https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Tóth Árpád: Ifjonti jók múlásán

    Kék hamvadozását
    Estéli sugárnak,
    Mikor ifjú párok
    Összébb bújva járnak,
    S láttukra szívedben
    Habot vet a rest vér,
    – Vén bor hűs pincében –
    Ismered-e, testvér?

    Szidod-e, bölcs gúnnyal,
    A nagy, sárga holdat,
    Hogy sűrű sugára
    Ócska szirup-oldat?
    Puffadt, rossz citromból
    Csurrant limonádé…
    S nem fáj, titkon, íze,
    Hogy már nem a szádé?

    Csókíze a holdnak,
    Holdíze a csóknak…
    Mért lesz vége, pajtás,
    Az ifjonti jóknak?
    Színünk, ízünk, harcunk
    Fakul, bomlik, vásik,
    S helyünkre lopózik
    Sok fiatal másik…

    Morcosodunk, s bévül
    Bennünk, a csontpadkán,
    Szívünk is úgy gunnyaszt,
    Mint egy öreg patkány;
    Rosszkedvűn figyeli
    Május tilinkóját,
    Friss szívek hamelni
    Víg patkányfogóját…

    Ej-haj, jó kenyeres,
    Szegjük fel nyakunkat,
    Kurjants fel a holdra,
    Ne hagyjuk magunkat!
    Tudunk mi még rózsát,
    Babért is aratni,
    Hódolt gyönyörűség
    Torkába harapni!

    Hulljunk dali tánc közt,
    Hogyha hullni kell már,
    Múljunk ragyogás közt,
    Hogyha múlni kell már,
    Izzadt, bukó harcunk
    Gyönyörűszép esten
    Hűsítse halálba
    A jó férfi-isten…

    Forrás: Arcanum

  • Kosztolányi Dezső: Rózsa

    Egy régi név kiált az életemben,
    egy régi lány, akiről nem énekeltem,
    kinek a szívem rég adósa volt,
    ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.
    Diákkoromban mentem hozzá néha
    az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
    megbújtam nála a díványsarokba
    és ámbratestét néztem, szívdobogva.
    Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték!
    Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
    Ó kisdiák, ki andalogva ballag
    s nyakkendője egy vékony sárga szalag!
    Üllői út! Bolondság! Régi tájak!
    Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
    Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
    hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.
    Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem
    az éjszakát, már eltakar egészen.
    Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e?
    S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége,
    forró fejed bután födi a föld el
    s mint antik húgaid repedt tükörrel
    és koszorúkkal fekszel mély koporsón
    a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
    nem tudni soha hova száll a tündér,
    én sem tudom, hogy hova-merre tüntél,
    nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
    míg verekedtél a sovány halállal.
    Valahol messze, a poros vidéken,
    halnak meg ők, egy tompa este, régen,
    így mennek el, kik bennünket szeretnek,
    csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.
    De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
    mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
    csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
    akár egy cella oly szűzi és árva
    A hajsütővas égett szaga fojtón
    szállott köröttünk és ruhája folyton
    száradt a székén meg az asztalán.
    Az élete: két arckép volt talán.
    Hogy mutogatta. Egyiken merengő
    kislánykezében egy olcsó napernyő,
    a másikon, mint síró, árva démon –
    ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
    egy elhagyott padon ül és mögötte
    egy élet rémlik a távoli ködbe.
    Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
    mult és jövő, akik egymásra leltünk,
    én, ki indultam, ő ki lefelé ment,
    pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
    ki elvetette aranyát-ezüstjét,
    csak szívta a rosz cigaretta füstjét,
    tündöklő jáspis-karjait kitárta,
    úgy vágyott innen egy regény-világba,
    a messzeségbe, messze-messze ürbe
    s kis pille, a szobáját átrepülte.
    Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt
    s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

    Forrás: Szeretni tehozzád szegődtem

  • Hajnal Anna: Tegnap anyám előtt dicsértelek

    Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
    Hogy ne mondjam el egyszer legalább,
    Hogy néma nevetésed mily varázs,
    Mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
    Hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
    Ha a szürke, tompa napból már elég,
    S az alkony minden tündérit ígér,
    Mi emberszívbe, s éjszakába fér.

