https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Csokonai Vitéz Mihály: Izenget már…

    Izenget már valahára
    A párosság istene,
    Hogy már az ember ágyára
    Egy emberné illene.
    Nem soká él a halandó,
    A jó szerencse múlandó,
    Házasodni kellene.

    Már a nádat elvetettem,
    Melyen véled, hajdani
    Gyermekkorunkban, szerettem
    Fel s alá lovaglani.
    Alkudni kén a lyányokkal,
    Akik szótalan bábjokkal
    Elúntak már játszani.

    Érzem, hogy egy nagy hízakja
    Van szívemnek félfelől;
    De ki lesz, aki bérakja
    Azt a hízakot belől?
    Több leány van, mint pillangó,
    Válogathatni, de bangó,
    Aki nézgél csak elől.

    Egynek tetszik szép formája,
    Másnak deli termete,
    Annak mézes-mázos szája,
    Ennek jó természete.
    Én is közlöm hát, barátom,
    Milyen lesz az én sajátom
    Erkőlcse s tekintete.

    Forrás: Arcanum

  • Berzsenyi Dániel: Egy szilaj leánykához

    Miért rettegsz kebelemben,
    Miért, kedves leányka?
    Mit félsz te, mint a kegyetlen
    Vadtól a kis bárányka?

    Nem vagyok én ellenséged,
    Sem hitszegő csapodár;
    Hív lelket adok én néked,
    Míg koporsóm bé nem zár.

    Tiéd leszek, míg e kedves
    Rubintajak csókot kér,
    Tiéd, midőn már e kegyes
    Szív csak akadozva vér.

    Halld, melly édesen csatináz
    A völgy zengő csermelye,
    A víg madár mint zeng s trilláz,
    S mint nyög a filemile!

    Majd ha a bús tél közelget,
    Ezek mind elnémulnak,
    Elrepül a szép kikelet,
    S örömeink elmulnak.

    Forrás:Arkanum

  • Berzsenyi Dániel: Esdeklő szerelem

    Ím, a nap leereszkedik
    Thétis bíbor keblébe,
    S mosolyogva emelkedik
    Lúna szemérmes képe.

    Az esti szellő fuvalma
    Édes álmot lengedez,
    Az ég békes, s nyúgodalma
    Hegyet-völgyet béfedez.

    De ah, az én siránkozó
    Szememre nem hullatja
    Balzsamát az illatozó
    Esthajnal csillagzatja!

    Lehajtom árva fejemet,
    De gondjaim felköltik,
    S nyughatatlan kebelemet
    Fájdalmakkal eltöltik.

    Bágyadtságom ha bézárja
    Néha fáradt szememet,
    Kinyitja könnyeim árja,
    S mossa halvány képemet.

    Jaj, semmi nem enyhítheti
    Sérült szívem sebeit!
    Mert a szerelem égeti
    Minden titkos ereit.

    Csak nálad van gyógyító szer,
    Te, ki azt megsebzetted,
    Ki a szerelemnek ezer
    Tőrét rám lehelletted!

    Téged várnak kiterjesztve
    Reszkető két kezeim,
    Téged az égre függesztve
    Sírdogáló szemeim.

    Egy tekinteted gyilkosom
    S boldogítóm tud lenni,
    Szánj meg, Kegyes! légy orvosom:
    Ne hagyj holtig epedni.

    Süllyedek! nyujtsd karjaidat,
    Míg el nem fogy életem,
    Míg elhervadt ajakimat
    Ajakidra tehetem.

    Forrás: Arcanum

  • Berzsenyi Dániel: Az Esthajnalhoz

    Emeld fel bíbor képedet,
    Csendes Esthajnal!
    Enyhítsd meg a természetet
    Harmatillattal.

    Hozd alá a fáradt szemnek
    Kivánt álmait,
    Fedezd bé a szerelemnek
    Édes titkait.

