https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Luigi Pirandello – Idézet

    „Mások előtt mindenki igyekszik méltóságát megőrizni,
    de lelke mélyén nagyon is jól tudja, mennyi bevallatlan dolog
    játszódik le benne, amikor csak önmagával áll szemben!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Albert Einstein – Idézet

    „A kutya nagyon okos állat.
    Nagyon sajnál, amiért olyan sok levelet kapok;
    ezért próbálja mindig megharapni a postást.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán – Várlak

    A sárkányfejű szigonyos kályhát
    befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
    Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
    ez a bolond boszorkányfészek.

    Szorosan összekötözök
    két unatkozó bársonyszéket:
    itt te fogsz ülni, itt meg én…
    Rendezgetek. És fütyörészek…

    Itt te fogsz ülni, itt meg én;
    zimankós szívem összerázod,
    bolond fejem öledbe hull,
    s a könnyeidet magyarázod…

    Zimankós szívem megpendül,
    mint éle jó, hevert acélnak –
    Sok ránc lesz majd a szőnyegen
    s a bársonyszékek elalélnak…

    És átkozol majd és gyűlölsz
    s a csókjaidat megtetézed…
    … A sárkányfejű szigonyos kályha
    ropog. Várlak. És… és fütyörészek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor – A holdbéli csónakos (részlet a „A holdbéli csónakos” mesejátékból)

    A holdbéli csónakos:
    Úszom az égen arany csónakon,
    az éj homályán én uralkodom,
    az eget-földet végig-láthatom,
    a csillagot tengerbe buktatom.
    Szállok a sötét légtenger hátán,
    kuszált felhőbe feszül a csáklyám,
    ezüst evezőm dalolva csobban,
    úszom fekete égi habokban.

    Pávaszem:
    Holdbéli csónakos, örök szerelmem,
    arany sajkádra vegyél föl engem!
    Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam,
    a sötét erdőt könnyel áztattam,
    eleget sírtam a földi porban,
    ölelj magadhoz a tiszta Holdban.
    Nem él a földön, akire vágyom,
    holdbéli csónakos, te légy a párom.

    A holdbéli csónakos:
    Fénylő csónakom szeli az éjet,
    legszebb csillagom, szeretlek téged,
    egyedül vagyok, vágyódom érted,
    enyém leszel majd, ha tavasz éled.
    Mellém ültetlek szép csónakomba,
    hajad az eget aranyba vonja,
    a lenti bút-bajt mind elfelejted,
    fejed örökre vállamra ejted.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila – Emlékezet

    Amikor rád találok,
    felöltöztet az emlékezetem:
    vakítóan fehér nadrágban,
    kék pólóban uralkodsz
    a múlt idő fölött.

    Mert nincs többé
    elvesztegethető esztendő,
    sem hónap, sem óra,
    a lélegzetemmel is hozzád tartozom;
    te adsz át engem a jövőnek,
    az örök hallgatásnak.

    De addig nincs szenvedés,
    sem értelmetlen tipródás,
    csak az áramló vér hallgatása,
    amint vágytól űzötten
    kiszakítja az ereinket.

    Mindketten egyet akarunk:
    ha belehalunk egymásba,
    legyen időnk a feltámadásra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor – Angelus

    Erdő füvén fekszem hanyatt.
    Jő lábhegyen az alkonyat.
    Zsong, zsong a csend mély mámora.
    Lebben az Isten fátyola.

    A csend az ő szívén terem.
    A csend az örök Szerelem,
    A Lélek a vizek felett:
    Egyetlen, áldott Felelet.

    Ó mindent, mindent értek én,
    Mióta ez a csend enyém.
    Szívet nyit rám minden titok,
    És mindenek nyelvén tudok.

    Azóta hozzám szólanak
    A füvek, fák és madarak.
    Barátaim az állatok,
    Zengnek a színek, illatok.

    És mind oly boldogok vagyunk,
    Hogy testvér-szóval szólhatunk.
    Ó érteni, megérteni:
    Mily édes, milyen isteni!

    Megrezzen most egy vén csalán
    Távol harangszó mély dalán,
    Mely messze zsongja lombon át
    Az esteli Úrangyalát.

