https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Nagy László: Amikor nincs kegyelem

    Feküdtél sújtó fény alá:
    a virág térdedre dől,
    szerelmem súlyos zászlaja
    tűzve van fejed felől.

    Lecsukott zsalu-levelek
    homályán, itt ülök én,
    varasodnak a zöld lapok,
    repednek, dőzsöl a fény.

    Üvegben málna-alkonyat.
    Lenyesett rózsa zihál,
    illata fölszáll, fönn bolyong
    új nyaram ormainál.

    Újra remeg a levegő,
    hol kezed integetett.
    Ágyadra szakadt óriás
    lepke az emlékezet.

    Kereng a nyárban köszörű,
    szívemből szikraesés.
    Feküdtél sújtó fény alá,
    keltsen a fölismerés.

    Ifjúság, szentség szétomol,
    gyere be, birkózz velem.
    Fönségesebb az ölelés,
    amikor nincs kegyelem.

    Forrás: MEK

  • Pilinszky János: Bűn

    Gyerek vagy még, a tagjaid
    mégis már szinte kész,
    vakítanak és hajlatok
    derengő rendszerében,
    s akár egy bujkáló mosoly,
    ha csípőd nem, hát vállalkozásod
    elárul és magadra hagy.
    Tetőtől talpig látlak.

    Nézlek, és nem bírom tovább,
    egyenlőtlen moccanásra
    puhán megindul életem,
    mint omló homokbánya.
    Gyenge vagy még, hát menekülj,
    mielőbbi eltávolítás!
    Előre biccen a fejed.
    Az első ütés érte.

    Mohón tülkék feléd
    a leroskadó évek;
    mint kiéheztetett botok,
    a rengeteg megéled.
    Éjszakáim! az éjszakai séta
    didergő csőcseléke!
    Testestül veti rád magát,
    egy falatka kenyérre.

    Fiatal csuklóid eltörik
    és bezúzzák a hátad;
    az üdvözlők keresik,
    mit nálam nem találtak.
    Az elkötelezett gyermekeket,
    vakító ifjúságot!
    S kifosztva elhajítanak,
    mint talpig tépett zsákot.

    Ez maradt belőlük nekem?
    Ájult köznyelven nézem.
    Hová a váll, mely tündökölt,
    nyoma a tündöklésnek?
    Zavartan tesz-vesz a kezem
    az üres levegőben.
    Te lennél, kit megöltek, és
    én lennék, ki mentem meg?

    Forrás: MEK

  • Benjámin László: Két évtized

    Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap,
    szaladgálsz dolgainkban, távol, egy éjjel, egy nap,
    rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel;
    ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
    Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
    leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
    Vár a teknő, a tűzhely, a varrógép – s még mi minden!
    Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
    lélek kalandosát törökön tépelődött,
    kapkodót, megviselt elődök
    nyugtalan ivadékát; költőt, akinek nem ízlett
    a testi munka malma, se hivatal, se üzlet;
    ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
    láttam én, megjegyeztem még: könnyebb léptű, táncos
    két lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
    Érdekeltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt.
    Mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
    tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
    Tudtál bármely keservesen álarcot venni, vígat —
    voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
    nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.

    Ó asszonnyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
    összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
    Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
    magad hajlítva hozzám tartottál: szét ne essem!
    S mivel tölt meg a kor? Szerelmed mire őriz?
    Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?
    Mit gondolnál te azzal! Lelkedben élt olyan hit —
    De jó is volna hinni magamban mindannyit…

    Becsapódott mögöttünk immár két évtized
    két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved,
    mit látsz kecsegtetőt, háttal ifjúságnak?
    Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
    be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
    ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
    Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá:
    hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
    Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek;
    adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
    S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
    szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm,
    s adtam nevet neki: Sors, hivatás, költészet!
    Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
    zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
    hőség és fagy még a nyárvégi jó fuvalmat.
    Segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!

    Nem ittam életemnek fenekéig még rosszát,
    sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
    s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem.
    Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
    Sorsom előre lődít? Korán föld alá tesz?
    Nekem e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
    Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
    miközben hánykódó szívem jelenti jöttöd.
    Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
    ideges, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
    hajad rezegteted, lesimítod a szoknyát,
    élénkebb ívre húzod az ajkad pirosát.
    Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
    foglalkoznál magaddal – de ültedben elalszol.

    Forrás: MEK

  • Vas István: Óda a tegnapi asszonyokhoz

    De szépek vagytok, tegnapi asszonyok!
    Hamvadó szemetekben még néha felragyog
    A régi büszkeség, amivel az első szeretőt
    Vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt,
    Nem sütöttétek le a szemeteket, ahogy illett akkoriban,
    És nem bújtattátok a szempillák fátylába démonian,
    Ti először itt mifelénk, ti válogatott kevesek,
    Akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett,
    A mi hitünkké, mely szemetekbe sütött, csalhatatlan, fiatalon,
    És a ti nézésetekből is a Remény, a Forradalom
    Hívott bennünket, az ébredő, felszított Vággyal egy –
    Ó, micsoda förtelmeket látott később a szemetek,
    Micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány halált,
    Hány börtönön át őrizte nekünk megváltó mosolyát,
    Mögötte hány holt férfi enyész, hány otthon füstölög,
    De ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok között,
    És fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk,
    Ma is, mint rég volt, vagy rég se volt, tudással telve ölelkezünk.

    És utcán vagy hangversenyen, ha feltűntök, szembe velem,
    A fejetek fölvetését már messziről megismerem,
    Mert ilyet nem tudnak semmimód az édesek, a maiak,
    A macskatekintetű puhák, a sejtelmesek, a démoniak,
    A szemükbe hulló hajúak, a lankatag idegbabák,
    Ahogy ti értettétek vívni a szerelem párbaját,
    És az ősbuja bajvívásnak új értelmű kedvet adott
    A tiszta, nagy homlok, a hátrasímult, gretagarbós hajatok,
    Ahogy irodában is tudtatok ülni és állni a műhelyekben,
    És tudtatok várni keményen, hívőn, hitetőn, töretlen,
    A hegytetőn fölszegett fejjel megállni a hajnali szélben,
    Az ágyban az új gyönyörökkel szembenézni merészen,
    És tisztán a szennyben, a vészben, ti erősek, ti szépek!

    Még ma is a tömegben megismerem, ha ti léptek,
    Mert izmos lábatok ma is ruganyos még, ma se csoszog.
    Mert ma is a jövőbe léptek, ti tegnapi asszonyok,
    Mint amikor a lábatok föl, föl a csúcs felé
    Kapaszkodott, tar ágakon átragyogó nap elé,
    Vagy a lejtőn lefelé nagyokat szökellve rohant,
    Vagy sílécen egyensúlyozott az ormótlan bakancs,
    Mely kedvesebb volt a szívemnek, mint most a tűsarok,
    S hogy tündöklött a lábatok, ti tegnapi asszonyok,
    Mikor a Dunán, alkonyi fényben, a gurulópadoson
    A deszkának feszült a hosszú szárkapocs izom,
    És mennyiféle fáradtság gyűlt össze a lábatokban,
    S hol mindenütt járt a lábatok, micsoda sarakban, táborokban,
    És fáradt lábatokkal is hogyan karoltatok –
    Az erőtök is micsoda gyönyör volt, ti tegnapi asszonyok!

    És hányunkat karoltatok, ti tegnapi asszonyok?
    Milyen szomorú társaság, ha visszagondolok!
    Mindegyitekhez milyen szeretők tartoztak, micsoda férjek,
    Kik innen-onnan, amíg lehetett, hozzátok visszatértek!
    Társaim, hova tűntetek, ti tegnapi férfiak?
    Milyen sírok temettek el, milyen börtönfalak?
    Milyen vesztőhely várt titeket, miféle új gyalázatú tűz?
    Miféle titkos kapcsolat az, mely minket összefűz?
    Nekem testvérem mind, aki titeket szeretett,
    Ti tegnapi, bátor asszonyok, mind, aki veletek
    Akart új életbe kezdeni, nem ahogy adatott:
    Ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi asszonyok.
    Csak értetek volt szép a kalandos, kurta átmenet,
    Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.

    Ezért hiszem, hogy a föld alá nagyobb kincs soha nem jutott,
    Mint mikor lekerülnek oda csontjaitok,
    A tatár koponyák, a buksi fejek, vagy a különös keletiek,
    A lábszárcsontok, a csodatudó ujjak, csigolyák, perecek.
    S aki közületek oda rég lekerült, mikor virágban állt,
    Azóta átragyogott idefönt minden homályt
    S a szépségből, a tegnapiból, nem tudom, mi maradt,
    De felsugárzik titkosan, mint földalatti nap.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Illyés Gyula: Nem volt elég

    A házad itt állt, – szerte szállt!
    Ezt látod, érted. Azt nem érted,
    hogy hazád éppen így ért véget –
    A csoda, hogy addig is állt!
    Mert nem volt hazának elég,
    hogy emésztésed vacsorára
    e dombok aszuját kívánta,
    és e lapályok kenyerét.

    És nem volt hazának elég,
    hogy elmosolyodtál és oldalt
    oda is néztél, ha megszólalt
    ízes magyarul a cseléd.

    És nem volt hazának elég,
    hogy este, letéve a könyvet,
    elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
    az volt a fém, a derék…!

    És nem volt hazának elég,
    hogy kitekintve vonatodból
    elgondoltad az aratókról:
    mást érdemelne ez a nép.

    És nem volt hazának elég,
    a három szín, ha rád se hagyták,
    hogy egykor jelkép volt: szabadság,
    egyenlőség, testvériség!

    És nem volt hazának elég,
    hogy idegeden átengedted
    hő szeszként azt a néhány verset,
    Adyét, Tóthét, Józsefét.

    És nem volt házának elég,
    a Gellérthegyen a rakéta
    s a Városiban a bokréta
    és a szobroknál a beszéd
    s a szőlőhegyi estebéd
    s a dünnyögés, míg poharadból,
    a holdvilágban a vörösbor
    tigris-szeme villant feléd
    és lengetted ujjad hegyét
    az ég felé, mint ezred óta
    minden magyar, ha szól a nóta
    és Gracza György s a Feszty kép
    és ha, élvezve a veszélyt
    és azt a kéjt, hogy megjósoltad,
    hallgattál titkos leadókat
    (és utána cigányzenét)
    s a hortobágyi magas ég
    s a négyes gémeskút nagy árnya
    s az első király koronája
    díszítve pénzed közepét
    s ha úgy mondtad is: feleség
    e szép szóval s ha, bár bíráltad,
    édesnek nevezted apádat,
    s a falon a festett cserép.

    Nem volt a hazának elég,
    nem volt elég, hogy el ne essen,
    tudd meg, az volt a csoda itten,
    hogy össze nem dőlt már elébb!

    Mert attól nem lett a tiéd,
    hogy hízelegve és hazudva
    ráragasztottad egy hegycsúcsra
    egy király, egy vezér nevét.

    Nem volt elég, nem volt elég
    sem a hűség, sem szívósság,
    mitől egybeáll egy-egy ország
    s nemzet is lesz a nemzedék.

    S a bátorság sem volt elég.
    Külön-külön bár odahagyta
    sorsát a sok hős áldozatra,
    az sem volt elég menedék.

    Mert sem erő, sem bölcsesség
    nem lehet elég, hogy megóvja
    a házat, amelyben rakója
    nem lelheti meg a helyét.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Illyés Gyula: Férj, feleség…

    Férj, feleség nagy fürészt rángat,
    lovagok így párbajoznának.
    Bevág a férfi – hátradől, de
    lendül a kis nő már előre.
    Nincs pissze sem köztük haragnak,
    deresén csak ágfa jajgat.
    S nyög, hogy feje lehull a mélybe,
    utána válla, törzse, térde.
    Fent foly a munka küzdve-kérve
    a szerelem gyors ütemére.
    S már a fa-halmot csecsemőknek,
    látom a kis párt ős-szülőknek.
    Vivás és harc, halál a munka,
    s lám, a világot szűli újra.
    Oh, hogyha mint ők, párba állva,
    a nemzet is mind így csatázna.
    Jő-megy a fürész könnyű kedvvel,
    noha vasból van, noha fegyver.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nadányi Zoltán: Te már sehol se vagy

    A kezedet már nem adod,
    a szádat nem adod
    és a ruhámon nem hagyod
    az édes illatod.

    Álmomban is, jaj, mindig oly
    hideg vagy, csupa fagy.
    Már elhagytál álmomban is.
    Te már sehol se vagy.

    És egy sírdomb, egy hamvveder,
    még annyi se maradt.
    Te már sehol se vagy, se föld
    színén, se föld alatt.

    Csak nézek és találgatom,
    hol az én kedvesem.
    Álmomban, ébren egyre csak
    keresem, keresem.

    Mert meg van ő, tudom, tudom,
    csak elmaradt, de hol?
    És addig, addig keresem,
    én se vagyok sehol.

    Valahol együtt járhatunk,
    talán egy régi nyár
    kanyargó, kedves útjain,
    a régi, régi pár.

    A hídon túl kis gyalogút,
    kökénybokrok szegik,
    ott mennek ők! Hogy szeretik
    egymást! Be jó nekik!

    Forrás: MEK

  • Nadányi Zoltán: Mariann a kádban

    Mire ébredtem máma?
    Zúgatják a csapot.
    Túlságos volt a lárma,
    amit a csap csapott.

    Egyszerre kitalálom,
    a fürdőben ki van,
    és szememből az álom
    kiszáll, ez Mariann!

    Fürödni fog, rivalgó
    hangokkal hirdeti,
    közöttünk csak az ajtó,
    mulatság ez neki.

    Csak azt akarta, tudjam
    és máris belekezd.
    A csap utolsót buggyan,
    rátolja a reteszt.

    És jönnek hangok, újak.
    Lepedőlobbanás,
    hogy attól is vaduljak,
    utána csobbanás.

    Most lép a kád vizébe,
    tudatja ezt velem,
    hogy ő, a szépek szépe,
    már tiszta meztelen.

    És nem merül be rögtön,
    kicsit még elidőz,
    még hagyja, hömpölyögjön
    térde körül a gőz.

    Jó így a kádban állni,
    szemközt a nagytükör,
    nem tud a képtől válni,
    mely benne tündököl.

    Azért van csend. Csak egy-két
    neszecske hangzik el:
    meg-megsimítja testét.
    Most meg felém figyel.

    Kíváncsi szörnyű módon,
    Ébren vagyok-e hát
    és hallja, forgolódom,
    lobbantom a gyufát.

    Csobban a víz is mingyárt,
    ez volt a felelet.
    Ajtón keresztül így vált
    velem titkos jelet.

    Most már folytatja bátran,
    keverint, kavarint,
    sétára kel a kádban,
    csapokon csavarint,

    szájában édes ízzel,
    ez tán a szerelem,
    így játszik ő a vízzel,
    a vízzel és velem.

    Csak azután merül be,
    a vízben új zavar,
    előre, hátra dűlve,
    egész vihart kavar.

    a kád is belekondúl,
    aztán egyszerre csend
    és semmi hang azontúl,
    csak a csap csöppje cseng.

    A csend meséli szépen:
    most csendbe heverész,
    kagyló a tó vizében,
    milyen szép és merész!

    Heverész, meg se moccan,
    csak fel meg letekint,
    az ajtót nézi hosszan,
    meg a vizet megint

    és tudja, hogy az ajtó
    csupa szem, csupa fül,
    és nem riad meg attól,
    hogy nincsen egyedül.