    Leírtam homlokod, melyet a gond
    – sötét – uszályával bevont,
    mely alól örökké borult szemek
    mint messze felhőkből tekintenek,
    elérhetetlen, bármily közel,
    a lélek lelket, jaj mikor ölel?
    És elfordultam, ne lássa anyám,
    Hogy könny pereg szememből könny után.

    Elmondtam, milyen magas termeted,
    lábujjra állva vállig érhetek,
    s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
    hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
    hogy mindig új vagy, idegen és más,
    elporzó hullám, örök változás?
    nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
    ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
    az ölelés vagy, élő és örök,
    az első mozgás, amelyből a körök
    indulnak s visszatérnek szüntelen,
    lelkünk egymásban sohasem pihen?

    És felriadtam –, régen hallgatok,
    Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog…
    S zavartan mondtam: anyám, a kezét
    Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
    – és hirtelen elállt lélegzetem,
    kezed éreztem hűlő szívemen,
    és elfutottam, hadd legyek magam,
    egyedül tiéd és zavartalan…

    …most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
    szivárványosak mind a nappalok,
    hársillatúak mind az éjszakák,
    s téged virágzanak künn a fák,
    ezüstpárában, álmodó hegyek,
    tündéri folyók feléd lejtenek,
    melyek fölé az ámult ifjú hold
    aranyló arca szomjasan hajolt,
    s úgy csókolja a vizeket a fény,
    ahogy emlékeimben téged én.

  • Reményik Sándor: Régi nóta

    Valamikor régesrégen,
    Mesebeli erdőszélen,
    Hogy hirtelen zápor szakadt:
    Megbújtunk egy ernyő alatt.
    Napsugárra nem is vártunk,
    Napfény volt a mosolygásunk.
    Egymás arcát derítettük,
    Hogy borult: számba se vettük.
    Mint fiatal fák a szélben,
    Egymáshoz hajoltunk szépen,
    Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
    Céltalan, szép szerelemmel.
    S vert az eső, vert az áldás,
    Tavasz volt. Tündérvirágzás.
    Az alkalom csak elszaladt.
    A pillanat csak elszakadt.
    Mivé lett a régi erdő?
    Hová lett a vén esernyő?
    Az ég egyre csak feketült,
    A záporba jég is vegyült.
    Már ernyőt sem feszítettünk,
    Jégnek puszta fejjel mentünk.
    S külön bánat, külön zápor
    Vert és sodort el egymástól.
    Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
    Ajakunkon vihar-ízzel
    Megint csak egymásra leltünk
    És kérdeztünk és feleltünk.
    Véghetetlen béke-vággyal
    Egymás lelkét fontuk átal.
    A csalánból, ami éget
    Szőttük a nagy csendességet.
    Álltunk, mint valaha régen
    Mesebeli erdőszélen.
    Álltunk enyhe borulatban,
    Ünnepesti alkonyatban.
    Álltunk őszbe hajló nyárban,
    Ritka másodvirágzásban.
    S feszült fölénk árnyat ejtő,
    Vak vihartól mosolyt rejtő
    Tündér-gomba: régi ernyő.

  • Nagy Gáspár: Te Istenre bíztad

    Tudd meg hát, József Attila,
    neved hibátlanul áll ott
    sírod fölött, ez lett a sorsod sorsa,
    s már bűntelenül örökre a tiéd,
    mint ama megtöretett kenyér,
    mint szánkban az ostya,
    mint két fiú-testvér,
    legyen a neved is áldott,
    ahányszor csak kiejtem e két szót,
    József és Attila,
    mindig arra gondolok:
    legvégül te Istenre bíztad a világot,
    s nem akad majd halandó,
    bűnös és bűntelen,
    és költő sem igen,
    aki pontosan értené,
    miért is volt a ritka kegyelem,
    hogy az a két nagy dióbarna szem
    e földi pokolból már a Mennybe látott…

    és ne hidd, hogy ezért
    a tagadva-vallott Istenért,
    a sóvárgón kereső,
    hatalmas fohászokért
    már megbocsátottak neked,
    hiába maradtál szívedben
    ártatlan gyerek,
    mindegyre csak borzasztó
    bűneid fölött tűnődnek: milyen
    szertelenül csapódtál ide meg oda,
    még a vonat alá is!
    te szeretetért kuncsorgó,
    örök izgága, kellemetlen fráter…

    …én holtig elsakkozgatnék veled
    egy állomási restiben,
    ahol az összes játszmát te nyered…
    Attila, nagyon sietek,
    várj meg!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Kerested / megtaláltad…

    egy amorgoszi lap Széki Patka Lászlónak

    A szigeteket bizton kiemelted
    a Tenger titka egyenletéből
    két sziget – két ember
    az egyik nő a másik férfi
    s állnak a táblánál jók és rosszak
    ám a művelet véglegességét
    befejezettségét egyikük sem érti…

    a nő talán érzi de ez most kevés
    amikor a Tenger a Tenger a Tenger
    monoton ragaszkodása enyhül
    hullámai tört-zöld-kék-szürke lovak
    korbácsos hajtókkal fölvonulnak itt
    ahol már a téli part csak sivár föveny
    a forró fehér tegnap még szinte lávázó
    homok most fagyottan pereg a talp alá

    a boldog nagy könnyek legszebb ideje
    elkövetkezik egy szigeten
    azoknak akik már megtalálták végső
    biztos öblüket – ahol gyöngy és korall
    növekszik épül s dacol idővel korral…

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Ima

    Ima az, ami
    templomi csöndben,
    a lehunyt szemek mögöttiben
    megtörténik –
    és ima az, ami
    mögött látszik a mécs örök fénye
    és hallszik egyetlen orgonahang,
    nem innen, hanem onnan.

    Ami ima, az
    már az elejétől a végéig
    megfordítva is ugyanaz marad,
    ugyanannak szóló szó –
    és ami ima, az
    mégis váratlanul nyílik ki
    ég és föld határán,
    akár egy szirmos ejtőernyő.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Egy alul is múlhatatlan polgár felülmúlhatatlan sírfelirata

    Mert egyszer mindenkire sor kerül,
    Lám, így végződik életünk balul…
    És színről színre minden kiderül,
    Ha majd a föld felül… és én alul.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Így lesz majd

    Vakká kövezett értelem
    világtalan s elégtelen…
    nem lát nem érez semmi bajt
    hát vakon-bízón vesztébe hajt.

    Mint itt ez a dőlő pajtafal
    csalános támasztékaival
    már nem is gondol velem
    ha mindig későn érkezem.

    A ház még állna valahogy
    bár udvarát fölveri a gyom
    fűben fuldokló vén szilvafák
    áhítják a széna illatát.

    Egyszer úgyis mindent lekaszál
    az első és utolsó kaszás…
    így lesz majd és nem kérded miért:
    lélekharang szól mindenkiért.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Öreg pap – tűnődő, esti imája

    Dr. N. L. hat évtizedes szolgálatára

    Terveid rengetegében, Uram
    már láttad az én egyetlen utam,
    láttad a fiatalban a roskadt öreget:
    Feléd vándorló lábnyomaimat.

    Láttad ifjú fényeimben az árnyakat,
    ha szembejöttek párban az úton,
    el ne vakuljak, hát küldtél elém
    mély börtön-kátyukat, ezt is tudom.

    De adtál óvni szétszórt nyájat is,
    kiknek szolgáló pásztora lehettem,
    ha erőm már éppen megfogyatkozott,
    a Lélek épített falakat helyettem.

    Kezem és lábam gyakran megremeg,
    olykor látnom és szólnom is nehéz,
    de az út szívemben mindig egyenes,
    hiszen mágnesként vezet az a kéz:

    a Te kezed – és akaratod gyémánt
    csöndjében hozzád tart estéli utam,
    mit fáradt lelkemmel már némán
    látok is bölcs terveid szerint, Uram.

    (2000. június 18.)

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia