Mindent, ami volt, és mindent, ami lesz,
én bölcsen, már rég, előre tudom…
Jósold meg nekem: a gyarló szerelmet,
hol találom, s majd törten hol hagyom.
Jósoljál hűséges szerelmet,
mit (bár) kísér éden vagy pokol.
Jósold meg az első szerelmet,
s feltétlen jósold – az utolsót.
(Balogh Géza fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
„A tanítványok elmerülve vitatkoztak Lao-ce mondásán, amely így hangzott:
Akik tudják, nem mondják;
Akik mondják, nem tudják.
Amikor a Mester belépett, megkérdezték, pontosan mit jelentenek ezek a szavak. Ő azt kérdezte tőlük:
– Melyiktek ismeri a rózsa illatát?
Mindegyikük ismerte. Erre azt mondta a Mester:
– Most foglaljátok szavakba!
Mindegyikük hallgatott.”
Forrás: Lélektől lélekig
Ha jössz, válassz ilyen napot,
sárga, piros papagáj-tulipánsor
ösvényén jőjj, s a szeretőd leszek.
Csizmám villan, buta homokba gázol.
Jőjj hát, jőjj, ez a te napod.
Lenyugodnék kezed, eres levél,
négyszög-kezemre, és simítanám
alakját, s ennyi, ennyi már elég.
És tudnám: zöld legyek a rózsafán.
Hull az idő kezemből, mint levél.
A gyermek-őrző, sápadt angyalokról
vetted a mintád? Mondd, virág az arcod?
Koldusok, párok elhagyják a parkot –
és mégse jössz. Minden kapu bezárul.
Ó, iszonyú álmodni angyalokról.
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, hogy mégis, mégis,
mindeneknek a végén,
találkoztam veled!
A hajnali köd és a déli csend
veszendő reménye után,
az éji madár rikoltozása,
szárnya csapása után,
mikor már-már minden elfagyott:
találkoztam veled.
Immár
akár mész, akár maradsz,
(mert ki tudja, mily hegyek omolnak,
mily vizek áradnak)
immár,
hogy kinyújtott kezünk összeért,
többé nem hajolok a vízre
s idegen szemek fölé,
hogy rajtuk arcom kutassam;
énekelve járok, ahogy énekel
a hazafelé tartó,
és ujjongva kiáltok.
Immár, hogy kinyújtott
kezünk összeért.
(Tótfalusi István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ha játszanak a gyermekek, órákig készülődnek,
rakosgatnak, tanácskoznak, majd hirtelenül
végeszakad az egésznek. Nincs ennek közepe,
csak eleje és vége. Mondd, nem ilyen-e éppen
az ember élete is, mely elkezdődik,
aztán gyorsan befejeződik? S a közepe, mint a semmi.
Forrás: Lélektől lélekig