    Elhallgat minden itt körül,
    Megáll a gyík, a szél elül,
    És – mindnyájunkért egymagán –
    Ávéba kezd a csalogány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Grigo Zoltán – Levél a Kedvesnek

    Nélküled már némák a reggelek,
    varjú kiált a csupasz fák között,
    itt nálunk már a hó is leesett,
    szürke füst száll a kémények fölött,
    magányosan hallgat kint a határ,
    üres tarlón birkóznak a szelek,
    kertek alján osonva róka jár,
    én meg itt ülök, hogy írjak neked.

    Lassan telnek nélküled a napok,
    nem te ébresztesz hanem az ösztön,
    üres a ház is, csak magam vagyok,
    mint fagyott levél a puszta földön,
    este amikor a tűznél ülök,
    a szobámban suttognak a lángok,
    mint megannyi parányi kis tücsök,
    úgy játszanak nekem szerenádot,

    amíg nézem, hogy izzik a parázs,
    hozzám sóhajt téged az esti csend,
    a sötétben mint lángoló varázs,
    felmelegíted magányos szívem.
    Megírom neked ezt a levelet
    és várlak, hátha már eljössz holnap,
    addig hallgatom ahogy a kertben,
    a kutyáink ugatják a holdat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pablo Neruda – A legszomorúbb vers

    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Például, teszem azt, hogy „Oly csillagos az éjjel,
    fönt kéken dideregnek a messzi csillagok.”
    Keringve énekel az éji szél az égen.

    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Szerettem őt, és olykor tán ő is szeretett.
    Hány ilyen éjszakán át tartottam karjaim közt.
    Csókjainkkal bejártuk a végtelen eget.

    Ő szeretett, és olykor talán én is szerettem.
    Hogyne imádtam volna a vad, nagy szemeket.
    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Érezve: nem enyém már. Tudva, hogy elveszett.

    Hallgatva a nagy éjt, mely nélküle még nagyobb lett.
    A vers megeszi lelkem, mint harmat a füvet.
    Mit számít, hogy szerelmem nem tudta megőrizni.
    Oly csillagos az éjjel, s ő nincs itt – hol lehet?

    Ez minden. Arra messze dalol valaki. Messze.
    Lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
    Mintha csak meglelhetném, szemem kutatja egyre.
    Szívem kutatja egyre, s ő nincs itt – hol lehet?

    Az éj is az a régi, a holdsütötte fák is.
    Csak mi, mi nem vagyunk már azok a régiek.
    Persze, nem szeretem már, de akkor! hogy szerettem.
    Hogy meghallhassa hangom, fürkésztem a szelet.

    Másoké. Másoké lesz. Mint csókjaim előtt volt.
    Hangja, tündéri teste. A végtelen szemek.
    Persze, nem szeretem már, de hátha szeretem még.
    Rövid a szerelem, s oly hosszú, míg feleded.

    Mert annyi éjszakán át tartottam karjaim közt
    lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
    Habár ez az utolsó bánat, mit érte érzek,
    és most intézem hozzá utolsó versemet.

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Faludy György: József Attila temetése

    Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
    kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
    hadd pihenjen örökre itt a lila
    domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
    szembogarad ne nézze többé fájón,
    mint járnak úri fogatok lucsok
    úton s a pernye hogy esőz a gyáron
    s miként lesz mindig másé az öröm –
    mert különös nép lakozik e tájon,
    a kisbírónak előre köszön,
    s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
    míg lőre-borba fúl az ős közöny –

    hiába volt a versek vér-özönje,
    testednek jobb már, hogyha így rohad:
    e kornál nem durvább a föld göröngye,
    és nem keményebb a tehervonat
    vaskereke Babits Mihály szívénél.
    Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat
    vak városunkban, mely reszketve él még,
    de új vezér felé görnyed háta,
    vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél
    után az őrület csapatja járja,
    s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
    garázdálkodnak szerteszét s a gyáva
    polgár lapul. Fúhattál riadót
    undornak, félelemnek és közönynek –
    becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,
    azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
    adott el, mint amennyit eladott,
    s mikor rájöttél nem tudtad a könnyet
    elfojtani – mert nem volt olvasód,
    nem kellettél! Álirodalom kellett,
    buta regények s szemét darabok
    kellettek nálunk, amíg a lehelet
    lassan kifogyott tüdődből s a póz
    a drága, a csibészes, mit mint gyermek
    hordtál, lehullt, és agyonkínzott
    fejedben az őrület vert tanyát.

    Mostohaapád űzött, a kopott
    vén Államgép – de szerető anyád
    is volt, a Haza, és talán ezért
    nem volt otthonod s bútoros szobák
    közt csavarogtál, havi negyvenért,
    és kávéházak füstös páholyában
    ültél, kit senki nem hív és nem ért.
    De most elmentél s mint golyót a fában
    hagytad szívünkben minden szavadat,
    s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
    hogy bennünk csak a borzalom maradt,
    meg napjaink sötét gyászmenete,
    míg felzokogunk, európaiak
    a sok turáni közt e fekete
    földön.

    Aludj hát: víz meg ég
    nem volt még lágyabb és kékebb, mint e
    bús délutánon. Aludj a holt vidék
    ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
    Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!
    Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
    között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
    s a téli szél tört ablakon zörget,
    hol szolgáknak már nyakkendő a járom
    és német szolgabírát hoz az út,
    ki csizmában hág sírodra s fejfádról
    lelopja majd a vérszín koszorút.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Erdős Virág: Buék,

    avagy végtelen számú „originál haza-ötlet” az új esztendőre

    Parti Nagy Lajosnak,
    és mindenkinek, aki szereti

    Adjon az Isten szebbet jobbat
    békességesebbet
    vidámságból sokat bajból
    kicsit kevesebbet
    ne filózzon sokáig hogy
    mér’ ilyet vagy
    mér’ ne
    olyat adjon amit saját
    magának is
    kérne
    olyat ami mellé nem kell
    kitenni a karikát
    olyat ami nem fogja meg-
    ríkatni a Marikát
    olyat ami még a nagyon
    ziziknek is bejön
    olyat ami sima cifes
    dörzsikével lejön
    olyat amit éhgyomorra is be lehet
    venni
    olyat amit nem muszáj a
    nyelved alá tenni
    olyat ami világos és
    kertkapcsolatos
    olyat ami bárhogy hívod
    éppoly illatos
    olyat ami nem hajt meg és nem okoz
    demenciát
    olyat ami kopásra is biztosít garanciát
    olyat ami egészséges és hát
    végül is
    lehet kérni szalonna meg
    hagyma nélkül is
    olyat aminek a füle
    nem szakad le hazáig
    olyat ami pont kitart az árvíztől az
    aszályig
    olyat amin főzés helyett
    elég egyet rottyantani
    amit még az Isten se fog
    az ölünkbe
    pottyantani
    olyat ami hosszútűrő
    viszonylag és kegyes
    olyat ami nem túl erős viszont nem is
    hegyes
    olyat amit nem lehet egy
    mozdulattal cécézni
    olyat ahol nem szokás a
    más bajára vécézni
    olyat ami száz év múlva is jó lesz
    ha lesz
    olyat amit még az apám
    gyomra is bevesz
    olyat amiről lerí hogy sok-sok édes
    titka van
    olyat ami még a hosszú
    hétvégén is nyitva van
    olyat amit pesten is lehet de
    helyben is
    olyat ami vízben is finom de
    tejben is
    olyat amit nem nyirbálnak ész nélkül csak
    hajtogatnak
    olyat amit páran pont az
    ünnepekre tartogatnak
    olyat amit nem kell zsebből
    simán lehet tébére
    olyat amivel ki lehet
    kerülni a vébére
    olyat amihez kilónként
    plusz még egy-egy mega jár
    olyat amit még a suttyó
    gyerekem is bekajál
    olyat amivel megéri
    még egy picit vacakolni
    amit ilyen
    kis helyre is
    jól be lehet szuszakolni
    olyat amiből pont kijön
    tízmillió szelet
    olyat ami félóránként
    bemondja hogy szeret
    olyat ahonnan tilos lesz
    akárkit is kitiltani
    amivel egy
    mosókonyhát is fel lehet
    vidítani
    olyat amihez naná hogy
    van kapaszkodó
    olyat ami szobatiszta és
    ragaszkodó
    olyat amire nincs mentség
    de van magyarázat
    olyat ami csapást is mér
    ha kell nem csak lázat
    olyat amin sok jó fej egy
    életen át agyal
    amibe nem trollal lesz majd
    beírva hogy
    magyar
    ami tiszta
    mint a szégyen
    ami nincs még
    de majd légyen

    sőt, maradt egy hülye ötlet
    még ide a végére is:
    olyat amiért elmennék
    még a világ
    végére is

    (2013)

    Forrás: szeretem a verseket