    Titkon nyílnak az életnek
    Legszebb rózsái,
    Mély titokban csörgedeznek
    Legszebb órái.

    Ah, nékem is van egy titkom
    Szívembe rejtve!
    Nem szabad azt kimondanom:
    El van temetve.

    Nem szabad kijelentenem,
    Mely boldog vagyok;
    S hogy ki az én Egyetlenem,
    Kiért hervadok.

    Csak a néma hold mosolyog
    Rám szemérmesen,
    Mikor az örömcsepp ragyog
    Forró szememen.

    Forrás: Arcanum

  • Berzsenyi Dániel: Osztályrészem

    Partra szállottam. Levonom vitorlám.
    A szelek mérgét nemesen kiálltam.
    Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
    Izzada orcám.

    Béke már részem: lekötöm hajómat,
    Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
    Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
    A heves ifjút!

    Bár nem oly gazdag mezeim határa,
    Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
    S nem ragyog szentelt ligetek homályin
    Tíburi forrás:

    Van kies szőlőm, van arany kalásszal
    Bíztató földem: szeretett Szabadság
    Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
    Kérjek-e többet?

    Vessen a Végzet, valamerre tetszik,
    Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
    Mindenütt boldog megelégedéssel
    Nézek az égre!

    Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
    Itt is áldást hint kezed életemre,
    S a vadon tájék kiderűlt virány lesz
    Gyenge dalodra.

    Essem a Grönland örökös havára,
    Essem a forró szerecsen homokra:
    Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
    Itt hives ernyőd.

    Forrás: Arcanum

  • Kisfaludy Károly: 10. Szülőföldem szép határa!

    (Népdalok-sorozat)

    Szülőföldem szép határa!
    Meglátlak-e valahára?
    Ahol állok, ahol megyek,
    Mindenkor csak feléd nézek.

    Ha madár jön, tőle kérdem,
    Virulsz-e még szülőföldem!
    Azt kérdezem a felhőktől,
    Azt a suttogó szellőktől.

    De azok nem vigasztalnak,
    Bús szívemmel árván hagynak;
    Árván élek bús szívemmel,
    Mint a fű, mely a sziklán kel.

    Kisded hajlék, hol születtem,
    Hej, tőled be távol estem!
    Távol estem, mint a levél,
    Melyet elkap a forgószél.

    Forrás: Arcanum

  • Kisfaludy Károly: 7. Messze fénylik a Balaton

    (Népdalok-sorozat)

    Messze fénylik a Balaton,
    És engemet partjához von:
    Immár tudom, miért fénylett,
    Mert szép Rózsám bele nézett.

    Hej szép Rózsám! tekints rám is!
    Hadd derüljön bús szívem is:
    Olyan az, mint a Balaton,
    Ha felette szélvész vagyon.

    Forrás: Arcanum

  • Kölcsey Ferenc: A képzelethez

    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém!
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet.
    Kedvtelve ringatódzom abban
    Én, más partok felé,
    Hol a világi bánatok nem
    Vérzik bús szívemet;
    Hol még egyszer víg napjaimnak
    Képét szemlélhetem,
    Még egyszer eltűnt örömeimnek
    Tépem virágait.

    Mint rémlik előttem Biharnak
    Képe homályoson,
    Hol hívs szüléknek karja közt a
    Gondot nem esmerém!
    Mint rémlenek Erdély szerencsés,
    Szerencsés halmai,
    Hol szép Lottimnak karja közt a
    Búkat nem kóstolám!
    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém,
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet!

    A felhők közül nyájasan süt
    A hold fejem felett,
    Ott a sírhalmokon nyugtatja
    Szelíd tekintetét.
    Sírhalmok! ah, keserves érzés
    Vérzi bús szívemet,
    Ti fedtétek mély boltotokba
    Szüléim testeket!
    Sírhalmok! a ti kebletekbe
    Sorvad szép Lottim is,
    Mint a virág, amely felette
    Sírjának hervadoz.

    Testvére a bús bánatoknak,
    Ne jőj, ne jőj felém,
    S zajos tengerén álmaidnak
    Ne hányjad lelkemet!
    Irtózva, csaknem elmerülve
    Hánykódom abban én,
    Kopár szirtokra vet ki a hab,
    Hol bú vérzi szívem;
    Hol még egyszer bús napjaimnak
    Képét szemlélem én,
    Még egyszer elmúlt bánatimnak
    Sírom vérkönnyeit.

    Forrás: Arcanum

  • Vörösmarty Mihály: A régi üdők emlékezete

    Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
    Hogy ön fiad tiporjon el,
    S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
    Mely szűlte és nevelte őt?
    Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar,
    Mérged csavarja őt alá,
    Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget,
    Holott ragyognak Ősei,
    S őrülten a vitézi tűz helyett dühös
    Pártok vezessék fegyverét;
    Hogy más kegyéből várja a magasztalást,
    S nem szíve, karja adja meg.

    Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!)
    Így elfajulna a Magyar,
    A vad Tatár még kétszerezve táborát
    Ismét rohanjon ellene,
    S minden veszély, melyet kiálltak Ősei,
    Szálljon fejére, s döntse meg;
    Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét
    És rút alázat nyomja le.

    O! ezt kívánom én, ha tán utóbb imígy
    Megrontna pártos érzeted,
    Hogy férjfi korban, nem gyalázatok között,
    S lassan fogyasztó módokon;
    Hanem iszonyú fölséggel a villám szerint
    Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar!

    Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi
    Látván Hazája térein
    A sok Magyart, kit átkosan teríte le
    Külső segéddel a Magyar.
    Így szólt: utánna jajdult a vidék szele,
    S rá zúga egy bús fergeteg;
    Irtóztatón morgott szavára a hegy is,
    És hármasan dörögte vissza: „vessz Magyar!”

    Forrás: Arcanum

  • Vörösmarty Mihály: A hontalan

    Járatlan útakon ki jársz,
    S keblet viharra, vészre társz,
    Örömtől idegen,
    Ki vagy te bánat embere,
    Mi sorsnak üldöz fegyvere,
    Hogy bolygsz vad bérceken?

    „Hagyj bolyganom vad bérceken,
    Hagyd dúlni a vészt keblemen:
    Én bujdosó vagyok;
    Kietlenb itt e puszta szív,
    Zajosb a vész, mely benne vív:
    Fájdalmim oly nagyok.”

    Tán dús valál és kincsedet
    Elvette ádáz végzeted,
    S most ínség szomorít?
    „Dús voltam s dúsnak lenni jó,
    S ínségem most oly szívható;
    De ez nem tántorít.”

    Két név előtted szent talán;
    A hű barát és hű leány,
    És ők elhagytanak?
    „Pártos barátság, szerelem
    Földön legkínzóbb gyötrelem:
    Ők híven haltanak.”

    Kihaltak ők? tán gyermeked,
    Szép hölgyed, minden örömed
    Emésztő sírba szállt?
    „Mind sírban, amit szereték,
    De a szív mély s nagy menedék,
    Elnyögte a halált.”

    Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
    Tán a becsület rabja vagy,
    S neved gyalázva volt?
    „Gyalázva minden címerem;
    De azt hazámért szenvedem,
    S ez rajtam drága folt.”

    Hah, számkivetve vagy tehát,
    S melyért vérzettél, ten hazád
    Sujt kérlelhetlenűl?
    „A száműzöttnek honja van,
    S bár szenved ő s boldogtalan,
    A nemzet él s derűl.

    A nemzet, melyhez tartozám,
    Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
    Többé fel nem virúl:
    Engem millióknak veszte nyom,
    Egy nép halálát hordozom
    Keblemben ostorúl.”

    Forrás: Arcanum