Kerülj, miként más sarkát a delej,
Mint szirtet a hajós utában,
Gyűlölj, mint angyal a kárhozatot,
Mint csendes éj a vadzajú napot:
Közömbös csak ne légy irántam!
S ha látom, hogy szívedben szűm iránt
Akárminő, de érzemény van,
Remény táplál mindaddig engemet,
Mert aki gyűlöl, még talán szeret.
Közömbös csak ne légy irántam!
Forrás: Lélektől lélekig
Leszel-e titkon szeretőm,
Ágyamban, gyűrött lepedőn?
Ágyékod vágyja-e vágyamat,
Leszel-e az, aki befogad?
Leszel-e gyönyörünk rejteke,
Csókjaim, öledbe hívod-e?
Kebleid vágyják-e ajkamat,
Leszel-e hát, aki befogad?
Leszel-e szelíd-vad örömöm,
Magomnak szép kelyhe, gyönyöröm?
Leszel-e ajándék, áldozat,
Leszel-e mondd, aki befogad?
Forrás: Lélektől lélekig
A Szaharában jártam egyszer, régen,
A napperzselte sivatagfövényen.
A pusztának a Számum nekivágott,
Megálltak remegve a karavánok.
A homokot a szél seperte zúgva,
Meglapult ember, állat összebúva
Én kitártam a kebelem a szélnek,
A szélkavarta, roppant, üres térnek.
Akkor, nézve a nagy kietlenséget, –
Egy vándorporszem a szívembe tévedt.
Ő megpihent, a szívem védi, ója –
De lettem én a földnek bujdosója.
Örökkön-szomjas, elátkozott lélek,
Akit a Számum hagyatéka éget:
Egy porszem csak, de szívemhez tapadt
És benne van az egész sivatag.
Forrás: Lélektől lélekig
Magad helyett
az egész világot
kell szeretned…
Magad maradsz maholnap, oly magad,
s úgy hullnak el mellőled a barátok,
hogy az élőknél közelebb találod
magadhoz néha már a holtakat,
kik némán őrzik lent a holt nyarak
közös reményét, míg te zord magányod
rideg telében meddőn múlni látod
a napokat, havakat, holdakat: –
rabságod őre, lassankint belátod,
hogy magad helyett az egész világot
kell szeretned, s csak úgy leszel szabad,
ha egy helyett milliók rabja vagy,
s elveszve bennük, önkéntes halálod
áldozata lesz a föltámadásod.
Forrás: Lélektől lélekig
Volnék faág, hogyha levél lennél,
ringatnálak, s te vígan libegnél.
Lennék napfény, hogyha felhő volnál,
meleg fényemben szellőn lovagolnál.
Volnék kedvesed, ki hűséges lenne,
ölelnélek úgy, hogy boldoggá tenne.
Volnék a társad, ha magányos lennél,
s szeretnélek, ha nem is szeretnél…
Forrás: Lélektől lélekig
Mint egy gyermek, úgy voltam karodban.
Megcsókoltad finoman a számat,
fölém hajoltál gyengéden, titokban
és megpusziltad a szempillámat.
Leheleted táncot járt hajamban…
szellőként bújócskázott csintalan,
s egy óvatlan, röpke pillanatban
pajkosan megbújt a nyakamban.
Míg egyik karod ölelve tartott itt,
másik magányos vándorként útra kelt,
bejárva testem rejtekútjait,
útján titokzatos zugokra lelt.
Úgy bújtam meg riadtan benned,
mint reszkető holdsugár az éjben,
mit látni alig, mégis elvakít,
ha begyűjti sugarát szemed
ezüstösen, sápadt-fehéren.
Körülvettél biztonságoddal engem,
s nem vágytam már tüzes szenvedélyre,
csak elrejtőzni a világ elől öledben,
csak átkarolni, és szeretni végre.
Érezni, hogy itt vagy… velem lehetsz,
tudni, hogy szeretsz, és a tiéd vagyok,
látni, ahogy boldogan rám nevetsz
s szemed szikrázó csillagként rám ragyog.
Öleltél, mint, ki sosem szeretett mást,
reszkető szívvel és szerelmesen…
magadhoz olyan gyengéden karoltál,
míg csókjaiddal lezártad a szemem.
Megbújtam karodba, mint egy gyermek.
Te fölém hajoltál nagy titokban,
s míg csókoltad édesen a számat
én végtelenül boldog voltam.
Forrás: Lélektől lélekig
(levél a kórházból)
Elmenni tudni kell.
Nézd a virágot,
mit a kertész mohón,
sietve vágott…
Ki gondol a halálra,
ha ránéz e csodás
vágott-virágra?
Áll büszkén,
vörösen,
merészen,
mindenre készen!
– Soha ily szépet!
– Maga az élet!
De néha, ha senkise nézi,
szinte reszket a szíve, érzi,
s ilyenkor hull le egy-egy szirma.
Súgó szeleknek könnyű szárnyán
úszom egyedül… s olyan árván…
Úgy gondolj rám, mint egy virágra,
– szépre, amilyen sose voltam –
ha majd elmúltam…
Forrás: Lélektől lélekig
