eltelik a nagy készülődésekkel
lassan eltelik előbb a fele
aztán a másik fele is csak
készülődünk az időközben idő-
szerűtlenné vált nagy mire is
végül a sebtiben sütögetett kis
pecsenyék csömörével a szánkban
mentegetőzve tárjuk szét már csak
arra jó karjainkat sajnos élni
is kellett közben sajnos így igaz
Forrás: Lélektől lélekig
Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
láttalak téged:
ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fúlt régi lakodalmon,
mindig folytatódó ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, fiam lakodalmán,
nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán
muzsikálod nekünk ősrégi bánatod
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal nézed a dáridót, –
magyar-búcsúztató, testvéri magyar te,
süllyedő világban utolsó, legelső
cigány.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét hajam ma, vagy holnap
úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
Mindenemből csúful kifosztott
az a nyár, Mea, és ez a tél.
És az arcom, mely szép volt teérted,
megijeszt s kigúnyolja magát.
Gally voltam egy tölgyön, amelyre
a nagy bú felaggatta magát.
Letörtem s elszállott felőlem
a vihar, az eső meg a szél.
Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
az a nyár, Mea, és ez a tél.
Most a porba magam beleásom,
hogy el ne vesszek: bús játékszered;
hátha erre jössz, öregen, egyszer
s elmélázva kezedbe veszed.
Forrás: Lélektől lélekig
„Ha ki akarod zárni a bajt, csukd be a szádat.”
Forrás: Lélektől lélekig
Bűnösök, kiket elhagyott az ész,
Lélekben elfajzottak és sötétek,
Kiknek az agya torz és csenevész,
Balgák, kiket befontak tévedések,
Kik származástok megcsúfolva éltek,
Főt hajtva a szégyenhalál előtt,
S a lelkiismeretfurdalás sem ád erőt,
Gyávák, szégyenbe buktok, meg nem állva!
Hányan haltak meg ifjú vakmerők,
Reátörvén a más tulajdonára!
Ki-ki lássa be, ha szívébe néz:
Tűrni erény, bosszút szomjazni vétek.
Ki béketűrő s mindig jóra kész,
Annak börtön csupán e földi élet.
Nem helyes ütni, vágni, ez a lényeg:
Balgák a gyilkosok, rablók, csenők.
Istent, igazságot nem ismerők
Az ifjan bűnben élők, s nemsokára
Kezük tördelik: mért vétkeztek ők,
Reátörvén a más tulajdonára!
Mit ér a csel, csalás és hitszegés,
Furfang, hazugság, hamis esküvések,
A rászedés, a méregkeverés,
A bűnös nappalok, álmatlan éjjelek,
Míg embertársatoktól egyre féltek?
Javallom hát: legyünk jóra törők,
Istenben bízzunk mindenek előtt:
Rövidre szabva életünk határa,
S bánatba döntünk két öreg szülőt,
Reátörvén a más tulajdonára.
Ajánlás
Viszályt kerülve, legyünk mielőbb,
Ifjak, vének, mind békeszeretők.
Lám, a rómaiaknak ezt ajánlja
Levelében az apostol tanácsa.
Okosak legyünk, révet keresők,
Ne hagyjuk el az igaz kikötőt,
Reátörvén a más tulajdonára.
Kálnoky László fordítása
Forrás: Szeretem a verseket
Szélnek eresztem a gondot,
hadd menjen világgá;
magamban azért imádkozom:
váljon otthontalanná…
Szélnek eresztem a könnyet,
túl soká lakott nálam,
majd meglátogathat örömömben,
de ez az én házam, s váram.
Szélnek eresztem a félelmet,
messzire kergetem,
legyen lelkem újra gyermek,
érzem: ez kell nekem.
Szélnek eresztem a bánatot,
ne terheljen tovább;
holnaptól – ígérem – elhiszem,
hogy igenis léteznek csodák…
Forrás: Szeretem a verseket
Ahogy repül az élet, évről évre,
egyre kevésbé tudom, mi a szép,
egyre kevésbé értem magamat,
hogy régen csak bizonyos arcokat
hittem annak, csak ilyen vagy olyan
szemet, szájat; mintha nem is magam
ítéltem volna, hanem más, aki
értelmetlenül válogatta ki
a vonzót s rútat, s megszegényített.
Aztán elhagytam a törvényeket
s most türelmesebb, gazdagabb vagyok:
előre látom a pillanatot,
mely olt vagy gyújt, s a lelket, jellemet,
a belső formát. Milliméterek
összhangja szabta, ki tessék, ki nem?
Ma sok egyéb is; és a szerelem,
ahogy tanít idő s tapasztalat,
egyre szebb lesz és titokzatosabb.
Forrás: Lélektől lélekig
Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra és a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk… hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát…
vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
nem elvárva a mező zöldjét,
a virágok színét, illatát,
a szirmok bársonyát.
Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot a világgal és magunkkal
és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem vízre ereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.
Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni,
hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe…
végre kinyújtózva önmagunkban.
Egyszer így lenne jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Lorca-virágok: magnóliák,
szerelem-léptek, titok-virág,
tulipánkelyhek, medáliák.
Testemre tűzöm, felkiáltok.
Úsznak távol-égi világok,
ölelnek karok és faágak.
Forrás: Lélektől lélekig
Mert mindig is sejtettem én, hogy ha telihold
idején ujjamat felnyújtom a vízesés
felé, ekkor mennydörgés közepette hirtelen
felragyog az éjszakai szivárvány.
Fények és vízcseppek
becézgetések tűzijátékai
íme, ez az én testem, dajkáld lüktetőn
ágaskodó kábulat
csillagszemcsék a szemek mécseseiben
szilaj-ösztönös emelkedő zuhanás
a száj, a vér, a levegő határfalai között
a szív tiszta vágya fekete pecsétet leverő kő
zene és költemény és kiváltság.
Illatos-titkos édeni rejtelmeket ragyogtat
az éjszakai szivárvány.
Forrás: Lélektől lélekig
