„Az átlagos embereknek TV-jük van. A különlegeseknek pedig könyvtáruk.”
Forrás: internetes gyűjtés
Kattints a címre a teljes idézethez!
Szerző: Mária Németh
-
Csoóri Sándor: Menekülés a magányból
Házakat emelt körém a sötétség –
s a házakban nem lakik senki.Fákat ültet körém a képzelődés –
s a fáknak nem támaszkodik senki.Gyerekkoromból egy fekete kutya
szaglászgat erre, habos a szája széle,fölnéz az égre
s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.Nevetnem kell ezen a buta magányon,
mint egy kitalált állatfajon,nem ezért születtem én a világra,
nevetnem kell hát magamon.Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.Szükségem van az ifjúságra,
mint útlevélre az utazónak;szükségem van a kezetekre,
hogy minden magányt leromboljak;a szátokra, hogy a megromlott
igazságokat porba köpjem –elvész a föld, ha nem élhetek
boldogítóan s vakmerően.Utak röppennek el szemem előtt,
mint éjjel fénycsóvás bogárkák.El kell indulni minden útra,
az embert minden úton várják.Nincs halálos érv a maradásra,
csak a találkozásra s a kalandra –Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
záporozzatok tavaszt a magasba!Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
-
Csoóri Sándor: Carmina burana
Hányfelé, élek, istenem!
a házam itt van, ott a kenyerem,
asztalom holdsütésben, székem fagyban,
szemem sajduló gyászban hagytam.Csellengő napok pásztora –
vagyok a Mindig, vagyok a Soha,
szakadt estéken nő alszik velem,
vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen.Budán vagy Pécsett, egyre megy –
ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy,
ott éledek, hol mások föllazulnak,
borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak.Talán ha volna otthonom
s körülmoházna gyöngéd oltalom,
ez a világ mézesen rámtalálna
s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna.Hát élek, ahogy élhetek,
avas deákként mondok éneket,
torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr –
nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
-
Csoóri Sándor: Faggatódzó óda a nőkhöz
A föld alól nézzek vissza rátok?
a jóvátehetetlen éjből,
midőn kő és virág egymásnak támad
valami ősi gyűlölségből?
Midőn a tenger kosarából
szétgurul a mélységek gyöngye
s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje?Agyag-homályból s gyökér-függönyön át?
a földbe süllyedt tavasz templomromjai alól?
Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve,
míg kutyatej sárgul fönt s vadkapor?
Elmerült tank csöve lenne a távcsövem
s hajatok, mint gyakorlatozó vadászraj,
szállna fölöttem kihívó suhanással.Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké.
Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet.
Kezetek az egyetlen házfal, amelynek nekidűlhetek:
süsse arcom a nap, nyárvégi önkívület.
Amit megérintettem eddig, el is hagytam,
csak ti vagytok az egyetlen gyarmat,
melyet naponta meghódítanék.
Úgy gondolok a szátokra, akár egy hajóútra:
alul a halálos víz, fölül az ég.Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
-
Csoóri Sándor: Barbár imádság
Kisimíthatatlan ráncú kő,
anya-világosságú szikla,
fogadj méhedbe vissza.
Tévedés volt a születésem;
én a világ akartam lenni:
oroszlán és fagyökér együtt,
szerelmes állat, nevető hó,
a szél eszméje és a magasság
széjjel csurgatott tintafoltja –
s lettem felhőbe vesző ember,
egyetlen út királya,
hamu-csillagú férfi
s amit magamban egyesítek,
rögtön megoszt, mert mulandó
s csak sóvárgásomat csigázza…
Kisimíthatatlan ráncú kő,
anya-világosságú szikla,
méhed küszöbe előtt állok.Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
-
Csoóri Sándor: Talán egy golyó
Talán a hideg csapvíz lenne jó,
talán az örökélet-ízű kávé: hadd remegjek,
talán a hófúvás-ing ropogása a bőröm fölött,
madárköröm és vasreszelék a dobhártyámon,
talán a szemközti nő parázna csípő-bemutatója reggelente,
az óceánjáró mellek lassú billegése az ablakon túl,
talán egy testvéri könyök nyomódása
a bordám közé,
talán egy golyó az ablakfába.Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
-
Csoóri Sándor: Che Guevara búcsúztatója
Szerethettek volna a nők,
szerethetett volna a tenger,
te mindenütt otthonos és otthontalan,
lehettél volna Brazília selyemfiúja,
lokálok helytartója,
éjszakákkal karambolozó költő –
mert a vakság hamujában
gyönyörű lábak járnak mindig,
mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak.S boldog, ki el tudtad árulni az édent,
lettél a század partizánja,
emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben,
szakállas forradalmár,
géppisztolyos szépfiú,
Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító.Én láttalak és irigyeltelek:
vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály.
Vászon katonazubbonyodban
a szabadság verítékezett
s a jövő izzadság-szaga csapott
orromba akkor,
erősebb volt, mint a narancskerteké.Havanna boldog volt, mert ismert téged,
Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is.Bolívia erdeiben
nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven,
nem a fűrész,
nem is madarak.
A fák leadóállomásai
lélegzetvételed sugározták.A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad.
A test, ha megölik, hiánya testté válik:
adni kell neki kenyeret,
adni kell neki szabadságot.Szerethettek volna a nők,
szerethetett volna a tenger,
te mindenütt otthonos és otthontalan.
Véres partizánsapkádat mosatlan elviselem
s most már mindig tudom,
merre bujkálsz.Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
-
Csoóri Sándor: Önarckép, párás tükörben
Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek
malachússal –
loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek.
Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt;
a tavaszi hóolvadásról is
csak azt tudom, amit a szemem tudhat –
a szél bádog-szonettjeit
hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin
s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva,
csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap,
csak néha várom, hogy majd a tengert
visszacsalja valaki a bordáim mögé
s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
-
Csoóri Sándor: Anyám szavai
Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,
de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilusos tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
s bohócos nagykalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
