Szerző: Mária Németh

  • Kamarás Klára: Sorshorgoló

    Csak szem a szemre, lánc a láncra,
    miként sodort a három párka…
    Ki munkál, hajszol, mindörökre
    sorsunk szívósan ölti egybe.

    Tervrajz szerint, vagy ég bolondja
    szövi a szálat össze-vissza,
    s nem tudhatjuk, mi lesz belőle,
    közülünk kinek van jövője,
    kiből lesz bölcs, gazdag, vagy árva,
    csak szem a szemre, lánc a láncra…

    Oltárra lesz terítő, fényes,
    király palástja, széle véres…
    vagy lábtörlő dohos sarokba,
    aztán a sors szemétre dobja…

    Ne nézz előre, ne nézz hátra,
    horgolva, szőve, varrva, vágva…
    csak szem a szemre, lánc a láncra..

    Jaj, aki csak egy szem a láncban
    ne gondolkozzon, hisz bezártan
    sodródik sorsa áramában,
    és nincs kiút, csak ősi kényszer
    megtartani, ne málljon széjjel,
    amit a többi összefogna.

    Nincs üdvösség, nem jutsz pokolra,
    csak ez a szédítő motolla…
    s magasztalva, vagy meggyalázva,
    csak szem a szemre, lánc a láncra…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hans Lodeizen: Figyelj: Mikor még vele…

    figyelj:

    mikor még vele
    éltem és a világot együtt
    alkottuk, összeszőve, felfejtve
    mikor még nálam volt a szeme
    és hófehér keze
    akkor megáldottam a havat
    és az esőben nevettem.

    mikor a délutánokat szobájában
    töltöttem és a testében
    járkáltam vagy leültem, könyvet
    olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
    fülében az utat és behajóztam szemének
    folyóján mikor kezével
    játszottam és átsuhantam az ajkán
    olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
    nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,
    de,

    az ősz beköszöntével ő elment
    most én sem vagyok már mert vele mentem
    kezének kezet adtam
    szemében ottmaradtam
    fülében elakadtam
    testében eltévedtem
    testében megfulladtam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Székely Magda: Eső

    Zuhogott szakadatlanul,
    hullott a tetőkre, falakra,
    örök esőben ragyogott
    a szeretők fedetlen arca.

    És kapualjtól kapualjig,
    padtól padig, heteken át,
    fölöttük ég nehezedett,
    testükön ázott nagykabát.

    Az üres erdők, a hidak,
    és minden utca velük ázott,
    köröskörül emeletek,
    fűtött falak, száraz lakások.

    Nekik csak a végállomások,
    csak a lakatlan ligetek,
    csak a lehulló ragyogás,
    csak az eső, csak a hideg.

    A kályha mind kihül bizony,
    s kihül az emberek lakása,
    de fennmarad, akár a hold,
    fedetlen arcuk ragyogása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Valaki mindig visszahív

    Mikor úgy érzem nincs tovább,
    utolsót lobbant már a láng,
    egy furcsa árnyék hívogat,
    hiába minden áldozat…,
    valaki mindig visszahív…

    Valaki mindig visszahív,
    mikor zokogva fáj a szív,
    mikor a kétség és tudás
    egymásra ront, s a pusztulás
    szegény, bolond fejemre száll…

    Szegény bolond fejemre száll
    a sűrű éj s a rút halál,
    és megfogják a vállamat,
    már csak egy végső pillanat,
    de mindig van egy fénysugár…

    …de mindig van egy fénysugár,
    vagy egy parányi fénybogár,
    mely megmutatja mennyit ér
    az élet, s újra jót ígér,
    mikor úgy érzem, nincs tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Adrian Plass: Krédó

    Szavakkal krédóm el nem mondhatom.

    Hogyan írhatnám le félelmeim,
    örömem, bánatom,
    ámulatom, haragom, bizonyosságom
    és hitetlenségem?

    Hogy sűrítsem mondatokba
    álmatlan éjszakáim?
    Ki legyen az alany,
    és ki a tárgy?

    Ha távol marad egy Barát,
    majd ismét felbukkan váratlanul
    – megkésett pirkadat,
    felhők közül vakító napsugár?

    Miért talállak ott a titkos, néma helyeken,
    hová örök szavad elől rejtőzöm?

    Gyűlöllek, imádlak, akarlak és várlak,
    s néha azt kívánom,
    bárcsak elhagynál!

    Mégis, tudom, réges-régen
    tündérmesét fűztél nekem egy napról,
    mikor éles kardod előhúzod,
    s leszabdalod a rám forrt vastag páncélt.

    Életet csókolsz belém, akár a mesebeli herceg,
    és egy csipkerózsika életre kel.

    Amikor megébredek,
    szívembe nézve mindent megértek,
    ott megszűnik némaságom és
    krédóm végre szavakkal is elmondhatom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Algernon Charles Swinburne: BALLADA ÁLOMHONRÓL

    Elrejtem a szívem rózsasziromban
    Távol a naptól, kert közepén
    Hó puha ágyban, lágy nyugalomban
    Rózsa alá rejtem szívem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Max Ehrmann: Desiderata

     Haladj nyugodtan a lárma és sietség közepette,
    és emlékezz arra a békére,
    ami létezhet, jó kapcsolatod legyen az emberekkel.
    Mondd ki finoman és világosan az igazságot;
    s hallgass meg másokat, még az egyszerű és tudatlan lelkeket is; nekik is megvan a saját történetük.

    Ne hasonlítsd magad senkihez;
    ezzel kockáztnád, hogy léhává és hivalkodóvá válsz.
    Mindig vannak Nálad nagyobbak is, kisebbek is.
    Örvendj a terveidnek, ugyanúgy, mint a teljesítményeidnek.
    Törődj a hivatásoddal, mégha mégoly szerény is;
    ez igazi érték az idők változó virágzásában.

