Révész voltam,
boldog voltam.
Halott
lelkek
közt
hajóztam.
Hordtam át
halottak,
most
már
vihetem
magamat.
Vinném,
vinném:
már
nem
lehet,
elúsztattam
lelkemet.
Halott lelkű
hajós vagyok:
halott hajók, halott hajós.
Forrás: Magyarul Bábelben
Révész voltam,
boldog voltam.
Halott
lelkek
közt
hajóztam.
Hordtam át
halottak,
most
már
vihetem
magamat.
Vinném,
vinném:
már
nem
lehet,
elúsztattam
lelkemet.
Halott lelkű
hajós vagyok:
halott hajók, halott hajós.
Forrás: Magyarul Bábelben
Férfiként: halálraítélt.
Megfogni neszeit az éjszakának.
Zuhanni, zuhanni, mint a kő!
Arcom csontján a rés,
hiányod miatt tátong.
Szememet feléd fordítom,
lepergett húsgombóc kikelt
szirmokat nyomnak,
mert legtudomabb,
legtöbb már tudom,
hogy múltamba belevesztél.
Befagy a szám,
megpüffedt ajkaim között
holdarcod ívét hordom,
magamba beépítetek.
Sírgödör szélébe kapaszkodó
fű hajad selyem fáj.
Forrás: Magyarul Bábelben
Homlokom ráncaiból rakosgatlak össze magamnak,
mert már hajad színére sem,
ujjaid bütykére sem,
intő szódra sem,
és sóhajaid mélységére sem emlékezem.
De tudom:
mert bő szoknyád ráncába én kapaszkodtam két kézzel,
hogy parányiságomat az úton el ne hagyd.
Tudom:
mert én engedtem meg a Tűznek, hogy
szoknyád rózsáit lángnyelvével lenyalja
rólad. Tudom:
mert én engedtem meg a csillagoknak, hogy velük
azonosulj, fényeddel tőlem elárvulj. Tudom, hogy már
csak bennem élsz, csak én ismerem hatalmadat Anyám!
Emlékszel? Suhancságom idején összezsugorodtál,
hogy elférj két karomon: már nagyon beteg voltál,
ölembe vittelek.
Eltotyogott mellettünk a házsor,
eltörpült Depó, Pajác meg nagyanyám, a kilencvenéves
Dongó földbe-könyöklő kunyhója.
A cukorrépalevés főzelékből
zöld ötforintosnyikat köpködtünk,
és megzöldült a sár is a lábunk alatt.
Zöld színe volt az összezsúfolt testek
verejtékétől kesernyés levegőnek is
tenyérablakunk mögött.
Emlékszem fájdalmaidra!
Segélyt sikoltó mélygödrű szemedtől könyörögtem
szusszanásnyi levegőt roncsolt tüdődnek – hiába.
Tehetetlenségem késhegyére szedtem összeroskadt hörgőidet,
csontsovány ajkad szögletéről ingem aljával töröltem le
a kibuggyanó vért, a Te piros véredet
s mint a bűnös asszony, hiába mosom rongyosra a gyolcsot,
vállamon hordom fájdalmadat:
már csak én ismerem hatalmadat,
már csak bennem élsz.
Hozzád én fordulok,
fulladásig én rohanok hozzád,
térnélküli világodba,
képekre törött emlékedhez.
Születő unokád türelmetlen lábbal dörömböl súlytalan
koponyádon, bocsásd meg vakmerő bűnét, anyám.
Forrás: Magyarul Bábelben
Koponyát szorító vaspánt,
sötétség glóriája,
letéplek fejemről!
S ha bőröm ragaszkodik hozzád,
lenyúzom,
a vályoggödör sarkába dobom.
Szemem csak új sugarakban fürdik.
Csontom visszaver minden
színtelen színt.
Tenyeremen a Nap parazsa ég.
Árnyainkra visító átkot mondok,
és kést fenek
megmaradt nyomorunkra.
Forrás: Magyarul Bábelben
Türelmetlen hóviharok topognak
a meteorológiai inté-
zet kapujában,
maholnap megint csokrot köthetek
varjúszárnyakból, miként minden évben,
mert mily kopár lenne a téli ég,
mily egyhangú a havas háztető
e csokrok nélkül.
Ennyivel én is hozzájárulok
az évszak szépségeihez, a többi:
a holdsütötte zúzmara gyémántja,
a hómezőkön lépkedő kék árnyak,
a fenyvesek zöld gleccsere a ködben,
de még a jégcsap és a jégvirág is
más költők művei.
(Akár ide is írhatnám, melyik
alkotás melyik költőtársamé,
ki mestere a jégcsapfaragásnak,
s ki az, ki tudja, mennyi fényt kíván
az esti ág, hogy remekmű legyen?)
Az én munkám néhány percnyi csupán,
csak földobom madaraim az égre,
aztán pihenhetnek
jövő novemberig,
nem úgy, mint szorgos társaim, akiknek
ahány reggel és ahány délután,
megannyi föladat –
ezért talán illetlen is, ha szólok,
ha végül is én figyelmeztetek:
Közel a perc, barátaim,
készüljünk föl a télre!
Forrás: Magyarul Bábelben
Szemembe úgy ragadt
az ilobai nap,
se délelőtt, se délután,
mindig csak alkonyat,
a falu szélén a Szamos,
a házak közt a gyáva kis patak,
a vízen ülő alkonyat
hátán egy vízipók szalad.
Csobogó alkonyat.
Póklábú alkonyat.
A törpe indóház előtt
süvít a gyorsvonat,
az ablakokon kihajol
a bámész alkonyat,
nézi a forgó réteket,
körhinta-tornyokat,
a szitakötő szárnyakon
elzúgó dombokat.
Pihen a sürgönydrótokon
a fecskealkonyat.
Mindig az alkonyat.
Mindig az alkonyat.
Aludni térnek a kacsák,
de árnyuk ott marad
az eperfa alatt.
Az epervérben tocsogó,
a kacsacsőrű alkonyat.
Az eperfa a ház előtt,
a fa előtt a pad,
a házban anyám született,
repednek a falak,
rothad a zsindely, hull a mész,
zuhog a vakolat.
A padra ül, pipára gyújt
a mészhomlokú alkonyat.
A vakolatruhájú alkonyat.
Nagyapa oly sovány,
mégis, egyedül övé csak a pad,
körülötte kövön, füvön
az alkonyi csapat:
a vendégek, a mindennapiak,
zsíros hajú román paraszt,
bíró és pakulár,
s a kilenc kőtörő, hiszen
a kőbányában munka vége már.
Sárgult, avas szalonnát esznek ők,
de sárga, hamisítatlan bőgés
sárga szél égeti
az avas arcokat.
Csapkod a partra hajított
hering-usonyú alkonyat.
És jött egyszer a pópa is,
de le nem ült, szalonnát sem evett,
csak állt a kőtörők fölött,
szakállát markolva beszélgetett,
de hiába markolta is
szakállát tíz ujjal is,
az első szél fölkapta s elröpült,
a kékes fellegek
közt még sokáig fel-s-alá merült,
míg el nem szállt meg,
míg szoknyája hegycsúcsokig be nem
takarta Ilobát.
És akkor este lett.
És akkor Iloba felett
pópaszoknyájú öreg este lett.
(Az a pópaszoknyájú este
négy napig betakarta Ilobát,
az a holdba röpült süveg
négy napig varjúhangon kiabált,
negyednapon négy deszka közé zárták
és Nagybányára vitték nagyapát.)
Forrás: Magyarul Bábelben
Két perc tátongó szakadéka közt
zuhanva is fölnyújtom még kezem.
Vagyok. Jelentkezem.
Forrás: Magyarul Bábelben
Nem volt jogom
válladra raknom életem,
hogy te viseld el az elviselhetetlent –
hogyan viseljem el?
Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek,
és bűntudatom az is, hogy szeretsz.
Forrás: Magyarul Bábelben
Pirosat pislog vagy zöldet mutat
az indóház előtt a szemafor? –
hová dülöng velem ez a vonat,
átcsattog még a viaduktokon?
Havat hirdet a decemberi ég,
kibámulva holnap az ablakon,
meglátom-e árnyam szaladni még
az idei havon
Forrás: Magyarul Bábelben
Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték –
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
Forrás: Magyarul Bábelben