    Új hangok, egyre szebbek,
    most a vízből kikel.
    a visszacsurgó cseppek,
    azok zenélik el.

    Most meg a szappan futkos,
    tartóba dobja, kopp,
    aztán tenyere futkos,
    hol a bal, hol a jobb,

    nyomában édes, titkos,
    szemérmes sugdosás,
    a két szép karja sugdos,
    milyen csodás, csodás,

    az egész teste sugdos,
    csupa halk titkokat,
    minden tájéka titkos
    hangokkal hívogat

    és mind másféleképpen
    és én nem is tudom,
    melyik is sugdos éppen,
    melyik rózsás idom.

    És néha egyik-másik
    halkan fel is kacag,
    szembekötősdit játszik
    velem, azon kacag

    és sóhajok fakadnak
    és hallga, mint a csók,
    oly hangok is akadnak,
    csicsergők, cuppanók.

    Jaj, ezt már megsokallom,
    befogom fülemet,
    de úgy is hallom, hallom,
    oly hangos üzenet:

    most a zuhany záporzik!
    egész testét veri!
    az egész teste porzik!
    halmai, völgyei!

    az egész teste végig
    felzendül odaát
    és zengi fel az égig,
    diadalmas dalát!

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Pitypang

    Kezed felé
    Kezed, hajad felé
    Kezed, hajad, szemed felé
    Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
    Mit kapkodok?! – mindegyre kérded
    Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán –
    Virág
    Mért nem szelíden simogatva
    Ahogy szokás, ahogy mások teszik
    Miért kapkodva, csillogó szemekkel
    És mért nevetek hozzá – szemtelenség!
    Ilyen csúnyán, fülsértő – élesen!
    Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemre ütsz!
    Pitypang, ne hagyj itt
    Inkább megmondom
    Megmondom – várj, füledbe súgom,
    Hajtsd félre azt a tincset.
    Kezed felé
    Kezed, hajad felé
    Kezed, hajad, szemed felé
    Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
    Mi kapkod így – hát mégse jut eszedbe?
    Mi kapkod így – még mindig nem tudod?
    Pedig ily bosszús arccal
    Próbálod elhárítani akkor is
    Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
    Porzód felé
    Porzód, bibéd felé
    Porzód, bibéd, szárad felé
    Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
    Mi kapkod így, pitypang? – A szél!
    A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
    Vígan visítva bosszúságodon.
    Pitypang, mi lesz?
    Ez még csak a szellő
    Ez még csak kapkod és fütyörész
    De én még nem is beszéltem neked a családomról
    Hallod-e, hé!
    Füttyös Zivatar Úr volt az apám – anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
    Tölcséres vihar a sógorom –
    Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan – alélva
    Felhőbefuró forgószél tetején?
    Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

    Forrás: Szeretni tehozzád szegődtem

  • Kassák Lajos: Ártatlanság bűne

    Drága szűz
    hamu hull fejedre
    ártatlanságodért
    vezekelsz
    tudod jól
    érdemtelen
    a föld
    melyben
    sem a gyom
    sem a virág
    nem üti fel fejét.

    Csak éjszaka
    ne lenne soha
    gondolod
    ó a gonosz alakzatok
    az égen
    buja illataikkal
    a kertek
    a tengerhez hasonló
    felgyülemlő vizek
    partjaikon
    mezítelenül
    sétálnak
    a gyalázatos férfiak.

    Könnyeim megerednek
    ha látnom kell őket
    izmos karjaik
    mintha összeszorítanák
    szívemet.

    Látnom kell
    szőrös mellüket
    kemény combjukat
    rettenetesen mohó
    szemüket
    az ártatlanság
    s a bűn összekevert
    mérgétől szenvedek.

    Szűz Anya
    minden asszonyok
    nővére
    zárd be
    szívem kamráit
    szögezd le
    szemem
    remegő pilláit
    hogy ne mardosson
    ártatlanságom bűne.

    Hozzád
    hasonló legyek
    ki bűn
    és kín
    nélkül szülte meg
    ártatlansága virágát.