    Légy óvatos a Veled történtekkel kapcsolatban,
    hiszen a világ tele van csalásokkal.
    De ne légy vak, ami a bátorságot és a lelkierőt illeti,
    mert ez létezik. Sok ember keresi a nagy ideálokat;
    és az életben mindenütt meg lehet látni a hősiességet.
    Légy önmagad. Különösen ne színleld a barátságot.
    Ezenfelül ne légy cinikus a szerelemben, mert az –
    minden esetleges terméketlenségével és kiábrándulásával együtt is – ugyanolyan örök, mint a fű.

    Fogadd szívesen az évek tanulságait, emelt fővel hagyva magad mögött/lemondva a fiatalságodról.
    Szilárdítsd meg a lélek azon képességét,
    hogy megvédhesd magad váratlan szerencsétlenségben.
    De ne bosszantsd magad agyrémekkel.
    Sok félelem születik fáradtság és magány miatt.
    Egy egészséges fegyelmen túl, légy jó magadhoz.
    Te a világmindenség gyermeke vagy, nem kevésbé,
    mint a fák és a csillagok; jogod van itt lenni.
    És függetlenül attól, hogy Számodra világos vagy nem,
    a világmindenség úgy halad a maga útján, ahogy kell.

    Találd meg a békét Istennel, bármi legyen az elképzelésed róla,
    és bármilyen munkáid vagy álmaid legyenek,
    őrizd meg az élet hangos zűrzavarában a békét a lelkedben.
    Minden álnokságával, unalmas gondjaival
    és összetört álmaival a világ mégis szép.

    Figyelj. Törekedj a boldogságra.

    Forrás: Lélektől lélekig… Gyakran „1692-ben Baltimore-ban talált ismeretlen írásként” terjed, de a szöveg szerzője Max Ehrmann (1872–1945), és a mű a 20. században született

  •  Babits Mihály: Délszaki emlék

    Olyan meztelen volt az ég
    fényes köldökével, a nappal;
    akár egy szemérmetlen őrült,
    ugy ünnepelte önmagát.

    A kába tó fehéren izzott
    s ugy hullt rá a fekete hegy
    bozontosan; kacagtak véres
    foggal a gránátalmafák.

    Guruló, tüskés gesztenyék
    csiklandozták a buja föld
    néger husát; a fény sötétkék
    nyelvei nyalták a tarajt,

    hol az erdőtüzek kiégett
    tarlói ujravörösödtek,
    mint napvaditó lobogók
    s most a nap egy végsőt rivalt

    s egyszerre meghalt; s akkor oly
    csönd lett egyszerre, s oly sötét és
    olyan hideg hogy vacogott a
    nőkön a bolyhos, puha sál,

    vacogtak a bolyhok és rojtok;
    ür hullt az ég és föld közé,
    magasba szökött föl az ég
    s a mélyben meglapult a táj,

    mint szükölő vadállat. Én is
    összehuztam galléromat
    s ugy néztem az idegen ürbe
    mint a bujdokló bujdosók,

    ha veszélyes tisztásra buknak…
    Kezem kezedben lüktetett.
    Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
    egy part élén hol nincs bozót,

    nincs fedezék… Előbb-utóbb
    szembe kell nézni a halállal,
    dobolta egy bolond ütér,
    mig a társalgás elakadt.

    Ideges, ijedt és pici
    csillagok cincogtak az ürben
    s egy reflektor hideg tüze
    karmolta simán a tavat.

    Mint régi társak, kikre már
    a halál is duplán les, álltunk
    az éjben mely oly hüvösen
    tagadta forró nappalát,

    a messze, forgó ég alatt,
    melyre reggelig új lemezt
    csavart a nap, hogy tarka táncát
    folytassa a sodrott világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dóczi Lajos: A csók

    Nem értik meg, csak a suttogók,
    Hogy mi az édes, az igazi csók.
    Nincs abba jog, nincs akarat, se szándék,
    Nem csere az, de kölcsönös ajándék,
    Szüli a perc váratlan, hirtelen,
    Midőn egy szikra gyújt két födelen.

    Édes a csók, ha alszik kedvesed
    S mit önként adna, lopva elveszed;
    Édesb a csók, ha durcás ajakat
    Megrabolsz csókért, melyet az nem ad.
    Legédesb csók, ha minden szomjú fél
    a csókot adva, csókot lopni vél,
    Ha vágyát érzi csak, de nem jogát,
    Csak menni vágy s nem érzi azt, hogy ád.

    Ám ilyen csókot is százat terem,
    Nem házasság, de édes szerelem;
    De ami ennek is még mézet ád:
    Ha a világ, az irigy, a mostoha,
    Mint őrszem leskelődik rá s reád,
    S jön perc, hogy érzed: Mostan vagy soha!

    S a karba kar és ajkra ajk repül,
    S minden erő és érzés az ajkba gyűl,
    Mindenik első, végső mindenik,
    Mindenik csókol és csókoltatik;
    A vágy, mint búvár, amint vízbe ére,
    Leszáll a pillanatnak fenekére –
    Óh, egy arasznyi percben mennyi kincs!
    Nem is csók az, hidd el, amely tiltva nincs!

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Anna Ahmatova: Hajnaltájban felriadni

    Hajnaltájban felriadni

    édes, fullasztó örömre
    és a kajüt ablakából
    elnézni zöld vizet,
    vagy fedélzeten, viharban,
    puha prémbe burkolódzva,
    motor dohogása mellett
    nem gondolni semmire.

    Mégis, találkozást sejtve
    azzal, ki csillagom lett,
    sós szelektől, gyöngyös víztől
    ifjulni szemlátomást.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig