Szerző: Mária Németh

  • Sík Sándor: Fecske

    Két kezem közt remegő kis fecske,
    Mint egy forró, pihegő szívecske.
    Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
    Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.

    Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
    Nyitott ajtón be csak berepültél,
    Idebent is kedvedre csapongtál:
    De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?

    Mámorában szédülő fejednek
    Fejjel mentél az ablaküvegnek.
    Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
    Hogy lehet ott akadálynak lenni?

    Hogy ott, ahol látni való szemmel
    A nagy semmi: nekimegy az ember
    Valaminek, ami oly nagyon van,
    Hogy az ember feje belekoppan.

    De ne bánjad, a fejed se törjed,
    Hiszen annyin emberek is, bölcsek…!
    Hiszen így is te tanítol engem,
    Hogy félve is, megbújsz a kezemben.

    Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
    Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
    Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
    S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.

    Így ni fecském, megcsókollak szépen,
    Azután menj az Isten nevében.
    Kinyílik a szabad ég feletted:
    Szálljon akit szállni teremtettek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Goethe: Idézetek

    „Három nehéz dolog van a világon:
    Úgy mondani igazat, hogy senkinek ne fájjon…
    Úgy mondani kellemest, hogy hízelgés ne legyen…
    És úgy érvényesülni, hogy senkit se tapossunk el.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Tegezés

    A hajad, a kezed, a lábad, a szoknyád,
    A szemed, az álmod, a fogad, a nyelved,
    A körmöd, a blúzod, a pettyes kabátod,
    Szempillád, szájad, sértett nevetésed,
    A kölnid, a cipőd, a melled, a csókod,
    Unalmad, bánatod, mosolyod, magányod,
    Életem, életed, halálom, halálod.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Helen Keller: Idézetek

    A legjobb és leggyönyörűbb dolgokat a világon nem láthatjuk és nem érinthetjük.
    Csakis a szívünkkel érezhetjük őket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Örök-kék

    esernyők nyílnak
    fölénk borul zordan a szürkület
    szemünk lehunyva
    felhők fölé repül a képzelet
    elemelkedünk
    testünk könnyű, akár a kósza szél
    hajunk csupa víz
    kedvünk szárnyal, dalunk az égig ér
    táncol az ernyő
    alattunk összemennek a házak
    aprócska folyók
    mint kék erek a bőr alatt futnak
    ázik a világ
    míg nekünk felhőbe lóg a lábunk
    észre se vesszük
    s már a világ tetején állunk
    ránk néz a Nap
    arcunk meleg mosolyában fürdik
    alig hisszük el
    hogy odalent órák óta esik
    maradni kéne
    gyöngéden átkarol az örök-kék
    könnyű elhinni
    hogy idefent lehet az öröklét

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Isten

    Kinek porszem, mi nékünk egy világ,
    S egy rebbenés határa az időnek:
    Ki, a mi ember-agyban míriád,
    Nem olvasod, mert semmiség előtted:
    Ki búborék gyanánt elfújhatod,
    Mit összehordtak népek, századok:
    Minden füszálban érezlek; de elmém
    Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.

    Kit megtagad a léha kétkedő,
    Te adtál, ismeretlen ismerős Te,
    Te földi szóval nem nevezhető,
    Szivünkbe álmot, eszmét agyvelőnkbe.
    Magát tagadja meg, ki megtagad,
    Mint a napot, a fényt, a szint a vak.
    A por fiához más nem illik itten,
    Minthogy Tebenned megnyugodva higyjen.

    Ki oda tűzted a közös napot
    Sugárzó lényed egy parányaképen;
    Ki hangodat majd zúgva hallatod,
    Majd édes összhang bájos zengzetében;
    Ki, hogy megszünjünk élni, rendeled,
    De, hogy meghaljunk, még sem engeded;
    Ki ezt a bölcs világrendet behoztad:
    Megértni vágyó elmém összeroskad.

    A tudomány, az ember-bölcseség
    Hadd fejtegesse millió csodáid’…
    Nyugodtan nézed újabb Bábelét,
    A melyen át egedbe nézni áhit.
    Engem, tünődőt, volt-e kezdeted.
    Időnek vége hogy mikor lehet:
    Érzése elfog a parányiságnak,
    És leborulva, térdemen imádlak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Aki ivott az ég vízéből

    Aki ivott az ég vízéből,
    felhőt evett kenyér helyett,
    önmagát vette feleségül,
    s egész világot éhezett,

    Aki csillagokra térdelt
    ha a folyókban térdepelt,
    arcát kimosta a szégyen,
    kavicsként kifehéredett,

    Lassan az időből kiszédül,
    magával ragadja az út,
    inni a mindenség vízéből,
    s betelni múlhatatlanul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Ladik

    Új ősz. Nem is tudod már, hányadik.
    De érzed: vágy búg benne, mély zene.
    És érzed: menni, menni kellene.
    A Duna-gyepnél ring egy vén ladik,
    ha ott jársz, hívogatva néz reád,
    s az evező-pár és kormány-lapát
    nagyon kínálja markodnak magát.
    Ladikjukat orvul eloldanád,
    elindulhatnál s vinne messzire.
    És nem gondolnál vissza semmire.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Télelő

    Ez télelő, – sötétedik hamar,
    Mindjárt homályba hull a kis szoba…
    Vajjon derültebb volna s biztatóbb,
    Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
    Ha valaki mellettem ülne most
    És fogná erősen a kezemet,
    Fülembe suttogva varázs-igét?

    Nem. Kettőnek is sötét a sötét.

    Ez télelő, – sötétedik hamar…
    Ha most körüllengné e kis szobát
    Mindenki, akinek szívére
    Csöppentettem egy csöpp melódiát, –
    Ha átölelne párás zuhataggal
    Egy szivárványos visszhang-vízesés,
    És kórus zúgná fülembe: remélj!?

    Nem. Országoknak is éjszaka az éj.

    Talán, talán ha betöltene Az,
    Akit most is csak hírből ismerek,
    Kihez esetlen imát dadogok
    És hatalmában félig sem hiszek,
    Csak akarok, csak akarok…
    Ha visszahozná mult novemberek
    Tengeralatti advent-illatát,
    Ha megtenné a képtelen csodát,
    És olyan volna ez a délután…
    Akkor talán, talán, talán
    Fénybeborulna most is a szobám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Bíztató

    Az értelem szűk pitvarában
    nyüzsögnek törpe napjaid.
    Túlnéznél olykor a palánkon?
    a semmi fénye megvakít.
    A téboly társadul szegődik,
    föléd hajol, ő súgja már:
    “Ölts nyelvet e talmi valóra,
    különb hazát bír a halál…”

    Különb hazát: Lehet. Eléred
    ama honnak is partjait,
    de számlált éved tövében
    a lét rejtett aranyait
    kutassad addig… S ha hiába?
    Ha nincsenek? Ha nem leled?
    Hát akkor is! Ha ez a dolgod:
    addig s ahogy rendeltetett!

    Nyöszörög elméd? Hánykolódol
    űrszínű, zűrös éjszakán?
    melledre ül s torkod szorítja
    léted lidérce, a talány:
    Miért? Mi értelme? Mi célja?
    a rekedt kétség kerepel –
    Figyelj! A hajnal jő s talán egy
    rigó füttye majd megfelel…

    Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve
    az omló légben, vagy talán
    egy hirtelen pattanva bomló
    kisded levél az almafán,
    melyekkel végre elmulathat
    az ész s húga, az érzelem –
    és küszöbödre ül kibontott
    hajjal s liheg, a szerelem.

    Miként a gyermek, aki pénzt lel
    és örömében felkiált,
    hányszor kiált, sikolt a lélek
    örömében mert rátalált
    egy árnyra, színre, hangra, fényre,
    mely tetszhalottként rejtezett,
    de él eztán, mert szólítottad,
    mert te adtál neki nevet.

    Az értelem szűk pitvarában,
    a végesben a végtelent,
    a nem szűnőt az elmúlóban
    ím megleled, amíg teremt,
    munkát az ész s vele a lélek,
    mint gazda, aki nyáron át
    esővel, fénnyel összefogva
    ápolja kertjét, udvarát.

    S ha jő a tél, ha hó lepi be
    majd udvarát s a kerteket,
    az égiekkel nem száll perbe,
    ki mindent megtett, mit tehet.
    Ezt mondogasd eztán magadnak,
    ha vigasz kell, ha bíztató –
    míg jő teled és élted keskeny
    nyomát betemeti a hó.

    Forrás: Lélektől lélekig